Annyi vád ért már azzal kapcsolatban, hogy én semminek sem tudok örülni, hogy éppen itt az ideje, hogy rávilágítsak valami konkrét pozitívumra.

Mi is lehetne más, ami összeköti az embereket, sőt velük kapcsolatban a különféle eszméket, ideológiákat is. Természetesen egy óriási kapocs, ami sok mindenen képes átívelni: A Nemzeti Összefogás hídja! Azért itt is van egy „kis bökkenő”.

Utaltam már korábban arra, hogy a sors furcsa fintora miatt a március 15.-i hétvége egy kicsit hosszabbra sikerült az átlagosnál. De, ha már tavasz, próbálja meg az ember ekkor is kiélvezni a természet újjászületésének időszakát. Hiszen Magyarországon nincsenek távolságok. Jó, tudom, nekem – az ország közepén élve – minden „ugyanolyan” messze van. Sátoraljaújhely valóban egy félreeső zugnak tűnik. De ez is a szépsége a kirándulásoknak, hogy felkeressünk rejtett kincseket.

Hányszor mondtuk már valamire…, magunknak vagy másnak: Na, ez volt az utolsó dobásod! Aztán másnap, vagy így, vagy úgy, de az élet ment tovább. Most azonban (megint) van valaki, akinek ha szerencséje van, akkor az élet ugyan megy tovább, de valójában egészen másképp.

Most egy szerencsétlenül jár fiatal hölgy kezében robbant fel egy kézigránát. A történteket nem érdemes találgatni. De abban sajnos biztosak lehetünk, – a jelenlegi kommunikáció mellett – hogy hiteleset és biztosat aligha tudhatunk meg.

A titok addig az, amíg csak egy ember tudja. Utána már csak egy álca, hogy a többiek előtt meddig...

Vannak olyan dolgok, amit meglepetésnek szán az ember. De mivel bizonyos dolgokat egyeztetni kell másokkal, óhatatlan, hogy eláruljunk egyes részleteket annak, akinek örömöt akarunk szerezni. Ha ebbe egy kis hiba csúszik, akkor nincs más hátra, mint hogy közösen hozzátok ki belőle a legjobbat.

Na, ennek eddig nem sok köze volt az írás alapját képező színházi bemutatóhoz. De nyugi, mindennek eljön az ideje, ha lehull a lepel, vagy inkább felmegy a függöny. Mert ugye mégiscsak színházba mentünk. Aztán persze jött a meglepetés, hogy a függöny se fel, se le… Itt ugyanis a „helyüket” egy időben foglalják el a művészek a közönséggel. Éééééés, tudjátok mit csináltak a színpadon? MOBILOZTAK!!! Ami ugyebár tiltott dolog a közönség soraiban. Mondjuk sok kreatív ötletet láttam már a telefonok kikapcsoltatására, de ez eddig mindent vitt!

Na, eddig a „spoilerezéssel”, és ne tovább! Már csak egy rövid megjegyzés. Hogyan hívd fel a figyelmet egy neked tetsző darabra úgy, hogy ne lődd el a poén(oka)t, ne reklámozd a színházat? De mégis nézesd meg mindenkivel, mert neked tetszett. Egyrészt a mondanivalója, másrészt az előadás módja, és persze nem utolsó sorban a szellemisége miatt. Háááát tessék!

Most arra leszek kíváncsi, hogy a fél ország sérelmére elkövetett megaláztatást meg tudja e közelíteni az egyéni önmegtartóztatás!

Nyilván nem vagyok ennyire balga – hogy legalább magamat ne sodorjam az állatvilágba – de nekem ez a hétvége egészen más miatt lesz emlékezetes. Én is próbáltam – pontosabban mi is próbáltunk – volna ünnepelni, de „valakinek” ebbe is sikerült belerondítani.

Nem új fogalom ez, csak „kicsit” átértelmeztem. De attól „félek” nem csak én.

