Pataky Attila keresztje

Szeretem a retrót. Egyesek erről azt mondják, régimódi, konzervatív, maradi vagyok, vagy egyszerűen csak „leöregeznek”. Amikor aztán a zenére terelődik a szó, egy kicsit megváltozik a helyzet. Na, nem nálam, abban is szeretem a nosztalgiát. Pedig a helyzet ugyanaz, csak egy kicsit másképp közelítjük meg.

Álltam már a kör közepén, vagy (majdnem) minden sarkon. Ugyanez a helyzet a lépcsőn ülős figurával is. Sőt, olyan is volt, hogy elrúgtam egy követ, és arra mentem tovább, amerre éppen gurult. De az utóbbi időben azt vettem észre, hogy Pataky Attilának valami más is elgurult. Az, az: a gyógyszere. Csak ő abban a „szerencsés helyzetben van, hogy ilyenkor is sokan körbeveszik. Jó barátok, meg persze rosszak is.

Legutóbb, néhány évvel ezelőtt, egy „falunap” keretében futottam bele egy Edda koncertbe. Felfokozott várakozás, általános örömködés, de sajnos elég gyorsan jött a hangulatváltás. A rock koncerteken megszokhattuk, hogy a hangvétel nem azonos egy Szentpéteri Csilla előadóesteken megszokottal. Ezen nincs is mit csodálkozni, de azért mindennek van határa. A „művész úr” fellépése ugyanis többekben ellenérzést keltett, amin ha jól belegondolunk nem is kell igazából meglepődni. A színpadra felhívott rajongók pocskondiázása, megalázása, az egyik vendégeknek a közönség soraiban marad párjának trágár módon való emlegetése, méltán válthatott ki értetlenséget egyesekből. Sőt, gyakorlatilag egyik dal sem tudott úgy végigmenni, hogy a „frontember” szét ne kommentálta volna, leginkább felejthető szövegekkel. „Példamutatása” egyébként eredményes volt, vettem a lapot és én is ittam néhány pohár bort. Igaz, én utána nem mentem fel a színpadra. Pedig, ha valakinek feltűnési viszketegsége van, hát én se veszem be az „antivakarin”-t. De ez az este is elmúlt, azóta is együtt énekelem a dalokat, ha meghallom valamelyik rádióban. Báááár – hozzá kell tegyem – valami kis háttérgondolatot mindig társítok hozzá ilyenkor.

Eltelt pár év, mit ad Isten, ismét eljött az augusztus 20-i ünnepségsorozat. Attila „barátunk” a Parlamentbe látogatott. Na, ne ijedjünk meg nem koncertezett, (még) nem is mint képviselő érkezett az ország házába. A Magyar Érdemrend lovagkeresztjét vehette át nemzetünk nagyjaitól. Felterjesztették, megkapta, „megérdemelte”, nagydolog, átvette. Átvette, bár az utóbbi időkben ennek is nagyobb jelentősége volt, mint magának a kitüntetésnek. Nem is hagyta szó nélkül barátunk: – Végre van egy olyan kormányunk, akitől ezt megkaptam, mástól el sem fogadtam volna – mondta, ha nem is szó szerint. Hogy mi van? Ő (is) politikai cirkuszt csinál egy szakmai munkásságot elismerő díjátadóból? Mert hogy ez is egy – a korábbihoz hasonló – beszólás volt a nép felé, az tuti. Talán annyit, hogy az első példánál szimplán bunkó volt, a másodiknál már ostoba is. De tudják mi az érdekes? Itt is megtalálta a célközönséget…

Lehet, hogy én is hűtlen leszek? Nem hiszem, azért a múltat én sem akarom kitépni a szívemből. Mindenesetre, ha egyszer majd odébb áll, egyre kevesebbeknek fog hiányozni a kör közepéből.