(KÖZ)helycsere 6. rész: 1.000.000 partjelző országa

Ebben a fene-nagy focilázban (na jó, maradjunk a hőemelkedésnél) ugyan kiben ne fogalmazódott volna meg, hogy Magyarország a 10.000.000 játékvezető országa. No, meg persze a tízmillió miniszterelnök, szövetségi kapitány, kitűnő sofőr, és megannyi más mesterség szakavatott képviselőjének otthona. Persze ezzel a nagy ”megmondóemberkedéssel”, és a hozzá kapcsolódó cseppet sem kisebb egoval ki is vívtuk a fél világ utálatát nemtetszését.

Egy dolgot azért ne tessenek elfelejteni. Ebből a tízmillióból (ami sajnos a legutóbbi népszámláláskor is sokkal kevesebb volt) már kilenc „millánál” is kevesebben vagyunk ebben a területében és lehetőségeiben is megnyirbált kis országban. Az a „hiányzó” egymillió ember ugyanis már a (határ)vonalon túlról integet. Ki-ki papírzsepivel, zászlóval, (jónéhányan már máséval), ki meg öklével… (Esetleg a bal karjának a jobb könyökhajlatába helyezése közben.)

Az persze érdekes lehet, hogy a már kint lévőket mennyire érdekli a magyar foci. Valószínűleg nem ez az első számú szempont, amikor kikapcsolódást, feszültséglevezetést terveznek a hétvégére. Na de van e különbség kint lévők és kint lévők között. Már ha azt nézzük, hogy honnan nézzük…

Klasszikus értelemben a határon túlról nézelődők alatt azt értjük, akik a térképen vastag vonallal jelölt piros csíkon kívül rekedtek. Sőt annyira rekedtek, (nem feltétlenül a fociszurkolás miatt) hogy hiába kiabálnak, ők már így is maradnak. Akik lassan eldöntötték, hogy csatlakoznának a bent levők egyre csökkenő népességéhez, már inkább azon gondolkodnak, hogy hány csíkot számláljanak meg utazásuk során a fentebb említett ábrán. Azon „szerencsések”, akik az állampolgárságuk megszerzésével váltak az „EU tagjává” (is) aligha nálunk képzelik el a folytatást. (Még ha a jó szándék vezette volna is dicső kormányunkat ebben a nagy magyarkodásban.)

Aztán vannak azok a nézők, akik csak annyi időre hagyják el az anyaföldet, amíg megtekintik az aranylábú gyerekek külföldi „kirándulását”. (Hogy a lábuk rándulna ki.) Na, ezeket a fanatikusokat mi vezérli? Ha a csodára várnak, az bekövetkezett. Tartott is az EB-n három napig – konkrétan, ha a három meccsnapot nézzük. Ha barokkos túlzással akarunk élni, akkor három hétig. Ha meg a mesebeli hármast akarjuk megidézni, akkor 3 hónapig a felkészülésekkel meg a várakozással együtt. De vissza is csöppentünk a valóságba elég gyorsan. Az elmúlt napok eseményei pedig (ismét) bebizonyították, hogy hol is tartunk. Legyinthetnék, mert ez is a lengetés egyik formája. Az európai harmadik vonal (bakker, megint egy 3-as) második felében is kell lenni csapatoknak. De miért mi, és meddig még. „Szegény” Rossi… végre egy szerethető, tisztelhető, tudatos ember. (Mihez képest, így két bohóc után…?) Hiszen neki is meg kell adni az esélyt. Ő is próbálkozhat, hibázhat…mégse varrhatjuk a nyakába az elmúlt 30-40 év minden kínját-baját. Vajmi kevés köze van hozzá.

Nem úgy mint a fő-VIP szurkolónak. (Viktor, Viktor, Viktor!!!). Jól van na, nem neki kell szurkolni, csak „páran ezt eltévesztik, hogy merre kell fordulni”. Hogy miből és hogyan? – ez nem az a fórum. Én csak sajnálni tudom, hogy ennyi pénzt áldoz(unk) a hobbijára, és nem okoz neki igazán nagy örömöt.

Bármelyik megközelítést is vettük alapul, valahogy mindig a vonalon kívül maradtunk. Vagy az elmenő rokonoknak, vagy a lekésett vonatnak, vagy – utolsó példában – az elzúgó repülőnek. Integethet(t)ünk a kezünkkel, zászlóval, vagy akár (taknyos) papírzsebkendővel. Legyen ez egy jelzés. Hátha valaki komolyan veszi!

 

A sorozat előző része: (KÖZ)helycsere 5. rész: Egyik szemem sír, a másik meg még jobban