Biztos veled is előfordult már, hogy nem ismered eléggé azt az embert, akivel nap mint nap találkozol.

A költészet napjára elsősorban költeményeket „illik” időzíteni. Pedig az ilyen típusú írások nem feltétlenül egy konkrét, nevezetes naphoz kapcsolódnak. Értem én, hogy ennek is kell egy nap, de ahogy a többi hasonszőrűvel, ezzel sem tudok azonosulni. Annak, hogy mégis most szólok, egészen más oka van. Egy konkrét embernek egy konkrét oldala most jött velem szembe.

Ritkán foglalkozom „lélekbulvárkodással”, legalábbis a közösségi felületeken. Ez egy adott szakma (része). Pedig, ha jól belegondolunk, ezt elég gyakran megtesszük, legfeljebb nem nyilvánosan. Ha jól „csináljuk”, akkor viszont ez egy intim kérdés. Nyilvánvalóan mindenkinek vannak olyan közeli ismerősei – úgymond lelki társai – akikkel megosztják ügyes-bajos, lelki dolgaikat. Sőt az is előfordulhat, hogy ez egyirányú dolog, mégsem elítélendő. Természetesen az lenne a „normális” ha ez kölcsönös lenne. Hiszen ha valaki megbízik valakiben ilyen ügyekben, akkor joggal elvárható, hogy a bizalom is kétoldalúvá váljon. (Most itt ne menjünk bele abba, hogy ezt a helyzetet – a bűncselekményekig eljutva – mennyien ki is használják.)

Ha valakinek gondjai vannak, jó ha van mellette – még ha nem is állandó társként – olyan ember, kinek elmondhatja „bánatát”. Annál rosszabb viszont nincs, ha a beavatott azzal próbál segíteni – még megértést sem nagyon tanúsítva – hogy neki viszont még rosszabb, és már zúdítja a bajait arra, akinek kisebb gondja is nagyobb ennél. De az ilyesfajta „lélekelemzés” közben miért is gondolunk valami rosszra automatikusan? Talán, mert a negatívumok jobban megbújnak, azokkal kevésbé „büszkélkedik” az ember. Egy utolsó rávezető, leginkább költői kérdéscsokor: Ha valaki negatív, lehangoló, elszomorító, vagy elgondolkodtató témákról ír, akkor ebben mi az Ő szerepe? Ő maga is ilyen? Csak fel akarja hívni a figyelmet, hogy ezekkel a témákkal mindig aktuális foglalkozni?

Az is lehet, hagy valamiért az illetőnek ez az a gondolatkör vagy stílus, ami „bejön”. Foglalkozik is vele sokáig, de egyszer csak befejezi, vagy legalábbis felfüggeszti. Azt mondja azért, mert nincs rá ideje. Pedig lehet, hogy ez valamiféle kikapcsolódás, megkönnyebbülés azért, hogy a gondolatai felszabadítsák a napi stressz alól. De, hogy bátorságot ad, az biztos. Olyannyira, hogy megkérdezte tőlem, mit szólok hozzá. Amíg idáig eljutottam, ezt is megfogalmaztam, ráadásul az ő stílusában!

Marcona külső mögött egy békétlen lélek lakozik,
Ráadásul, hosszú idők óta ez mit sem változik.
Ismerve az embert, azt hinnéd, hogy „játszódik”,
Te sem érted, hogy miért, de tényleg másnak látszódik.

Bárkinek lehet egy másik énje! De ez még nem ugyanaz, mint a akiknek a klasszikus filmekben a kettős személyisége külön életet él. Lehet, hogy egyszerűen csak arra használja a „másik oldalt”, hogy kiegészítse, netán megnyugtassa az „elsőt”. Én ismerek egy alapvetően műszaki embert, aki a hétköznapokon, ha nem is a tűzzel, de a vassal mindenképpen „játszik”. Elvonuló, – vagy ha úgy tetszik elvont –magányában pedig a verssorokkal. Most pedig jöjjön az a közösségi oldal, ahol megmutatkozik az illető lelke, vagy legalábbis a gondolatvilágának egy része: Monoton.

Soha ne ítélj első látásra, még másodikra, harmadikra se „nagyon”… Ha megismersz egy embert a munkában, vagy egy más, mindenki számára nyitott térben, nem biztos, hogy meglátod magát az EMBERT is. Főleg, ha ő nem is engedi.

Holnaptól egy kicsit biztosan más szemekkel nézek rá. Az igaz, hogy pontosan ugyanazzal a kettővel, de remélem, nem nagyon fogok mást látni. Legfeljebb egy kicsit másképp gondolni. Talán jobban megértem az embert az „álarca” mögött.

Kép: Pixabay

Üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző és az #Mbbkujratöltve ajánlásával.