Gyermekeim a „nyúlban” Itt az ideje, hogy kilépjetek a szürkeségből a fényre!

Mielőtt átadnánk magunkat az ájtatoskodásnak és a szenteknek, felhívnám a figyelmet egy dologra. Mi még itt vagyunk a Földön, (meg remélem a földön is,) tehát az itteni életünkkel is van még dolgunk. Jó lenne ezeket (is) rendbe tenni.

Ezt a bejegyzést nagyon is időben elkezdtem írni. Már egy hete. Mondjuk úgy, hogy, mint minden „rendes” ember, megkezdtem a böjti felkészülést. Ezen alkalomból megjegyezném, hogy „kevesen” mondhatják el, hogy kétszer is van születésnapjuk egy évben, ráadásul az egész világ ünnepli mindkét alkalmat.

A szürkület az őszi esték jellemzője, még akkor is, ha ezt évszaktól függetlenül egy napon belül is emlegetjük. De ennek visszafelé is működni kell. Ébresztő, lépjünk ki a fényre!

Létezik olyan, hogy az esélytelenek nyugalmával… igen, nem csak a sportban. Legyintettek is sokan, amikor a Kétfarkú Kutyapárt bejelentette a szürkeség-rendezvényt. De a kétkedők azóta mindkét kezüket (meg a hangjukat) is felemelték, és a reakciójukra inkább a kapálózás a jellemző!

Érdemes áldozni a kultúrára. Néha csak egy pillanatot, néha két órát. Mindezek feldolgozására utána még: amennyit csak lehet.

A francot ebbe a blogírásba! – de tényleg. Soha annyi „lájk”-ot nem kapott még egyetlen írásom sem, mint a Lovas Rozival közös fotónk. (Pedig „csak” egy pillanat volt, én meg mindig elbíbelődök 1-2 órát az írással.) Báááár az elismerés valószínűleg nem elsősorban nekem szólt. Azt azért tegyük hozzá, hogy ott kellett lenni mindkettőnknek. Ahogy szokták volt mondani, jókor, jó helyen.

Gyorsan idehozok egy másik szállóigét: Az élet nem egy habos torta, hogy csak úgy beletenyereljünk. (Hanem egy sz@r és mi vagyunk a verebek, akik csipegetnek belőle.) Ééééés, akkor meg is érkeztünk. Hova is? Az életbe, a színházba, a darabba, azaz mindezekhez egyszerre, ahol a „Lányok, fiúk” összehozzák az embereket. Még mielőtt a nyelvezetbe is belekötne valaki… ő bizonyára nem ezen a bolygón él. Mint ahogy a blog-környezetben, (különösen a kommentfalakon) úgy a mindennapi életünknek is hozzátartozója 1-2 „B+”. Sajnos, tehetnénk hozzá. De ha valaki mindezt a színházban tapasztalja, tegyen maga elé egy tükröt is, ha számára nem eléggé színház az egész világ.

Elment, nem tartóztatták (le). Se fel, sőt egyetlen hibája az volt, hogy rossz helyre állt!

Igen, a helyes megfejtés, az izraeli miniszterelnök. Most azoknak fogok csalódást okozni, (főleg az „egyik” oldalon) akik azt várják, hogy „kormányoldali” kutyázásba kezdjek, ők meg majd jól megvédik magukat. Nos, mindenkit megnyugtatok, elefántról lesz szó. No, meg egy levélről, amit vagy megírt valaki, vagy nem.

Végre bele lehet harapni a zöldhagymába, és közben olyan gondolatok jönnek elő, hogy magam is meglepődök.

Néha elég csak rápillantani a reggeliző asztalra, máris előjön egy kis múltidézés. Ami természetesen a mai történésekkel kapcsolatban is felvet néhány dolgot. Ezért (is) érdemes az idősebbeket tisztelettel emlegetni. Főleg, ha megélték a múltat, de még most is köztünk járnak. Így maguk is képesek velünk együtt átélni a jelen „szépségeit”.

Ilyen magas szinten, ilyen „káderek” bevonásával (illetve kivonásával) még soha nem ment az egymásra mutogatás a FIDESZ berkeiben. Mondjuk az is igaz, hogy ennyire még sosem szőtte át a félelem az „állampárt” háza táját.

