Semmi sem kötelező! Kivéve a törvények betartása. De mint láttuk az elkövetőknek épp ez nem sikerült.

25 éve rettegés tölti el ezt a napot. Sőt ennek kapcsán az összes többit is, de legfeljebb csak arra gondolunk, hogy ilyen csak másokkal történhet meg. De ott nem „kicsit” voltak sokan „a” mások.

Bevallom ezt az írást egy másik bejegyzés hozta elő belőlem, de szándékosan nem utalok rá, hogy melyik. Nem is magával a poszttal volt a baj, hanem annak záró sorával. Sőt, még az is lehet, hogy nem rossz szándék vezette az írót, csak – lehet elkeseredettségében – nem éppen odaillő lezárást használt. Azt találta ugyanis mondani – pontosabban írni – hogy ezt mindenkinek lájkolnia kell. Én meg úgy vagyok vele, hogy a „kötelező lájkolás” eleve egy elfuserált megközelítés. A tisztelet megadását meg összemosni egy közösségi felület tetszésnyilvánításával több mit ellentétes az alázattal.

Az angol fővárost lehet szeretni vagy sem, de egy dolog biztos. Nem lehet lehagyni a bakancslistáról.

Városlátogatást tenni mindig élmény. Aztán, hogy a beszámolókban mi jelenik meg, illetve az emlékekben mit rögzítünk, nyilván más lapra tartozik.

Ennek a bejegyzésnek van egy „pici” részlete, amely miatt a „18 plusz”-os kategóriába sorolandó. Nem „feltétlenül” szexuális tartalom, bár kétségtelenül ezt sugallná a biológia. Mégis inkább a „közbeszéd” része.

Nem szép dolog, ha az előítéleteink vannak, különösen, ha emberekről van szó. Persze egy kicsi nekem is van, sajnos néha úgy érzem nem is alaptalanul.

Mindig is mondtam az angolokról, hogy fordítva vannak bekötve. Még az utakon is mindenkivel szemben mennek. (Innen nézve.)

Erre mit ad a „jó Isten”? Én is átestem a paci másik oldalára. De nem egy, hanem több száz lóerőt „kellett” vezérelnem a „jobb 1-ből”! Annyit azért érdemes tudni, hogy a „csatornán túl” ott van a kormány.

Amikor az angliai hosszú hétvégét szerveztük, már láttuk, hogy csak úgy van esélyünk a programok jó részét megvalósítani, ha bérelünk autót. Nos, a vezetésre nem volt „túljelentkezés”. Én persze nem gondolkodtam sokat, mert ugye kell a „kihívás”. Ültem, már jobbkormányos autóban, de csak tesztpályán, szembe forgalom nélkül. Na, ezt ne vegye alapul senki. Főleg, ha egy olyan autót „kapsz”, mint a VW Multivan. Itt azért egy „kicsit” többről van szó annál, hogy: „fogd meg a söröm!” Mert ugyebár ott sem ihatsz, ha vezetsz. Na, de utána…

Valóban lesz találós kérdés is. Míg a „nagypolitika” nagy dolgokat várt az „első szabad” kenyérünneptől, a „kisember” egy kis kirándulást tett Európában.

Hogyan lehet bejárni bő fél nap alatt egy fél kontinenst? Meg fogtok lepődni, nem csak képzeletben. Valóban kell egy kis gyakorlatiasság, no meg egy „csepp” hozzáadott gondolat. De nem ez az igazi talány! Hanem, hogy hol jártunk?

Ne vegyük azért ezt sem szó szerint, mint ahogy az irónia is fenntartásokkal kezelendő!

Na, de mit „tartsunk fenn”? A kezünket, a hangunkat, a hangulatunkat? Tudom, „egyesek” csak a markukat. Mert a bevétel így is „garantált”.

Látszólag ez is egy elkésett bejegyzés, hiszen az alapötlet még a hét elején fogalmazódott meg. (Gondoltam azért megvárom a meccs végét.) Amikor „közhírré tétették”, hogy az Újpest – MTK „rangadó” zártkapus lesz. Ez még úgy, ahogy „megszokott”. Még talán az is, hogy ilyenkor a vendég szurkolóknak engedélyezik a jegyvásárlást. (A hazai szurkolótábort pedig a gyermekkorosztály képviselheti. Szigorúan 10:1-es nebuló/felnőtt aránnyal kiegészítve.) Igen ám, de ekkor jött a közösségi felületeken (is), hogy az MTK „ultrái” is „együttérzési” akciót szervezve elutasítják a jegyvásárlást, így a szurkolást is.

