Nincsenek „szabályok” a háború szemléltetésére. Annak szele viszont már bárhol megérinthet.
Sok olyan téma van, amivel „állítólag” nem lehet viccelődni. De ez tényleg így van? Klasszikus értelemben valóban létezik olyan dolog, ami nem lehet „poénkodás” tárgya, de erre van valami szabály? Nyilván nincs, legalábbis leírva. De akkor miből „éljenek” a humoristák?
Egyre több olyan tabunak számító téma merül fel, ami a humor kereteibe foglalva nem fér bele a „szórakoztatóiparba”. Csak kettőt hagy említsek. Galla Miklós „meztelenkedése”, vagy Dombi „cigányozása”. Valóban ekkora veszélyben van a közélet efféle ábrázolása?
Nyilván van a helyzet, amikor konkrét személy, konkrét szituációban történő megjelenítése sértő lehet, ha erősen kifigurázzák. De vannak azok a helyzetek, amikor másképp nem igazán lehet felhívni a figyelmet egy „jelenségre”, csak ha egy „kicsit sarkítunk”. Az adott esemény vagy személy „megjelenítése” ahhoz kevés, hogy jogorvoslatig fajuljon a dolog, de annál több, hogy szó nélkül maradjon. Arról nem is beszélve, hogy a „Stand Up” vagy a kabaréjelenetek egy zárt körben és helyiségben gyakorlatilag színházként szolgálnak. Ezek a „bemutatók” pedig az életre épülnek. Akár a TV-filmek, a mozik, a színdarabok vagy, hogy a papíralapú művekről ne is beszéljünk. Engem pl. sokkal jobban zavar, hogy már szinte „kötelező” elemként kell szerepelni az alkotásokban a mozgássérülteknek, a színes bőrűeknek, vagy a „másság” valamely képviselőjének. De mire ez a pozitív megkülönböztetés. Hisztizzek én is, akinek nincs „hibája”? Nem, hiszen nincs a „fenét”, csak ezt még nem tárta fel egy erre „jogosult” közeg.
Szándékosan nem említettem eddig a háborút, hiszen éppen erre akarom kiélezni a dolgot. Ha valami nagyon nem vicces, akkor ez az. De a következő két példa, éppen itt vetíti elő a komolyságot.
Németország kivonta az összes katonáját Grönlandról. Mind a 14-et. (De hallottunk számokat 12-15-ig.) Majd Norvégia is követte a teljes kivonulás taktikáját. Mindkét katonájuk távozott az északi szigetről. Arról kevesebb szó esett, hogy néhány nappal egy nemzetközi megfigyelőcsoportot szerveztek. A résztvevő országok néhány katonát delegáltak, amelyek megfigyelési céllal érkeztek a „jégkorszakba”. Az első gondolat az, hogy a „darabszámok” kapcsán „elmosolyodik” az ember.
A klasszikus vicc ugrott be. (Persze ennek is több változata ismert…)
A II. világháború idején az albánok elhatározták, hogy megsegítik Romániát. Feláll az első képviselő: Javaslom, adjunk neki egy tankot!
Halk morajlás, majd feláll a második képviselő: adjunk nekik két tankot!
Erősebb morajlás, mire feláll a harmadik jelentkező: Adjuk oda mindhármat!
A helyzet komolyságát – és ezt most szándékosan nem teszem idézőjelbe – éppen ez a „néhány” katona mutatja meg. A történelmi (pontosabban az ez előtti) időkben óriási szerepe volt a létszámnak. Akinek több főből álló, nagyobb hadserege volt, az volt a „király”. Aztán elindultak a technológiai fejlődések. (Mondhatnánk itt az első egri ostromot is akár. De a második mégis vitte az egészet…) Hol van már a „kalandozások kora” vagy a nagy honvédő háborúk.
Sajnos az emberekkel kapcsolatos „számháborút” éppen a szomszédunkban láthatjuk. Mit jelent, hogy sokan vannak? Elsősorban azt, hogy nagyon sokan vesztik életüket, mindkét oldalon. Szükség van erre? Van már valami konkrét eredmény? NINCS. Hacsak az emberi veszteségeket nem tekintjük annak… Ugye milyen „hülye” megközelítés? Hát mi lenne a legfontosabb, mint mi magunk, az EMBER-ek. Eközben az „ellentétek” kirobbantói, fenntartói, magyarul okozói is emberek, csak „kicsit” másképp. Jól őrzött irodákban (palotákban, erődökben) ülnek, és „döntnek". Mások sorsáról, életéről, haláláról. Igen ám, de úgy, hogy már nem a valódi harctéren küzdő harcosok „darabszáma” a lényeg. Mögöttük már olyan technikai (és nem mellesleg gazdasági) háttér áll, aminek gyakorlatilag köze nincs ahhoz, hogy hányan adják életüket éppen őértük.
Jó darabig gondolhattuk, hogy nem fognak pl. atomot bevetni. Nagyon reméljük, hogy ez továbbra is így lesz. De a világ már számtalan olyan diktátort „kitermelt” akikről egyre inkább gondolják (szakértők is) hogy bármelyik pillanatban eldurranhat az agyuk. Ha szó szerint vesszük, akkor ezzel „meg is szabadulnánk” tőlük, de itt átvitt értelemben van erről szó. Ami ebben az esetben sokkal veszélyesebb. Hiszen nincs annál kilátástalanabb helyzet, mint remegő kézzel megnyomni egy olyan gombot, ami elindít egy megállíthatatlan folyamatot.
Ezek a nagy dolgok. Mi meg itt fogalmak értelmezésén gondolkodunk. Nem tudunk különbséget tenni hadkötelezettség és sorkötelezettség között. Hazánkban egyre kevesebben vannak azok, akik átéltek valódi háborút, így csak elméleti „szakemberei” a témának. Úgy (elméletileg) tíz millióan, ami valóban sose volt annyi. Meg már nem is lesz, még akkor sem, ha nem a háború miatt csökkent le a „hazánkban tartózkodó” magyar emberek száma. Akiknek legtöbbje nem ideiglenesen „állomásozik” külföldön. A fenébe is! Ti még bírjátok? Én már nem, ezért itt gyorsan be is fejezem. Még pedig úgy, hogy hosszú idő után nincs klasszikus csattanó a végére. Igaz, nem is kell ide nagy „durranás”. Csak legyen már vége! És ez nem vicc.
Kép: Pixabay montázs
üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző és az #Mbbkujratöltve ajánlásával