Ismét egy lehetőség arra, hogy elmondhassam, én még az előző évszázad, sőt évezred gyermeke vagyok. De mivel túléltem ezeket az évfordulókat, büszkén jelenthetem, hogy köszönöm szépen, jól vagyok. Ezzel együtt azt is látom, hallom, tapasztalom, hogy mi folyik ebben a kis hazában, ami a sok-sok évszázados, vesztes szereplés miatt mindig csak összement. Nyilván a további zsugorodás azért nem egy reális elképzelés, de valljuk be, nem is nagyon lenne hova… Na, azért nem kell megijedni, hogy ez egy „bezzeg a mi időnkben” típusú írás lesz. Nagyon is mai, sőt még magyaros is.

Digitális világunkba feledkezve, hajlamosak vagyunk „elnézőek” lenni, hogy milyen is papírra írni. Milyen papírra is?

A totemállatok mindig is meghatározói voltak egy kultúrának. A magyaroknak is voltak, vannak ikonikus „jószágai” mint pl. a turulmadár. Na, persze ennek mítoszát is sikerült már lerombolni, hiszen „jó magyar szokás szerint” amibe ellentéteket lehet szülni, (vagy a madaraknál tojni) azt mi „bátran” megtesszük. Reméljük nem valami új jelkép van születőben.

Mi tagadás, az utóbbi napok, hetek, különféle állatokról szólnak. Egerek és elefántok, patkányok, kullancsok és csótányok, hogy a poloskákról ne is beszéljünk. De most itt van végre valami igazi különlegesség: a zebra. A pizsamás ló. Nem egy őshonos állat, de nekünk, magyaroknak mindenből szimbólumot „kell” gyártani. Még akkor is, ha az csak egy mellékszál. De ha maga a miniszterelnök emeli azzá, akkor meg is van a „magyarázat”.

Annyi vád ért már azzal kapcsolatban, hogy én semminek sem tudok örülni, hogy éppen itt az ideje, hogy rávilágítsak valami konkrét pozitívumra.

Mi is lehetne más, ami összeköti az embereket, sőt velük kapcsolatban a különféle eszméket, ideológiákat is. Természetesen egy óriási kapocs, ami sok mindenen képes átívelni: A Nemzeti Összefogás hídja! Azért itt is van egy „kis bökkenő”.

Utaltam már korábban arra, hogy a sors furcsa fintora miatt a március 15.-i hétvége egy kicsit hosszabbra sikerült az átlagosnál. De, ha már tavasz, próbálja meg az ember ekkor is kiélvezni a természet újjászületésének időszakát. Hiszen Magyarországon nincsenek távolságok. Jó, tudom, nekem – az ország közepén élve – minden „ugyanolyan” messze van. Sátoraljaújhely valóban egy félreeső zugnak tűnik. De ez is a szépsége a kirándulásoknak, hogy felkeressünk rejtett kincseket.

Hányszor mondtuk már valamire…, magunknak vagy másnak: Na, ez volt az utolsó dobásod! Aztán másnap, vagy így, vagy úgy, de az élet ment tovább. Most azonban (megint) van valaki, akinek ha szerencséje van, akkor az élet ugyan megy tovább, de valójában egészen másképp.

Most egy szerencsétlenül jár fiatal hölgy kezében robbant fel egy kézigránát. A történteket nem érdemes találgatni. De abban sajnos biztosak lehetünk, – a jelenlegi kommunikáció mellett – hogy hiteleset és biztosat aligha tudhatunk meg.

A titok addig az, amíg csak egy ember tudja. Utána már csak egy álca, hogy a többiek előtt meddig...

Vannak olyan dolgok, amit meglepetésnek szán az ember. De mivel bizonyos dolgokat egyeztetni kell másokkal, óhatatlan, hogy eláruljunk egyes részleteket annak, akinek örömöt akarunk szerezni. Ha ebbe egy kis hiba csúszik, akkor nincs más hátra, mint hogy közösen hozzátok ki belőle a legjobbat.

Na, ennek eddig nem sok köze volt az írás alapját képező színházi bemutatóhoz. De nyugi, mindennek eljön az ideje, ha lehull a lepel, vagy inkább felmegy a függöny. Mert ugye mégiscsak színházba mentünk. Aztán persze jött a meglepetés, hogy a függöny se fel, se le… Itt ugyanis a „helyüket” egy időben foglalják el a művészek a közönséggel. Éééééés, tudjátok mit csináltak a színpadon? MOBILOZTAK!!! Ami ugyebár tiltott dolog a közönség soraiban. Mondjuk sok kreatív ötletet láttam már a telefonok kikapcsoltatására, de ez eddig mindent vitt!