Autó-autó, lehet mondani. Az egyikkel még, a másikkal már nincs elég tapasztalatunk, emlékünk.

Mielőtt valaki bármiféle „bíráskodásra” számítana, tegye félre… Főleg az „elő”-ítéleteket. Amíg az illetékesek eldöntik, illetve a „arcoskönyv-harcosok” jól „megaszondják”, hogy mit érdemelne Szijjártó Péter, hagy nosztalgiázzak egy kicsit.

Vajon kiből, milyen érzések törnek elő, ha meglátják a felemlegetett járművek hátsó szélvédőit?

Ha elkezdünk egy gondolatmenetet, gyakran futtatjuk ki arra, hogy: lesz még benne egy-két „fordulat”.

Legnagyobb folyamunk, a Duna, messziről nézve ugyan sok egyenesből áll össze. De mi elég közel állunk hozzá, hogy meglássuk a kanyarokat is.

Az igazi – úgy értve „AI-mentes” – képhez hasonló forrásból származó szöveg is társul. Miért fontos ezt pont most hangsúlyozni? Egyesek „mém”-ként idézik meg a jelenlegi árvízhelyzetet, mások, ugyancsak az „AI”-t felhasználva a „saját népükkel” mennek szemben.

Egy ilyen dupla, – vagy ha úgy tetszik tripla – bevezető után térjünk rá a tényekre! A fenti kép hazánk egyik különleges tájegységén készült, a Dunakanyarban. Nem a legjellemzőbb kép, de az idei nyaraláskor ez a látvány tárult elénk a szállásunk ablakából. A táj szépsége, hangulata nem csodálom, hogy megihlette anno a művészvilágot, hiszen sokan alkottak a környéken. Gorka Géza, Kovács Margit keramikusok, Szőnyi István festőművész. (Hú de büszke vagyok a gyerekkori múzeumlátogatásokra! Oké, Ambrus Attila is ide tette át a székhelyét, de ebbe most nem menjünk bele. Bár ezt a gondolatmenetet is tovább lehetne szőni.)

Na, nem egészen úgy, de azért mégis.

Kedden délben zárul(t) a 2026-os ARC pályázat nevezési időszaka. Most a várakozás kora következik. Olyasmi ez, mint az advent, csak mások a szimbólumok.

Talán az eddigieknél is nagyobb kíváncsiság előzi meg az idei kiállítást. Ne feledjük, az eddigi 26 alkalom idején túlnyomó többségében a FIDESZ volt hatalmon. Kár is lenne tagadni, hogy a tárlat az eddigi legnagyobb ellenzéki fórom volt ezekben az időszakokban. Vajon mi jár most az alkotók agyában? Halotti tor, amelyen a narancsleves lesz a fő fogás, vagy már elkezdik köszörülni a nyelvüket a TISZA áradásán? Reméljük azért idén is üde színfoltjai lesznek azok, akik túl tudnak lépni az aktuálpolitikán.

Nem is kell nagyon elemezni, meg is szólíttatott a magyarok „mindkét” tábora.

„Gyanútlanul” sétálgatott a Miniszterelnök, mellette hű „vitéze”, ezúttal fegyverhordozóként, amikor jött a hidegzuhany. Vagy meleg? De ezúttal sem a hőmérsékletével volt a baj.

Kapott már Magyar Péter az utóbbi években hideget-meleget, mit neki még néhány csepp. Ééééés még vélhetően nem is az utolsó. Bár ebből a fajtából remélhetőleg nem lesz több, valószínűleg nem ettől fog kicsordulni a pohár. Láthatóan felkészült az ilyesfajta „reakciókra” is, nem véletlenül kezelte így a helyzetet. A TISZA köreiben – ahol nagyobb mennyiségű nedvességre is tudunk gondolni – valószínűleg tudatosan készültek a higgadtabb kommunikációra. Talán ez az egyetlen „fegyver”, amivel hatni lehet az utóbbi években elharapózott gyűlölet cunamira. Félreértés ne essék, nem csak az Orbán kormány(ok) a hibásak, de kétségtelen, hogy a 16 év „gyakorlata” igen nagy hatással volt a módszerek „tökéletesítésére”. Olyannyira, hogy híveik már nem tudnak leállni. Mekkora „buli”, hogy a folyamat most már öngerjesztővé vált. Sőt már nem is kell fizetni érte. „Remek!” – hiszen az erre fordítható összeg forrása elapadt.

