Futballvilág – Magyarország 0:1
Kiütöttük a világot! Nem egy meccsen, egy sorozatban. Bár ezek a tények, azért gondolkodjuk józanul!
Igen, én is néztem, én is ujjongtam, igaz, még itthon sem dobálóztam. És az sem véletlen, hogy a „tények” szót ennyiszer és ennyire hangsúlyoztam. Jah, és persze kalapemelés!
Az első sorok, mondatok kétségtelen, hogy a gratulációról kell, hogy szóljanak. Mert régen volt már olyan, hogy nem csak egy-egy meccs után, hanem mondjuk úgy, hogy „kissé rendszeresebben” álltunk fel a kanapéról örömittasan. (Mármint a végeredmény miatt!) De azért senki ne gondolja, hogy a magyar foci mostantól kezdve európai vagy akár világszinten meghatározó lenne. (Emiatt még várjunk néhány évet, hogy mindezt a tartóssága okán leszögezhessük.) A tényeken viszont ez nem változtat! Már csak azért sem, mert ennek a (kicsit lesajnált) sorozatnak, a mieink számára igenis volt tétje. (A szurkolók szemében mindenképpen.)
Ezt azért nem a „döntő” után írom, mert ez most olyan eredmény, amelyet attól függetlenül is csettintéssel és kalapemeléssel nyugtázhatunk. Ha már a kalapnál tartottunk: nem mindegy, hogy egy következő világesemény sorsolásánál, melyikbe kerülünk. (Ez ugyanis nem olyan, mint a teszlek süveg a Harry Potterben.) Lehet, hogy sokszor volt szerencsénk. Lehet, hogy az ellenfelek (egyébként) jobbak. A világ elit futballistái többet érnek. Igen, ezek is tények. Mielőtt valaki még a labda kerekségével (gömbölyűségével) kapcsolatos sablont hiányolná, az is tény.
Mondják, hogy ez nem egy komoly sorozat, meg csak a barátságos mérkőzések „helyett” vannak. Ez is benne van a pakliban. De az is biztos, hogy az angolok szentélyében elért sikert (részükről kudarcot) a szigetlakók semmilyen fórumon nem tudják kimagyarázni. Igaz a németek ellen a „stadion-rotáció” miatt nem egy nevezetesebb „katlanba” sikerült belepiszkítani, de az eredmény ott is önmagáért beszél. És ahogy mondani szokták a magyar bukták után: bármit lehet okoskodni, (Neuer, vagy más ász hiánya után is …) az eredményjelző nem hazudik. Mi pedig elmondhatjuk, hogy a tudatunkba éppen úgy – örökre – beleégett ez az eredmény, mint a lipcsei kijelzőbe.
Ha már Lipcse. A szurkolói kultúra továbbra is mély válságban van az egész világon. Még akkor is, ha ennek kirakatában elsősorban az a néhány (10-100) magáról megfeledkezett „lény” miatt kell szót ejteni. „Pici” dicséret Szoboszlainak, (ezért is) hogy nem játszotta el a nagy halált, amikor fejbe találta egy vizes palack. Egy akár több (10) méterről repülő tárgy ugyanis kiszámíthatatlan sérülést okozhat. Szerencsés szögben érkezve gyakorlatilag alig lehet észrevenni. De ha netán a játékos szemét találja el a kupakot rögzítő műanyag él? Hogyan számol el a „dobó” önmagával, Mondhatni sehogy, mert az ilyennek lelkiismerete valószínűleg nincsen. Sőt az a büntetés sem létezik, amely kompenzálná a „találatot”. Ez a mozdulat talán most fordítva sült el. Így nem azt mondjuk, hogy egy nagy pofont kapott a német foci, hanem egy „bambit”, ami legalább akkorát csattant. (Még ha nem is egy német játékos kobakján.)
Essék egy-két szó, a KAPITÁNY-ról, Marco Rossiról is! A sok-sok emelkedett hangú írás és nyilatkozat mellett ugyanis legalább annyiszor kerül szóba a távozása is. (Nyilván nem ő erőlteti ezeket a gondolatokat…) Az, hogy nem a pénz a fő motiváció, ezt is tudjuk, hiszen (kis túlzással) mindössze két edző létezik a világon, aki így gondolkodik. (A másikat sem kell különösebben bemutatni: Dárdai Pál.) Mi történne ugyanis, ha a Mester elmenne egy felső-középkategóriás, netán egy TOP- csapathoz? Ott is nyerne. És mit mondanának az emberek? Persze, azért ment oda, ez a „természetes” Na de nálunk? Itt lehetett(!), lehet még(!?) csodát „csinálni.” Ha valakinek, akkor neki sikerült. És még (reméljük) nincs vége.
Ugye nincs vége?
Kép: Pixabay
üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző ajánlásával