Na, eddig a „spoilerezéssel”, és ne tovább! Már csak egy rövid megjegyzés. Hogyan hívd fel a figyelmet egy neked tetsző darabra úgy, hogy ne lődd el a poén(oka)t, ne reklámozd a színházat? De mégis nézesd meg mindenkivel, mert neked tetszett. Egyrészt a mondanivalója, másrészt az előadás módja, és persze nem utolsó sorban a szellemisége miatt. Háááát tessék!

Most arra leszek kíváncsi, hogy a fél ország sérelmére elkövetett megaláztatást meg tudja e közelíteni az egyéni önmegtartóztatás!

Nyilván nem vagyok ennyire balga – hogy legalább magamat ne sodorjam az állatvilágba – de nekem ez a hétvége egészen más miatt lesz emlékezetes. Én is próbáltam – pontosabban mi is próbáltunk – volna ünnepelni, de „valakinek” ebbe is sikerült belerondítani.

Nem új fogalom ez, csak „kicsit” átértelmeztem. De attól „félek” nem csak én.

A mai – 2025-ös – „haszonlesők” természetesen már mások. Azért kapják a fizetésüket, hogy megvizsgálják, hol, és mennyi is az a „többlet”. Ma azt „elemezzük” – persze a hétköznapi ember szemével – hogy biztosan jó helyen keresgélnek e. Ja, persze igen, hiszen ezt mondták nekik.

A nagyotmondással általában nem szokott gondja lenni senkinek.

Bármennyire is furcsa, most nem a „Mi kis falunk” (apropó kis országunk) lesz a kiindulópont. De én MÉG azok közé tartozom, akik visszatérnek. Sőt (egyelőre) a kettős állampolgárság sem cél, nehogy pont innen ebrudaljanak ki.

Tudjátok ki mondta a legnagyobbat nemrégiben. Egy kicsi, sőt még annál is kisebb! Kim Dzsongun húga megfenyegette az Egyesült Államokat, megtorlást ígért, miután egy amerikai repülőgép-hordozó kötött ki Dél-Koreában.

Ismét eljött a nagy nap, mint ahogy a karácsony, a húsvét, meg a sok-sok „nemzetközi X-nap”, amelyeket a megfelelő „komolysággal kell” kezelni.

Szinte hihetetlen, hogy már 4 év telt el a legutóbbi „nőnapos” bejegyzés óta. Na, félreértés ne essék, nem akarok ebből valamiféle évfordulót „csinálni”. (Esetleg virággal megünnepeltetni magam”.) Az azonban figyelemre méltó, hogy a nők „általános” megítélése azóta sem változott sokat. Annak ellenére, hogy az ilyen „nevezetes” napokat arra „találták” ki, hogy a figyelemfelhívás hatására végre a többi napon is történjék valami.

Tessenek csak végignézni, hogy a mai napon hányféle megközelítésben esik szó a nőnapról. Jó-jó, az évek alatt azért ez a téma is „kiszínesedett”. Előtérbe kerül a „genderizmus”, aminek már olyan „szélsőségei” is vannak, hogy már a legfelsőbb szinten is „elismerik”, ha valaki az egyik nap fiú, a másik nap meg lány. Aztán ha ez megjelenik a „hétköznapokon” is, akkor meg az baj.

Annyi légi jármű közlekedik már a fejünk felett, hogy már nem is kapkodjuk…

Ugyan kinek tűnik fel egy kósza repülő, ha éppen rossz irányba is megy. Szerencsére azért vannak még erre szakosodott „hivatalok”, amelyek a megfelelő útirányt figyelve, biztosítják a légiközlekedést.

Igen ám, de ha egy gép felszáll, akkor annak landolni is kell. Ezt általában tervezetten teszik, nem nagyon repülnek csak úgy a „vakvilágba”. Főleg a célállomás fontos. Útközben még csak-csak „útba igazítják” a légiirányítók, átadják egymásnak a gépmadarakat. Na de az utolsó ponton csak ki kell(ene) derülni, hogy minek is ment oda, ahova… Ezért is olvashattuk meglepetten, hogy egy magyar gépet nem engedtek leszállni Boszniában.

Isten hozta a károgókat! Már legalábbis közülük azokat, akik a „kattintás vadász” cím miatt egyáltalán megnyitották ezt a bejegyzést a „jó szokásukkal” ellentétben. Megszokhattuk ugyanis tőlük, hogy a cím alapján ítélkeznek, pontosabban elítélnek akár egy szerzőt, akár egy szereplőt.