Kicsit háttérbe szorult nálam a 2026-os labdarúgó világbajnokság. Szerencsére van olyan, aki helyettem is szurkol.

Sokféle búfelejtő létezik. Legismertebb talán az „alkoholba fojtom bánatom” című megközelítés. De ezt felül lehet múlni egy bőrgolyóval is.

Magyar ember örömében, bánatában tud inni. Ez ma már olyan elcsépelt, mondhatni közhelyes, hogy szinte észre sem vesszük, ha valakinek a folyékony nedű jelenti a végállomást. Legyen ez bármilyen úti cél is. Ha annyira behálózza az életét a foci, hogy minden „fontos” feladat mögött ott gurul egy labda, na azt nevezzük igazi elszántságnak. A FIDESZ veresége a külső jegyeket illetően még mindig nem látszik meg Orbán Viktoron. De, hogy ilyenkor is kedvenc szenvedélyébe menekül, az azért sok mindent megmagyaráz.

Végre! Megmozdult valami a „másik” oldalon is. Úgy értem kézzel foghatóan. Nem csak száj karate, vagy szójáték megy, mint pl. itt az „sz” betűvel.

Bár aligha ilyesfajta „hurrá optimizmusra” számítottak a narancssárga „hívők”, akik nem a hollandok. De pont ők azok, akik nem akartak tudomást venni a „valóságról”, még akkor sem, amikor bástyáik összeomlását, vagy pl. épp a (volt) külügyminiszterük magasságából adódóan, a tornyaik ledőlését látják.

A legutóbbi adásszünet óta egész mozgalmasak lettek a napjaink. Ritkán idézek „nagy klasszikusokat”, de vannak a közösségi oldalakon olyan bejegyzések, amelyek akár egy „influenszeri” oldalról is származhatnának. Kedden Radnai Márknál (is) megjelent egy felirat.

Sulyok távozik. Gulyás lemond. Orbán utazik. A KDNP külön útra készül. Toroczkai pedig csatlakozna a Fideszhez. És még csak kedd van. (sic) … meg még 1-2 emoji.

Háááát ezt is megéltük. Újra szünet volt a TV-ben. De bakker, ez kedden volt!

Anno legfeljebb a „hangyák háborúja” ment ilyenkor. Sajnos ma már többet látunk az igaziból… De ez most lehet, hogy egy nagy lélegzetvétel a valóság megismerése előtt.

Két boldog tábor van most Magyarországon. Pontosabban mindkettő. Jó, mondjuk az egyik csak az első mondatig jutott el. Olyan, mint amikor a (letűnt) vezér beköszönt a nagygyűlésen. Utána tök mindegy volt, hogy, mit mondott, mert azt elvitte a népünnepély. Ennyi elég volt a boldogsághoz. Hiszen a közmédia nem hazudhat, ide van írva. Igaz, ami igaz, az igazságnak a fájós része nem is nekik jutott – eddig. Egyelőre elég lassan látják át, hogy az „igazság odaát van.”

Van egy kis „késés” a TISZA tervei és azok megvalósulásának sebessége között. Ez azonban nem a Pató Pál Úr féle ráérő üzemmód. Ennek a kicsi „spät”-nek (hogy az „egykori” foci „fun”-ok is megértsék) megvan az oka.

Az igaz, hogy 100 Ft-nak is 50 a fele, mint ahogy a 100 napnak is. Még sem lehet a két úriembert egy lapon, akarom mondani egy napon emlegetni, azért mert azonos időben ülik a nevük napját. Ráadásul éppen aratáskor. A politikában azonban máskor van a „szüret”.

Munkahelyi konfliktust sosem kell „keresni”. Jön az magától. Ha nincs szakmai ok, akkor jönnek az emberi vagy az élettani tényezők.

Hétfőn, kedden tetőzik a hőség. A közszférában otthoni munkavégzést rendelt el a kormány, és lehetőség szerint erre kérnek minden munkáltatót. Sőt, javasolják a kinti munkavégzés elhalasztását.

Meleg van. Ez így önmagában nem hír, hanem tény. Még akkor is, amikor ez (is) relatív fogalom. A tűrőképességünk ugyebár nem egyforma, még a hőérzet kapcsán sem. 42 fok körül legtöbben elérjük a határainkat. Így már kevesebb a „kívülálló”, de a „légkondi” biztos, hogy éppen afelé fog fújni, aki azt sem bírja.