A mai – 2025-ös – „haszonlesők” természetesen már mások. Azért kapják a fizetésüket, hogy megvizsgálják, hol, és mennyi is az a „többlet”. Ma azt „elemezzük” – persze a hétköznapi ember szemével – hogy biztosan jó helyen keresgélnek e. Ja, persze igen, hiszen ezt mondták nekik.

A nagyotmondással általában nem szokott gondja lenni senkinek.

Bármennyire is furcsa, most nem a „Mi kis falunk” (apropó kis országunk) lesz a kiindulópont. De én MÉG azok közé tartozom, akik visszatérnek. Sőt (egyelőre) a kettős állampolgárság sem cél, nehogy pont innen ebrudaljanak ki.

Tudjátok ki mondta a legnagyobbat nemrégiben. Egy kicsi, sőt még annál is kisebb! Kim Dzsongun húga megfenyegette az Egyesült Államokat, megtorlást ígért, miután egy amerikai repülőgép-hordozó kötött ki Dél-Koreában.

A szlogen megvan. Már „csak” a mögöttes tartalom az, ami majd elválik...

A jó hír az, amire „ráfogjuk”, és kész. Nehogy már azt is mi döntsük el!

Pontosabban azt nevezzük annak, amit egyvalaki mond. Ki lenne más, mint „tuggyukki”. De tényleg ennyire egyszerű lenne? Hát persze! Majd ezt is (ezeket is) annyiszor fogjuk látni, hogy már el is hisszük. Éppen ezért „érdemes lenne” levédetni ezeket a „bölcs” gondolatokat, nehogy másnak is a fejébe jussanak.

Ismét eljött a nagy nap, mint ahogy a karácsony, a húsvét, meg a sok-sok „nemzetközi X-nap”, amelyeket a megfelelő „komolysággal kell” kezelni.

Szinte hihetetlen, hogy már 4 év telt el a legutóbbi „nőnapos” bejegyzés óta. Na, félreértés ne essék, nem akarok ebből valamiféle évfordulót „csinálni”. (Esetleg virággal megünnepeltetni magam”.) Az azonban figyelemre méltó, hogy a nők „általános” megítélése azóta sem változott sokat. Annak ellenére, hogy az ilyen „nevezetes” napokat arra „találták” ki, hogy a figyelemfelhívás hatására végre a többi napon is történjék valami.

Tessenek csak végignézni, hogy a mai napon hányféle megközelítésben esik szó a nőnapról. Jó-jó, az évek alatt azért ez a téma is „kiszínesedett”. Előtérbe kerül a „genderizmus”, aminek már olyan „szélsőségei” is vannak, hogy már a legfelsőbb szinten is „elismerik”, ha valaki az egyik nap fiú, a másik nap meg lány. Aztán ha ez megjelenik a „hétköznapokon” is, akkor meg az baj.

Annyi légi jármű közlekedik már a fejünk felett, hogy már nem is kapkodjuk…

Ugyan kinek tűnik fel egy kósza repülő, ha éppen rossz irányba is megy. Szerencsére azért vannak még erre szakosodott „hivatalok”, amelyek a megfelelő útirányt figyelve, biztosítják a légiközlekedést.

Igen ám, de ha egy gép felszáll, akkor annak landolni is kell. Ezt általában tervezetten teszik, nem nagyon repülnek csak úgy a „vakvilágba”. Főleg a célállomás fontos. Útközben még csak-csak „útba igazítják” a légiirányítók, átadják egymásnak a gépmadarakat. Na de az utolsó ponton csak ki kell(ene) derülni, hogy minek is ment oda, ahova… Ezért is olvashattuk meglepetten, hogy egy magyar gépet nem engedtek leszállni Boszniában.

Remélem jól aludtatok! Vagy inkább az írást már részben ismerve, kellemesen ébredtetek. Így egy héttel a főni értékelése után, már az esetleges fejfájást is ki lehetett heverni.

Egy felvetéssel kezdeném… Szerintetek melyik a helyes? Egy adott eseményre azonnal reagálni, vagy várni egy hetet, és az azóta eltelt reakciókkal együtt értékelni?

