Bevallom, nekem nem tetszett a film, bármennyire meg is bántok a véleményemmel valakit. Sőt maga történet is egy marhaság. Azzal sem árulok el nagy titkot, ha egyébként is igyekszem magam távol tartani az ilyesfajta fantáziavilágtól. Jöhet nekem bárki azzal, hogy az eredeti művet Göncz Árpád fordította, hogy ez mekkora monumentális alkotás, és micsoda tömegeket (és nem mellesleg pénzeket) mozgatott meg a filmvásznak „hátterében” és a mozik kasszái előtt. De hááááát vannak ezzel így egyesek. Meg kettesek is. Annál is inkább, mert a mai gondolatok ihletadójának személyi száma is ez utóbbival kezdődik. De ez csak egy rövid utalás volt azoknak, akik már megszokták, hogy ezen a fórumon időnként mozi élményekkel kapcsolatos beszámolókat (is) olvashatnak. Most azonban másról lesz szó, mégpedig olyan dologról, ami sokkal inkább összefüggésbe hoztató a mindennapi élettel.

A mai „modern” világunkban már nem is olyan furcsa, hogy levelezünk olyan emberrel, akivel akár nap mint nap is találkozhatnánk. De van az úgy, hogy „csak így alakult”. Mi is furcsálljuk néha, hogy is lehet ezt így bírni éveken keresztül, de mivel működőképes a dolog, így inkább nem polemizálunk rajta. Na, persze nem árt (elég jól) ismerni a másikat, már csak a félreértések elkerülése végett is. Ezekben a percekben, éppen az aktuális levélvárás/levélírás állapotában azon „szurkolok”, hogy a várva várt iromány minél később érkezzen meg. De ennek egyetlen oka, hogy „barátnőm” boldog pillanatai minél tovább tartsanak. Ugyanis éppen jegygyűrűt húznak az ujjára.

Nem egyszerű, hogy a „felek” eljussanak idáig. De ha van egy közös irányvonal, ennek eléréséhez a megfelelő akarat, – még ha a két oldalon ez nem is egy időben tudatosul – akkor előbb-utóbb elkerülhetetlen a beteljesülés. Abban a „szerencsében” volt részem, hogy a közelmúltban több hasonszőrű pár sorsának ilyesfajta végkifejletéről is értesülhettem. Éppen ezért átélhettem olyan beszélgetéseket, ahol azt firtattuk, hogy egy ilyen eseménynek mekkora jelentősége van, és főleg mekkora feneket kell ennek keríteni. Nyilván az ember örül annak, ha a saját álláspontjához közeli véleményeket hall, de azért nem vagyok annyira naiv, hogy ennek mindig (minden körülmények között) így kell lenni. A legfontosabb talán, ami az alapfelállásból is adódik. Mivel PÁR-kapcsolatról van szó, a két felvetett gondolatban is az érintetteknek kell ez ügyben meghozni a döntést.

A jelentőség tekintetében nincs is különösebben vitatkozni való dolog. A szerelem kiteljesedésének ezen fokán nem is kell ezen gondolkodni. A szép szavak megformálásán kívül egy konkrét tárgy akkor is emlékezteti egymásra a fiatalokat, amikor „véletlenül” nincsenek együtt. Nem csak a szó ereje adott, hanem egy gyűrű szorítása is mutatja, hogy a felgyúlt (és felgyűlt) érzelmeket és az adott szót nem lehet félreértelmezni. A külvilág számára meg legyen jelzésértékű, hogy a hűséget ne legyen ok megkérdőjelezni.

Ami az esemény külső megjelen(ít)ését illeti már jobban megoszlottak a vélemények. Jó, jó, megértéssel kell fogadni, hogy anya/apa „egyetlen” (aktuális) pici fia/lányáról van szó, és akkor a nagyszülő/unoka kombót még meg sem említettem. De azért hagy sugalljam már egy kicsit a felmenők felé: a fiatalságnak éppen azzal adhatják meg a bizalmat (és hozzá az erőt) a továbblépéshez, hogy most egy picit háttérbe húzódnak. Amellett, hogy próbálnak együtt örülni velük, megadják a lehetőségét annak, hogy egyszer részesei lehetnek egy igazi új életközösségnek, amit még csak nem is kell feltétlenül lakodalommal társítani. (Még akkor sem, ha én egy begyöpösödött agyú házasságpárti vagyok.) Persze az (ellen)érvelők másik részének is igaza van, amikor azt mondják, hogy az eljegyzés nyilvánossá tételével a két család is elfogadja a fiatalok „társaságát”.

A sok agymenés után egy kis gyakorlati útmutató, kezdő gyűrűhúzogatóknak. Ha már felmerül a lehetősége, hogy az egyik fél felajánlja, hogy a másik válasszon időpontot a jeles eseményre… Ne bökdössünk össze-vissza a naptárra, hanem kössük össze a kellemeset a hasznossal! A bevezetőben említettek után álszentség lenne valami „frappánsat” idézni a műből. Így a gyűrűk szövetsége mellé „csak” sok boldog névnapot kívánok!