Gondolom, kevesen vannak, akik az eddigi összes meccset élőben nézték végig. Nekik kalapemelés, és (gondolatban) plusz egy sör!

Ugyan mit tehetne hozzá egy magamfajta lelkes szurkoló ahhoz a híráradathoz, ami a Föld másik oldaláról érkezik? Legfeljebb az élményeit, vagy ironikus gondolatait oszthatja meg a népesség azon részével, amelyik ért magyarul. Éééés ugye fent van nappal, mert éjszaka alszik.

A Föld forog, ahogyan a labda is. Bár nem biztos, hogy ugyanazt a fogalmat használjuk mindkét „golyó”-ra. Egyszerű embernek tartom magam, mint ahogy korábban is fogalmaztam. Éppen ezért nem tartom megalázónak, amikor másokat is ezzel a jelzővel illetek. Még ha ez bántja is egyesek „világnézetét”. Nem érthet mindenki mindenhez, meg egyébként sem vagyunk egyformák. Persze vannak olyan „alap”-tételek, amelyeket már általános iskolában el kellett (volna) sajátítani. Ilyen pl., hogy a Föld forog, vannak időzónák, meg ilyesmi. Lehet ugyan dolgokat elfelejteni, de a nappalok és éjszakák változásáról mindennap kapunk „értesítést” anélkül, hogy beállítanánk az „okos”-óránkat. Ééééééés akkor jönnek még a lapos föld hívők.

Óhatatlan, hogy bő 2 hónappal a választások után már mindenki keresi azokat a mutatókat, amelyekkel értékelheti az új kormány teljesítményét.

Az első „összecsapást” még valódi fegyverrel vívták a felek, vagy legalábbis annak látszó tárggyal. Így utólag visszanézve persze ez is rosszul sült el, legalábbis a felbujtók részéről.

De mit ad Isten, a legtöbben a hozzájuk leginkább közelálló ügyekben kutatják a pozitívumokat. (Azokat, akik csak a negatívumokat szajkózzák, most hagyjuk is… úgy 16 évig legalább.) Van azonban egy olyan közeg, ami közvetve vagy közvetlenül mindenkit érint. Igen, azokat is, akiknek nincs autójuk, vagy van ugyan, de éppen a konnektoron lóg. Ez pedig az üzemanyagok ára. Ez pedig nem csak „benzinár” kérdés, hanem stratégiai (energia)hordozó is. Ugye mindkét „nagy”-nak voltak emlékezetes számai. Igaz, az egyikük már csak a kerületét tekintve említhető átlag feletti számadattal. Bár éppen ő mondta a „nagyobbat”, ez nem az a műfaj, ahol a „nagyotmondó” játszhatja ki a kártyáit, mint az ultiban. Mert, hogy ő állítólag ebben is jó. Illetve itt az „is” azért barokkos túlzás.

Nos, ki tudjátok már mondani? Volt idő gyakorolni. 40 év. Még akkor is, ha a ma kezdődő foci VB-n itt nem rendeznek meccseket.

Kinek-kinek más okból kifolyólag emlékezetes az 1986-os világbajnokság. De a legfájóbb minden bizonnyal a magyarok vesszőfutása volt. Legalábbis számunkra.

De, hogy „Ki beszél itt már Mexikóról?” – hogy egy klasszikust idézzek. A napokban egyre többen, hiszen mégis csak ebben az országban indul első útjára az idei VB-n a labda. De nem akarom a sebeket újra felszakítani. Aki megélte, szerintem azóta sem tudja megemészteni… ha mást nem a „tésztát”. 40 év, te jó ég, mintha csak tegnap lett volna. Ha az ember egy kicsit visszagondol, úgy elröppent, mint egy pillanat. Hangolódjunk csak két érdekességgel.

„Emlékeztek még arra, hogy …?” Ugye ismerős szavak. De még ha emlékszünk is bizonyos dolgokra, biztos, hogy meg akarjuk osztani másokkal?

A választások sok mindenre hatnak „gyógyírként”, de hogy orvos-biológiai (mellék-) hatásai is vannak, azt ez idáig kevesen tudták. Vagy csak olyan rég volt már „igazi” voksolás, hogy ezt is elfelejtettük. Már éppen ideje, hogy valami segítsen az emlékezetkiesésben szenvedőknek.