Az nem véletlen, hogy én az utóbbi lehetőséget választottam. (Mondjuk, benne van a pakliban, hogy nekem, mint lelkes amatőrnek nem ez az első számú tevékenységem. Még a szabadidő „kellemes eltöltésének” eseménysoraiban sem.) Nem úgy, mint egy lelkes ismerősöm… aki OV bejelentésének másnapján olvasta a „hivatalos” összefoglalót. Levonta a következtetést: Ő azonnal elmegy nyugdíjba!

Szomorú, de vannak még lehetőségek, hogyan maradhasson a figyelem középpontjában ez a háborús konfliktus. Persze a „leglátványosabb” a béke… lenne!

Én nem magyarázkodok többet. Most már tudatosan keresem a rossz hasonlatokat. Főleg, hogy most beugrott egy olyan dolog, ami miatt pont nekem nem kellene szégyellni magam.

„Ukrajna Trianonja” – ezt talán itthon is értik.

Nocsak, az ott nem Trump sapkája? Ááááá honnan ismerné ő a Piroska és a farkas meséjét? Pontosabban farkas honnan ismerné az elnököt?

A sapkák már csak ilyenek. Divatot teremtenek, vándorolnak, esetleg jelképeznek valamit. Talán mi vagyunk azok, akik egyfajta ideológiát teszünk mögéjük. Hiába no! Aztán ha egyszer valami rászabadul a világra, akkor, jaj! Jaj nekünk!

Öregszem én is, nincs ezen mit tagadni. Persze lehet ebből is ideológiát gyártani. El is jutnánk gyorsan odáig, hogyan lehet az egyszerű tényeket is elferdíteni. De most ettől tekintsünk el… (Találkozunk ezzel elég sokat nap, mint nap.)

Ha már nap, mint nap, azt is emlegettem már, hogy melyik TV-műsort szoktam nézni reggeli közben. (ATV, ha valakinek nincs meg.) Na, nem azért, hogy elvegye az étvágyamat. Én jó szokásomhoz híven mindig reggelizek, így az éhségérzetet nem lehet befolyásolni külső hatásokkal. „Drága, jó” miniszterelnökünk ezen a csatornán is megjelenik, így senki nem mondhatja, hogy kerülném a „társaságát”. Az ő szájából véltem kihallani a címben idézett mondatot:

„Tisza vizet” a pohárba!

Mi van? – kérdeztem a TV mellet helyet foglaló plüssállatoktól. – Ti is ezt hallottátok? Mégiscsak közelebb ültök a dobozhoz.

… blogbejegyzést. Na, nem „véletlen”, hogy van egy csavar, rögtön itt a legelején. Gondolom, nem csak számomra álságos egy kicsit ez a szó.

Nyilván azért nem akarhattam egyetlen mondattal lerendezni az egészet, mert nem is lehetne. Ja, és az nem is én lennék. Arról nem beszélve, hogy ez a fim jóval összetettebb ennél.

Az elmúlt év végi, idei év eleji magyar sikerfilmeket számolva, ez még hiányzott a gyűjteményünkből. A „Futni mentem”-nél pont azt emeltem ki, hogy a szereplők korát tekintve (felfelé) kilógott az ilyen tematikájú történetekből. Kicsit meg is ijedtem, hogy most visszatérünk a mi gyerekkorunkba is, és megmosolyogtatónak tartom, amiket akkor láttunk. Ez igazzá is vált, de ez a film teljesen más. Főleg, amikor a „Hogyan tudnék élni nélküled?” volt terítéken, az meg már majdnem féltáv a mostani koromhoz képest.

Még soha nem láttam ennyi boldog embert, mint ezen a héten. Ja, nem…!

Jaj, próbáljak már egy kicsit örülni én is valaminek! Szoktam én, volt is ilyen a héten. Igaz, olyan is, aminél ez a „tiszta” érzés nem volt teljesen felhőtlen.

