Most arra leszek kíváncsi, hogy a fél ország sérelmére elkövetett megaláztatást meg tudja e közelíteni az egyéni önmegtartóztatás!
Nyilván nem vagyok ennyire balga – hogy legalább magamat ne sodorjam az állatvilágba – de nekem ez a hétvége egészen más miatt lesz emlékezetes. Én is próbáltam – pontosabban mi is próbáltunk – volna ünnepelni, de „valakinek” ebbe is sikerült belerondítani.
Néhány hónappal ezelőtt, írtam egy „teljesen ártatlan”, őszi hangulatjelentést. Nyilván a „poloskákat” már akkor sem szerettük. Ezt a cikket most is megírhattam volna, hiszen – teljesen – nem haltak ki, magyarul átteleltek. Ugye mennyivel másképpen hangzik az utolsó mondat vége, ha behelyettesítjük az elmúlt 1-2 nap eseménysorába?
Az, hogy egy ország miniszterelnöke – nevesül a miénk – durván beletaposott sokak lelkébe, mondhatnám „megszoktuk.” Egy olyan ember, akinek az lenne a dolga, hogy „minden magyar” miniszterelnöke legyen, állati minőségbe sorolja azokat, akik nem feltétlenül értenek egyet az ő elveivel. Márpedig ez ugyanolyan joga az ellenzőknek (szándékosan nem ellenzéket írtam) mint a „bértapsolóknak”. Jaj, az utóbbiaknak kötelessége IS! Bizonyos emberi tulajdonságok „La Fontaine” („Zsán Lafonten” fonetikusan – a nagy meseíró – a szerk.) típusú megközelítése ugyan nagy hagyományokkal rendelkezik, de nem feltétlenül a március 15.-i ünnepi hangulat része. A „másik oldal”, és a (nem véletlenül) külföldre távozott honfitársaink tehát joggal érthetik sértve magukat, ha már a „világ magyarjaihoz” szólt a „főni”. Talán egyetlen magyar büszke arra, hogy egy kivételesen ronda állattal hozzák összefüggésbe: Ő NAGY FERÓ, a nemzet csótánya. Lehet, hogy ez is hozzázárult ahhoz, hogy Kossuth-díjat kapjon? (Na ne legyek már ennyire rosszindulatú!) De azért várjuk az „önkéntes”, nemzet poloskáinak jelentkezését!
Én kérek elnézést, hogy nem mentebb bele bonyolultabb elemzésekbe. Megtették ezt az arra szakosodott tudósítók, mindkét oldalról. Korábban én is foglalkoztam az ünnepség „kissé más módon való” megközelítésével, de szerettük volna, hogy ez az év egy kicsit más legyen. Más lett!
De akkor térjünk is a tárgyra. Nem először hazudtak már nekem, sőt nem is először hazudtoltak meg, de mindennek van egy határa. Mivel autóvezetés közben beszéltem egy ügyféllel, (ő hívott, kihangosító, stb.) közben nyilván nem tudtam megfelelően lereagálni a helyzetet, gondoltam utólag majd megoldom. De mivel nem sokkal utána hallottam OV beszédét is, éreztem, hogy nem süllyedhetek olyan mélyre, hogy ennyire szélsőséges legyek, „leállatiasítani” valakit, vagy emiatt éppen magamat. Nem tettem fogadalmat. (Az egyébként is január elsején „divatos”, de én akkor sem szoktam.) De elgondolkodtam végre komolyan, hogy az embernek önmagából kilépése egy bizonyos határon túl, csak saját magát minősíti.
Annyi „bulvárt” azért engedjetek meg – már csak azért is, mert régen volt ilyen – hogy eláruljam az alkalmat. A „zasszony” szülinapja és az én névnapom egy napra esik. Ezért gondoltuk, hogy emlékezetessé tesszük egy kirándulással ezt a hétvégét. Háááát, nem csak emiatt sikerült így… A barátainknak meg ezért fontos ez az információ, mert a következő összejövetelkor ez is egy kérdés lesz a „kocsma kvíz”-ben.
Maga a helyzet: Adott egy ügyfél, aki több évtizedes „haverja” a főnökömnek. Azt azért tudni kell, hogy ettől még nekem nem lesz valaki a „haverom”, de nyilván figyelembe „kell” venni ezt a „körülményt”. Ez a „baráti” viszony az idők folyamán azért erősen megkopott, éppen az illető nem feltétlenül megfelelő viselkedése miatt. Nyilván a főnökömmel nem tiszteletlen, éppen „csak” anyagi okai voltak a kötelék meglazulásának. Nyilván a mai „modern” világunkban egyetlen ügyfelet sem lehet elveszíteni, bár ezzel éppen én vagyok úgy, hogy „dehogynem”! Persze van az a hosszú és érdes nyelv, (és tenyérbe mászó stílus) amivel a folyamatokat meg lehet hosszabbítani. De mivel ez illető ügyfél nekem nem a „barátom”, nem engedném, hogy ily módon megközelítse meg Ő, vagy bárki más az intim testrészemet.
Bármennyire is sértve érzi magát az ember, nem szabad lemenni a reakciókkal egy bizonyos szint alá. Ezért megpróbálom azt, hogy a magamból való kifordulás helyett sokkal higgadtabban kezelem majd a helyzetet. Legyen ez az „utolsó” poloskázás!
Nem lehet ez felelőtlen ígéret, hiszen nem tudhatjuk, mit hoz a „holnap”. Tartom magam ahhoz, hogy igenis ki kell állnom az igazamért, és nem tűröm el, hogy valótlanságok állításával besározzanak. Nyilván az sem esik jól, ha a kenyéradómnak hazudnak, de azt a részt neki kell kezelni. De azt, hogy engem is meghazudtoljanak, na azt már nem!
Bizonyára sokan emlékeztek még az IKEA-s dolgozó néhány évvel ezelőtti esetére. Nem igazán tudom, hogy végül hova futott ki az ügy. Mivel az ilyen esetekről „sajnos” csak a sajtón keresztül értesül az ember, nem lehetünk tisztában minden részlettel. De mivel magam is ügyfelekkel dolgozom – nem is egyszerűekkel – át tudom érezni a „kolléga” helyzetét.
Dehogy akarok én jogi elégtételt. Arra nincs időm, hiszen azzal a többi – „normális” – ügyféltől venném el az lehetőséget a találkozásra. Főleg nem úgy álszenteskedve, mint „Viktorunk”. Aki még ünnepi beszédében is a „JOG”-szerű megítélést követeli Brüsszellel szemben. Úgy, hogy nem hajlandó belépni az Európai Ügyészségbe. De, hát ez olyan magyaros… Mindenki, kivéve ééééén.
Kép: Mesterséges intelligencia
üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző és az #Mbbkujratöltve ajánlásával