„Nagyanyáink” gyakorlatilag egyetlen szert emlegettek folyton, így a Cavinton szinte jelképévé vélt a „tudathasadás” megszüntetésének. Bár szerintem nekik is volt valamiféle ginseng-gyökerük, csak másképp nevezték.

A közlekedés (ma még) egy fizikai jelenlétet igénylő „szórakozás”. Itt valóban össze kell kacsintani.

Évente kb. 15-20.000 km-t autózom, és 150-200 km-t kerékpározom. Utóbbi meglehetősen kevésnek mondható. (Általában egyébként kerékpárúton.) Ahhoz viszont éppen elég, hogy mindkét szemszögből lássam a közlekedési „tápláléklánc” ezen két szereplőjének vívódásait.

Manapság az határozza meg egy település nagyvárosi jellegét, hogy az egyirányú utcában lehet e a „helytelen” oldalról behajtva, kerékpárral közlekedni. Nos, Kecskemét is egy ilyen hely. Távol álljon tőlem, hogy védelmébe vegyem a városvezetést, van nekik éppen elég vaj a fülük mögött. Inkább elgondolkodtam, vajon egy ekkora településen érdemes e, a kerékpárosokat szembe helyezni az autósokkal. A nagyobb hely alatt pl. nagyobb városokat értek. Mert ahol szűk utcák vannak, és a kerékpáros közlekedésre kijelölt sáv csak „elméleti”, ott megette a „fene” az egészet. Aki csak úgy ábrákat festeget az útra, biztos rá is ültetném!

Választási kampányok plakátjainak mennyiségét meghaladó „mém” jelent már meg a nyúl és a rolleres találkozásáról. De mi lehet ennek az oka?

Az emberek úgy vannak vele, hogy ha már megreformáltak egy rendszert ebben a pici országban, miért nem hasznosíthatnák magukat más területeken is.

A tanulság nem Rémusz bácsi meséiben rejlik, hanem mindenkinek a saját fejében.

A „mém-gyártás” egyfajta irónia is, így mondhatni ennek a blognak a szellemisége akár testvérszemlélet is lehetne. Az elektromos rollerekkel kapcsolatban ugyanis számtalan szabályozási terv látott már napvilágot. A végleges megoldástól azonban még nagyon messze vagyunk. A kötelező biztosítás bevezetésével ugyanis az „állami bevétel” már megvan, de a valós közlekedési helyzetekre vonatkozóan az „elégedettség” még közel sem váltotta be a reményeket. A fizikai találkozások azokat már bizonyára elgondolkodásra késztették, akik részesei voltak ilyen eseménynek. Most az internek népe arra gyúr, hogy a humor oldaláról megközelítve próbál hatni azokra, akiket még a favicc is mágnesként vonz, vagy éppen taszít. Hátha ennek nagyobb hatása lesz. Főleg úgy, hogy ebbe a kampányba még a rendőrség is beszállt egy kicsit „lazábbra” engedve az intelmek előtérbe hozását.

Megint véget ért egy szezon, megint „gazdagabbak” lettünk élményekkel, valamint cifrábbnál cifrább kifejezésekkel, no meg persze indulatokkal.

A sors „iróniája”, hogy NER bukásával párhuzamosan botlott a Ferencváros is. Na, de ne temessük a Fradit, nem nagyon sérült meg a sas, legfeljebb egy kicsit szárnyaszegett lett.

Jó-jó, térjünk vissza a földre. Alig vártuk, hogy véget érjen a szezon. Pont elég volt már hallgatni, hogy melyik csapat áll közelebb egy magas rangú politikushoz, hol több a lóvé, kinek a stadionja kong üresebben, melyik szurkolótábor, mit engedhet meg magának. Ugye mennyivel másképp hangzik leírva is egy „más célra használt” jelző, mint az arénában ordítozva. Hiába hangoztatja milliókból, (és legalább annyiunk pénzéből) Szoboszlai, Rossi, hogy a gyűlölet nem pálya, az indulatok jóval távolabbra is kihatnak, mint a stadionok környéke. Éééééés ennek ellenére már azt figyeljük, mikor indul a következő szezon.

Mindenki csinál „hülyeséget”. Akarva, akaratlanul vannak hibáink, hiszen emberek vagyunk. Ezeket nem árt magunkban tisztázni, még ha nem is tesszük közkinccsé.