Manapság már kevés olyan értelmezhető dolog van, amit leszűkítenénk egy napra. Hiszen (főleg) kereskedelmi okok miatt már minden folyamatot el kell húzni. Így lett a „Valentin nap”-ból házasság hete, anyák napjából és gyereknapból a „család hónapja”, az adventi készülődésekből pedig a bronztól az aranyvasárnapig tartó vásárlási „őrület”.

Mi lenne egyszer végre, ha rájönnénk, hogy egész évben lehetne szeretni egymást? Nem kellenének erre „kiválasztott” időszakokat „kitalálni”.

Vannak már nagy „mozik”, családtörténeti feldolgozások, nagybácsitól „keresztapáig”. Ez most egy kicsit más, olyan „magyaros”.

Kicsit lassabban emelkednek a nézettségi adatok az „Orbán család meggazdagodásáról szóló film”-el kapcsolatban mint a néhány nappal ezelőtti Majka filmnél. Miért érdekes ez? „Barátom” szerint összefüggés van a kettő között. Nyilván nem a számok vonatkozásában, hiszen az illető sem matematikus. Csupán egy „hétköznapi” állampolgár, aki a már klasszikussá vált szólás szerint „kalandvágyból itthon maradt”. Hol lehet akkor a párhuzam? A megoldás egyszerű. Változatok egy témára.

Szenzációhajhász címek, nagy durranások, most a legnagyobb nyilvánosságot követeli a felvetés, persze, hogy bomba hír.

Ma már semmiről nem hisszük azt, hogy valaminek vége. De a másik oldal is befejezetlen. Olyan nincs, amit nem lehet felülmúlni. Mindezt gyerekfejjel megélni…

A közelmúltban olyan bombafenyegetés-hullám söpört végig Magyarországon, amilyen talán még soha. Több mint 300 intézményt érintett a „bombariadó-lánc.” Szinte hihetetlen. „Természetesen” szóba került az ukrán és az orosz vonal is, mindenki igyekezett egy kicsit hozzátenni, hogy „hangzatosabbá” tegye, az amúgy is mindenkit megrázó hírcsokrot. A miniszterelnök megjegyzése sem biztos, hogy „szerencsés” volt ebben a közegben:

„utasítást adtam, hogy kő kövön ne maradjon”.

A felnőttek „játékai”, legyintettek néhányan… Háááát, nem egészen, nagyon nem. A lecsengeni látszó folyamat végén egyre több hír jelent meg, hogy a „felhajtás” hatására több tinédzser is így próbálta meg felszínre hozni a „feltűnési viszketegség”-ét. Hogy mi van? Először egy 15, majd egy 11, és végül egy 10 éves gyerek a „tornasor” végén. Egyre többször mondjuk, hogy baj van, nagy baj. de mi ez azokhoz képest, hogy kifutott a tej, leesett egy váza, vagy egyest kapott az iskolában a „kölök”. Utóbbira még lesz utalás, de a baj nem itt kezdődik.

A vizet sokféleképpen meg lehet közelíteni. Most nem járműre gondolok, hanem szemléletre. Tudjátok, mint Süsü: „Most tüzet, vagy vizet?” Na, de ha valamikor, akkor most, valóban félre a tréfával!

Filmajánló, mégsem mozi. Természetfilm, de nem „az Attenborough” készítette, hanem más, Magyarországon kevésbé ismert, de elismert szakemberek. Nem „happy end”-et sugall, hanem valós megoldásokat kínál. Lehetőségeket, segítséget.

Szomjas vagy? Igyál egy pohár vizet! Mondom ezt én, aki inkább sörös, már amikor lehet. Valószínű ezzel a felhívással nem is lopom be annyira a barátaim szívébe magamat. Na, de most nem a sörről van szó, hanem a vízről!

Ugye milyen egyszerű a történet? Megnyitjuk a csapot, iszunk egy (fél) pohárral és kész. Félreértés ne essék, most nem az afrikai éhezők/szomjazók párhuzamba állítása következik. Maradjuk csak kis hazánkban, van itt épp elég baj a vízzel. Ilyen-olyan „állatkák”, baktériumok, klór és egyéb „nyalánkságok”… De most ezen is lépjünk túl, szálljunk le a földre, pontosabban a „FÖLD”-re szó szerint!

