Avagy, megint a 6-os bűvöletében…

Az éjjel felijedtem. Ritkán álmodom, de akkor eget verő hülyeségeket. Azt láttam magam előtt, hogy nézem a meccset, és a hollandok vezetnek 1:0-ra. A képváltásokkal nem voltam teljesen tisztában (hiába elég későn, pontosabban korán volt), de egyszer csak én is a csapat tagjaként játszottam, és a végén 2:1-re nyertünk. Te jó ég – futott át az agyamon! Ekkora baj van? Már nekem is be kell állnom? Persze eddigre már felébredtem, és meg kellett állapítanom, hogy még annál is nagyobb a baj, mint amit eddig sejtettünk. Elég sok idő eltelt már a meccs lefújása óta, de ezzel kapcsolatban sok-sok furcsa emlék, és néhány tiszta gondolat futott át a fejemen.

„Hej túró Pétör (csak így „ö”-vel, mert hát az Alföldön lakunk) , bolond vagy te Pétör,

Túrót árul a piacon egy hatosér, egy hatosér…”

Ezt a nótát „szavalgatta” öreganyám gyerekkorunkban, ha valami hülyeséget csináltunk. Mi meg persze rajta mosolyogtunk, hogy milyen hülyeségeket beszél. (Most is, de háááát így 98 éves korára tán csak megbocsátható…) Pedig már akkor se volt „hatos”, most meg pláne nem elékezhet rá a mai fiatalság, hogy egyáltalán mi is az. Pedig akkor annak értéke volt, még túrót is lehetett érte kapni. Most meg még azt se. Pontosabban lehet, a fülünkbe, de azért már fizetni sem kell.

A magyar válogatott, most ismételten megtapasztalhatta, hogy milyen is a hatos, ráadásul elég messzire is kellett érte utazni. Mi pedig ismét csak azzal a tudattal térhettünk „nyugovóra” hogy nincs új a nap alatt, pedig a meccs előtt a szokásos önbizalommal ültünk le, hogy na majd most megmutatjuk… Hááááát megmutatták nekünk… Mondhatjuk persze, hogy még jobban jártunk mint Mexikóban, amikor a hatos után csak egy üres gombócot rajzolhattunk a teljesítményünk mutatója gyanánt. Jaaaaaaa, hogy már Szovjetunió sincs. Csak a hatos maradt. Leírom, már csak a tényszerűség miatt is: 1986. 06. 02. Irapuato (Mexikó) Szovjetunió – Magyarország 6:0. (B…us, csak most látom, micsoda évforduló!)

Most mondhatná valaki, hogy a (futball)történelemben a hatos szám más módon is emlékezetes lehet(ett) a számunkra. (Na jó, ezt is csak a tények kedvéért: 1953 - London - Anglia-Magyarország 3:6) És akkor itt álljunk is meg egy pillanatra! Na ebből (is) legyen most már elég! Még akkor is, ha ebből nem lesz egyszerű (jól) kijönni. Mindazonáltal, hogy minden tiszteletem az akkori fiúké, még inkább a napjainkban is mintegy „utolsó mohikánokként” (úgy is mint a csapat két leghátsó embere, a) köztünk élő Grosics Gyuláé és Buzánszky Jenőé. De könyörgöm! Meddig visszük ezt az – egyébként tényleg világméretű dicsőséget szimbolizáló – jelképet magunk előtt? Meddig várjuk még el, hogy a világ emiatt hajlongjon előttünk? Megtették ezt már sokan sokféleképpen, és leginkább akkor és azokért, akik ezt leginkább megérdemelték. De hol vagyunk mi ahhoz, hogy a világ végezetéig ékeskedjünk elődeink tollaival? Több mint két és fél évtizede nem jutottunk sem EB-nek sem VB-nek még csak árnyékába sem. Az újabb és újabb selejtező sorozatok előtt ellenfeleink szövetségi kapitányai sorra idézik fel a magyarok évtizedekkel ezelőtti eredményeit. Ezzel egyrészt tiszteletet adnak az elődöknek (ami nagyon becsületes), másrészt úgyis tudják, hogy azzal mi nem fogunk továbbjutni. Aztán ennek igazolásaképpen idejönnek csapataikkal, és elvernek bennünket, mint eső a libaszart.

Mikor érünk mi el legközelebb hatost? Legfeljebb egy kockával, mert azt (még) meg lehet cinkelni…