A legutóbbi írásomban már jeleztem, hogy nem vagyok kétségbe esve a választások kimenetele miatt. Lesz miről írni ezután is. De minden kritikának – még ha iróniába is öntöm – az elsődleges feltétele, hogy az ember saját magával is tisztában legyen. Így az első kinyilatkoztatás legyen a következő: megbírságoltak, ráadásul jogosan! Önmagában azért nem kell „hülyét” csinálni magából az embernek, hogy ezt ország-világ szerte szét is kürtölje. Báááár ha van egy javaslata... Az események egy rendszer működésén alapulnak, ami azért nem egészen „tökéletes”.

Történt ugyanis, hogy az M1-en (nem a TV-ben, hanem az autópályán) haladtam Győr felé. Elfelejtettem matricát venni, így jött is a büntetés. Eddig a tények. (Nem azok, amelyeket most „beszántottak”, sóval behintettek, hanem a rideg valóság.)

Nem biztos, hogy ez a „szerepkör” most a legnagyobb problémája a magyaroknak, de a pozícióban mégiscsak egyfajta „kirakatember” van.

Szándékosan nem írtam „csúnyábbat” a címben, egy másik tábori, vagy ha úgy tetszik katonai kifejezéssel élve… Megteszik ezt mások, akik „bátrabbak”, vagy olyan háttértámogatásuk van, hogy, hogy azzal nagyobb küzdelmet is meg tudnak vívni. Ettől függetlenül nekem is piszkálja a szemem, az „alvó” elnökök száma. Ráadásul úgy, hogy van egy újabb jelölt erre a pozícióra. Mert, hogy Sulyok Tamásnak mennie kell, az egyre biztosabb.

Persze, lehet itt a „méltóságot” felemlegetni, ráadásul mindkét oldalról ellentétesen megvilágítani. De ha valaki saját magára vet árnyékot, az ne hivatkozzon a „másik oldal” hibás lámpáira.

A mesék mindig a valóságon alapulnak, legfeljebb az élet néha más színű ceruzát vesz elő, ha valamit ki kell „színezni”.

Minap kérdezte egy ismerősöm, hogy miről fogok most írni? Mármint, hogy az általam (is) sokat szapult „rendszer” most finoman fogalmazva is háttérbe szorult. Félreértés ne essék, őt nem bántom, mert egyéként is jóban vagyunk. Ráadásul szemtől szemben kérdezte, és nem rosszindulatúan. (Legalábbis remélem.) „Megnyugtattam”, hogy hogy az irónia nem vész el, csak átalakul. De abban továbbra is bízom, hogy most is azokat találja meg, akik megérdemlik. Álljanak bármelyik oldalon is. Az élet pedig engem igazolt.

Gondolom, mindenkinek megvan, hogy a címbéli fából faragott kisfiú folyamatosan hazudik. Minden egyes „füllentésnél” nő egy kicsit az orra. Igen ám, de mint minden mesének, ennek is létezik kifordított változata. Mely szerint ezt a méretváltozásbéli tulajdonságot ki tudja használni egy „huncut” királykisasszony. Ő ugyanis rájött, hogy ha a fiúcska orrát nem „rendeltetésszerűen” használja, akkor egyre nagyobb élvezetekben lehet része. Ha tehát valaki egy „csalafintaságot” a saját javára fordít, akkor az jó? Hááát nem, legalábbis nem egészen.

A kapusok egyébként is fura „szerzet”-ek. Odaállni egy „ezerrel” feléd közelítő labda elé, már önmagában sem „normális”. De azt még ezek után sem értem, hogy miért kell az első helyet „becserélni” a 211.-re.

Az egyébként is hosszú május elsejei „tudósításomból” kimaradt egy „nagyon fontos” fejezet. Hogyan nem lett országgyűlési képviselő Szécsi Zoltán háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó. Sőt, ha valakit még nem zavartam össze az előző bejegyzéssel, akkor most „jó helyen” jár.

Szinte minden sportoló életében eljön az a pillanat, amikor abba kell hagyni a pályafutását. A karrierje vége felé egyre gyakrabban beszélnek a kommentátorok is a „háttérmunkáról”, hogy milyen iskolába jár, mivel foglalkozik még az éppen aktuális (világ-) sztár. Ha egyszer szögre kell akasztani a cipőt, a bokszkesztyűt, a sílécet, vagy adott esetben a fürdőgatyát, valamilyen iránynak mégis csak látszódni kellene, hogyan is legyen tovább az életben.