(KÖZ)helycsere 5. rész: Egyik szemem sír, a másik meg még jobban

Kicsit sajnálom az olvasóimat, főleg azokat, akiknek ebben a szomorkás időben nem maradt jobb szórakozásuk, mint egy egyébként pozitívan gondolkodó ember kesergését olvasni, egy olyan témában, amihez mindenki jobban ért, mint én. De legalább adom alájuk a lovat, hogy ebben is igazuk legyen. Még az elmúlt év decemberében nyíltan szurkoltam azért, hogy Dárdai Pali (vagy ahogy akkor is fogalmaztam, Dárdai Pál) maradjon a Hertánál. Ez akkor csak félig jött be, és ugyebár a „folyamat” még mindig nem zárult le. Pali az óta is két beteg lovon ül, és tényleg a csak a jó érzés mondatja velem, hogy legalább az egyik meggyógyuljon. Ja, és persze a mi Palink pont azon maradjon rajta. A véleményem persze mit sem változott Dárdai ügyben, ugyanis bebizonyosodott, hogy Németországban sem fenékig tejfel az élet. Akarom mondani a foci. Vagy legalábbis óvatosan kell nyalakodni akkor is, amikor valami ízléses falat fel van kenve valahova, amiről első látásra nem tűnik fel, hogy az „alépítmény” keserű is lehet. Mondjuk csak ki szó szerint, a sz@rból ott sem lehet várat építeni.

Melyik pasi nem hallotta még, – különösen nő ismerősétől, leginkább a párjától – hogy abban a k…va Tv-ben mindig csak foci van? Nem drágá(i)m, nem csak foci, de a többi műsor (is) nézhetetlen, sőt ezen legalább látványosan lehet bosszankodni. A ridikülben, a valóságban is rendetlenség van, nem kell még bő nyállal is megkenni, hogy nézhetővé varázsoljuk. A természetfilmek Cousteau kapitány halála óta igaz, hogy megsokasodtak, de ahogy szokták mondani, felhígultak, mint a jéghegyek olvadásával az óceánok. A valoságshaw szót még leírni is szégyen, de a létezésüket – sajnos – nem lehet letagadni. Azért mert egy közszolgálati csatornát a (propaganda) híreivel együtt annak nevezünk, még nem feltétlenül szolgálja a „köz” javát, annál is inkább, mert a közpénz mellett a nézők is eltűntek a látókörükből. Azzal, hogy a celebek egymást alázzák a különféle felületeken, megint csak nem tudok meghatódni. Az egyre inkább lebutított, már vetélkedőknek sem nevezhető játékok pedig mára már az egyébként is alacsonynak mondható ingerküszöb alá estek, így már azok sem nézik, akik még be merik vallani, hogy van tévéjük. Főleg, hogy ez a valaha doboznak csúfolt, de mára a méretei miatt csak státusszimbólumként „tisztelt” fényforrás a legtöbb halyen arra szolgál, hogy beterítse a nappali fél falát.

Maradt tehát a foci. Ebből is főleg a magyar. Jó-jó, nagyot változott a világ, hiszen már hosszú évek óta figyelhetjük a különféle top-bajnokságok mérkőzéseit. Időnként én is belepillantok ezekbe, de bevallom, inkább ez is csak olyasfajta háttér-televíziózás. Jó csapatok, jó játékosok, jó foci (is van), de nincs meg az az érzelmi kötődés, ami megérintene, hogy végignézzem azt az időnként valóban űrfocit, ahova a magyar labdakergetés még csak bekukkantani sem tud. De! És akkor megint csak megvillanni látszik valami, illetve valaki, aki egy kicsit érzelmi oldalról is közelbe hozhatná a német bajnokságot. Itt van ez a szerencsétlen Herta, és vele együtt a Pali, aki miatt még én is megpróbáltam végigszenvedni, a 2x45-öt, ha véletlenül egészben adták a meccsüket. Aztán rájöttem, hogy jobban jártam, ha csak az összefoglalóba futottam bele. Nagyon szurkoltam nekik, de valójában csak a Palinak. Szerintem – meg ha reálisak akarunk maradni akkor is – nehéz lenne megfogalmazni, hogy kinek vagy minek köszönhetően maradtak bent a Bundesligában. Azt rajtuk keresztül mindenesetre láthattuk, hogy arrafelé is vannak kutyaütő társaságok. Oké, Dárdai szíve, lelkesedése, és nem mellesleg tudása tutira kellett a történethez. De úgy gondolom, az égiek is leginkább csak ezt találták érdemesnek arra, hogy támogassák a folytatást az első osztályban. Mármint a csapatét. Az edzőé meg remélem, elsősorban a saját kezében van. Én kívánom, hogy kapja meg a további támogatást, emberrel és pénzzel egyaránt. Mert így, még egyszer még ott sem lehet túlélni egy ilyen idényt.

Nem egy férfias dolog ilyen „hülyeségeken” elérzékenyülni. De legalább elmondhatom, az egyik szemem túltett a másikon.