Ne keressétek itt a bérpapírokat, ez nem a „munkaügy”. Sőt bevallom, konkrétan nem is vagyok rá kíváncsi. Bár, ezek az adatok, „szinte” nyilvánosak, a hazai gyakorlattal ellentétben. Pusztán arról van szó, hogy ilyen megközelítésben eddig nem sokan „turkáltak” a TOP focisták pénztárcájában. Na, de nézzük, hová is jutott „Szobó”, mióta beállítottam a sarokba.

Remélem jól aludtatok! Vagy inkább az írást már részben ismerve, kellemesen ébredtetek. Így egy héttel a főni értékelése után, már az esetleges fejfájást is ki lehetett heverni.

Egy felvetéssel kezdeném… Szerintetek melyik a helyes? Egy adott eseményre azonnal reagálni, vagy várni egy hetet, és az azóta eltelt reakciókkal együtt értékelni?

Az nem véletlen, hogy én az utóbbi lehetőséget választottam. (Mondjuk, benne van a pakliban, hogy nekem, mint lelkes amatőrnek nem ez az első számú tevékenységem. Még a szabadidő „kellemes eltöltésének” eseménysoraiban sem.) Nem úgy, mint egy lelkes ismerősöm… aki OV bejelentésének másnapján olvasta a „hivatalos” összefoglalót. Levonta a következtetést: Ő azonnal elmegy nyugdíjba!

Szomorú, de vannak még lehetőségek, hogyan maradhasson a figyelem középpontjában ez a háborús konfliktus. Persze a „leglátványosabb” a béke… lenne!

Én nem magyarázkodok többet. Most már tudatosan keresem a rossz hasonlatokat. Főleg, hogy most beugrott egy olyan dolog, ami miatt pont nekem nem kellene szégyellni magam.

„Ukrajna Trianonja” – ezt talán itthon is értik.

Nocsak, az ott nem Trump sapkája? Ááááá honnan ismerné ő a Piroska és a farkas meséjét? Pontosabban farkas honnan ismerné az elnököt?

A sapkák már csak ilyenek. Divatot teremtenek, vándorolnak, esetleg jelképeznek valamit. Talán mi vagyunk azok, akik egyfajta ideológiát teszünk mögéjük. Hiába no! Aztán ha egyszer valami rászabadul a világra, akkor, jaj! Jaj nekünk!

Öregszem én is, nincs ezen mit tagadni. Persze lehet ebből is ideológiát gyártani. El is jutnánk gyorsan odáig, hogyan lehet az egyszerű tényeket is elferdíteni. De most ettől tekintsünk el… (Találkozunk ezzel elég sokat nap, mint nap.)

Ha már nap, mint nap, azt is emlegettem már, hogy melyik TV-műsort szoktam nézni reggeli közben. (ATV, ha valakinek nincs meg.) Na, nem azért, hogy elvegye az étvágyamat. Én jó szokásomhoz híven mindig reggelizek, így az éhségérzetet nem lehet befolyásolni külső hatásokkal. „Drága, jó” miniszterelnökünk ezen a csatornán is megjelenik, így senki nem mondhatja, hogy kerülném a „társaságát”. Az ő szájából véltem kihallani a címben idézett mondatot:

„Tisza vizet” a pohárba!

Mi van? – kérdeztem a TV mellet helyet foglaló plüssállatoktól. – Ti is ezt hallottátok? Mégiscsak közelebb ültök a dobozhoz.

… blogbejegyzést. Na, nem „véletlen”, hogy van egy csavar, rögtön itt a legelején. Gondolom, nem csak számomra álságos egy kicsit ez a szó.

Nyilván azért nem akarhattam egyetlen mondattal lerendezni az egészet, mert nem is lehetne. Ja, és az nem is én lennék. Arról nem beszélve, hogy ez a fim jóval összetettebb ennél.

Az elmúlt év végi, idei év eleji magyar sikerfilmeket számolva, ez még hiányzott a gyűjteményünkből. A „Futni mentem”-nél pont azt emeltem ki, hogy a szereplők korát tekintve (felfelé) kilógott az ilyen tematikájú történetekből. Kicsit meg is ijedtem, hogy most visszatérünk a mi gyerekkorunkba is, és megmosolyogtatónak tartom, amiket akkor láttunk. Ez igazzá is vált, de ez a film teljesen más. Főleg, amikor a „Hogyan tudnék élni nélküled?” volt terítéken, az meg már majdnem féltáv a mostani koromhoz képest.

Még soha nem láttam ennyi boldog embert, mint ezen a héten. Ja, nem…!

