Semmi sem kötelező! Kivéve a törvények betartása. De mint láttuk az elkövetőknek épp ez nem sikerült.
25 éve rettegés tölti el ezt a napot. Sőt ennek kapcsán az összes többit is, de legfeljebb csak arra gondolunk, hogy ilyen csak másokkal történhet meg. De ott nem „kicsit” voltak sokan „a” mások.
Bevallom ezt az írást egy másik bejegyzés hozta elő belőlem, de szándékosan nem utalok rá, hogy melyik. Nem is magával a poszttal volt a baj, hanem annak záró sorával. Sőt, még az is lehet, hogy nem rossz szándék vezette az írót, csak – lehet elkeseredettségében – nem éppen odaillő lezárást használt. Azt találta ugyanis mondani – pontosabban írni – hogy ezt mindenkinek lájkolnia kell. Én meg úgy vagyok vele, hogy a „kötelező lájkolás” eleve egy elfuserált megközelítés. A tisztelet megadását meg összemosni egy közösségi felület tetszésnyilvánításával több mit ellentétes az alázattal.

Szeptember 11.-éről megemlékezni még így 25 évvel a történtek után is felelősséggel jár. Valóban szinte minden tartalomgyártó szót ejtett valamilyen formában. Igaz erre hitelesebb előtte egy nappal felhívni a figyelmet, mint utólag. De az is igaz, hogy ez nem egy napos „jelenség” mint egy születésnap. Ennek lélektani hatása beépült a mindennapjainkba. Éppen ezért nem érzem elkésve a dolgot, így a nap vége felé sem. Sőt elég egy személyes élmény, hogy kerek évforduló nélkül is felidézze az ember az akkori tragikus pillanatokat. Majd még tudtam fokozni…
A repülőgépeken a személyzet gyakran szó szerint azt mondja a „kellemes utazást” mellé, hogy „élvezzék a repülést”! Na de nem is az „élvezetekkel” van a baj, hanem az előtte levő „cirkusszal”. Érj ki időben, általában 1-2 órával a felszállás előtt, ott „vetkőzz-öltözz”. Kapkodj, mit lehet betenni, kivenni, miközben az jár a fejedben, hogy „b…k” meg, csak persze nem abban az értelemben, ahogy jól is esne. Mindezt miért? Mert egyesek éppen arra gerjednek, hogy megakadályozzák mások szabadságát.
De mivel szept. 11.-e a drámáról szólt, utólag pedig a megemlékezésé a „főszerep”, én is leírom, milyen érzés volt ott állni egy nemzet „sírja” előtt. Bizonyára mindenkivel történt már olyan, hogy valamin megborzongott. De tényleg, úgy testestől lelkestől. Nem megjátszva, nem túlzásokba esve elmesélni valamit a haverok előtt. Hanem valóban úgy, mint akiben megáll az ütő, amit szinte csak magának vall be az ember. Olyan érzéssel, ami csak egy-kétszer fordult elő. Nekem két ilyen élményem volt. Az első még kisiskolás koromból való. Édesapám elvitt moziba, az akkori talán első Formula 1-ről szóló filmre: Sebességláz. Remélem, sokan emlékeznek még rá. Az egyik jelenetben egy tűzoltó keresztbe futott egy száguldó autó előtt. De a versenyző már nem tudott fékezni, így elütötte. Az ember teste szó szerint kettészakadt. Ilyen képeket azóta már nem lehet levetíteni. (Talán akkor sem kellett volna.) Ráadásul – ha jól emlékszem – a porral oltó eltalálta a pilóta fejét, de már nem tudom, mi történt vele. Talán érthető, hogy az előtte lefutott képsorok mindent elhomályosítottak. De, hogy megedzettek, az biztos!
Mert, hogy ennyire mélyen megrendítő érzést utána sem éreztem nagyon sokáig. Mindaddig, amíg 2019-ben magam is el nem jutottam a 2001-es események helyszínére. Igen, tudatosan készültünk, tudtuk, hogy oda megyünk… Felszabadultan, vidáman, talán már egy-két sört is megittunk… Megnéztük a piros tűzoltóautót, a mellette felépített One World Trade Center-t, ami „majdnem” olyan… Aztán megláttam a tátongó mélységet. Pontosabban nem láttam, mert az nem fért bele a látószögembe. Éééééés elkapott egy olyan remegés, mint anno a moziban. Azzal a különbséggel, hogy most ott álltam a „pokol kapujában”. Az eredeti helyszínen. De az igazi szerencse, hogy nem az akkori látvány tárult elém. Talán a többiek nem vettek észre rajtam semmit. Az onnan néhány lépésnyire található múzeumba sajnos nem volt idő bemenni az időnk rövidsége miatt.
Ilyen helyekre ritkán jut el az ember. Sőt a világ nagysága miatt nem is sok remény van rá, hogy megismételjük a látogatást. Nem is tervezzük, hiszen annyi látnivaló van még. De valahol mindig ott motoszkál bennem, hogy hátha…
Most én is mondjam, hogy „lájk”? Na neeeeee!
Képek: Saját
üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző és az #Mbbkujratöltve ajánlásával