Jaj, próbáljak már egy kicsit örülni én is valaminek! Szoktam én, volt is ilyen a héten. Igaz, olyan is, aminél ez a „tiszta” érzés nem volt teljesen felhőtlen.

Manapság már kevés olyan értelmezhető dolog van, amit leszűkítenénk egy napra. Hiszen (főleg) kereskedelmi okok miatt már minden folyamatot el kell húzni. Így lett a „Valentin nap”-ból házasság hete, anyák napjából és gyereknapból a „család hónapja”, az adventi készülődésekből pedig a bronztól az aranyvasárnapig tartó vásárlási „őrület”.

Mi lenne egyszer végre, ha rájönnénk, hogy egész évben lehetne szeretni egymást? Nem kellenének erre „kiválasztott” időszakokat „kitalálni”.

Vannak már nagy „mozik”, családtörténeti feldolgozások, nagybácsitól „keresztapáig”. Ez most egy kicsit más, olyan „magyaros”.

Kicsit lassabban emelkednek a nézettségi adatok az „Orbán család meggazdagodásáról szóló film”-el kapcsolatban mint a néhány nappal ezelőtti Majka filmnél. Miért érdekes ez? „Barátom” szerint összefüggés van a kettő között. Nyilván nem a számok vonatkozásában, hiszen az illető sem matematikus. Csupán egy „hétköznapi” állampolgár, aki a már klasszikussá vált szólás szerint „kalandvágyból itthon maradt”. Hol lehet akkor a párhuzam? A megoldás egyszerű. Változatok egy témára.

Szenzációhajhász címek, nagy durranások, most a legnagyobb nyilvánosságot követeli a felvetés, persze, hogy bomba hír.

Ma már semmiről nem hisszük azt, hogy valaminek vége. De a másik oldal is befejezetlen. Olyan nincs, amit nem lehet felülmúlni. Mindezt gyerekfejjel megélni…

A közelmúltban olyan bombafenyegetés-hullám söpört végig Magyarországon, amilyen talán még soha. Több mint 300 intézményt érintett a „bombariadó-lánc.” Szinte hihetetlen. „Természetesen” szóba került az ukrán és az orosz vonal is, mindenki igyekezett egy kicsit hozzátenni, hogy „hangzatosabbá” tegye, az amúgy is mindenkit megrázó hírcsokrot. A miniszterelnök megjegyzése sem biztos, hogy „szerencsés” volt ebben a közegben:

„utasítást adtam, hogy kő kövön ne maradjon”.

A felnőttek „játékai”, legyintettek néhányan… Háááát, nem egészen, nagyon nem. A lecsengeni látszó folyamat végén egyre több hír jelent meg, hogy a „felhajtás” hatására több tinédzser is így próbálta meg felszínre hozni a „feltűnési viszketegség”-ét. Hogy mi van? Először egy 15, majd egy 11, és végül egy 10 éves gyerek a „tornasor” végén. Egyre többször mondjuk, hogy baj van, nagy baj. de mi ez azokhoz képest, hogy kifutott a tej, leesett egy váza, vagy egyest kapott az iskolában a „kölök”. Utóbbira még lesz utalás, de a baj nem itt kezdődik.

A vizet sokféleképpen meg lehet közelíteni. Most nem járműre gondolok, hanem szemléletre. Tudjátok, mint Süsü: „Most tüzet, vagy vizet?” Na, de ha valamikor, akkor most, valóban félre a tréfával!

Filmajánló, mégsem mozi. Természetfilm, de nem „az Attenborough” készítette, hanem más, Magyarországon kevésbé ismert, de elismert szakemberek. Nem „happy end”-et sugall, hanem valós megoldásokat kínál. Lehetőségeket, segítséget.

Szomjas vagy? Igyál egy pohár vizet! Mondom ezt én, aki inkább sörös, már amikor lehet. Valószínű ezzel a felhívással nem is lopom be annyira a barátaim szívébe magamat. Na, de most nem a sörről van szó, hanem a vízről!

Ugye milyen egyszerű a történet? Megnyitjuk a csapot, iszunk egy (fél) pohárral és kész. Félreértés ne essék, most nem az afrikai éhezők/szomjazók párhuzamba állítása következik. Maradjuk csak kis hazánkban, van itt épp elég baj a vízzel. Ilyen-olyan „állatkák”, baktériumok, klór és egyéb „nyalánkságok”… De most ezen is lépjünk túl, szálljunk le a földre, pontosabban a „FÖLD”-re szó szerint!