Ha valaki nem rajong a folytonos változásokért, akkor gyakran maradinak nevezik. Szerintem nincs okom, hogy ebbe beleálljak, de azért mégis mutatok valamit.

Kicsit most bajban vagyok, hogy az olvasóim többsége, vagy csak a kisebbsége találkozott már a blog új látványvilágával. Az biztos, hogy néhányan igen, mert mutattak egyfajta tetszésnyilvánítást. Viszont úgy tudom, hogy egyelőre ez még nem érzékelhető a „telefonos” felületeken. (De igyekszem, hogy azt is megoldjam.)

A fentiekből már kiderült, hogy nem vagyok egy nagy „megjelenítési guru”. Ha nem is sikerül utolérni magam ezen a területen, azért a látszatát szeretném fenntartani, hogy rajta vagyok. Hiába no, én már csak megmaradok a szöveges „tartalomgyártásnál”. Azt is leírtam már párszor, hogy a képalkotásban is vannak „hiányosságaim”. Azt viszont éreztem, hogy ez ügyben mégis tenni kéne valamit. Na, – gondoltam – ha már ilyen ügyes ez a „mesterséges intelligencia”, hát megkérem, hogy segítsen. A néhány hónappal (de lehet évvel) ezelőtti kapcsolatkeresésünk nem volt túl eredményes. Most viszont elérkezettnek láttam az időt, hogy tegyek egy újabb próbát. Ééééééés tessék!

De, hogy láthassátok, a kezdő is halad, bemutatom, hogy milyen lépéssekkel jutottam el idáig. Hátha más is kedvet kap. Odáig már korábban eljutottam, hogy magyarul is lehet vele beszélgetni. Ez természetesen nagy segítség. Főleg annak, aki nem csak a képekkel, hanem a nyelvekkel is hadilábon áll. Mondhatni, az „AI" a képek google „translet”-je (is). Tudomásom szerint az „illető” egyelőre nem érzékeny a társalgási, udvariassági formulákra. De azért arra igyekeztem figyelni, hogy úgy „beszéljek” vele, mint egy „normális” emberrel.

Mi egyelőre maradjunk a földön, és lássuk mit is csináltam, pontosabban mit is kértem:

„Készíts egy képet a lepcsohazonkivul.blog.hu weboldalhoz!”

Ezt a képet kaptam:

Ja, és még „üzent” is hozzá:

„I’ve created an image based on your description for the blog "Lépcsőházon kívül." Let me know if you’d like any adjustments!”

Én: „Fordítsd le a szöveget magyarra!”

„Egy vizuálisan feltűnő, koncepcionális kép a „Lépcsőházon kívül” blog témájához. A design egy városi társasház lépcsőházát ábrázolja, amely átmenetet képez egy nyitott, álomszerű, kültéri jelenetbe, lágy napsütéssel, amely áttör a felhőkön, zöld növényzettel és egy hívogató ösvénnyel. Az atmoszféra inspiráló, modern és kissé szürreális, minimalista esztétikával.”

Én: Méretezd át a képet 640x480-as fekvő képformátumra!

Ezt a képet kaptam:

Az újabb üzenet: „A kép átméretezésre került 640x480-as fekvő formátumra. Itt töltheted le a képet. (Itt volt egy link) Ha további módosításra van szükség, szólj nyugodtan!”

Hogy megelőzzem a kérdéseket vagy a megjegyzéseket, hagy mondjak el néhány dolgot. Igen, én is látom, hogy az „AI” kissé félreértette a feladatot. De csak első látásra! Ugyanis egy dologgal nem számolt. Most mondhatnám, hogy ennyire nem „okos”, de nem teszem. Sőt, ráfogom, hogy nagyon is tudta mit csinált. Gondolom a fordítás sem tökéletes, de „véletlenül” megoldotta az irónia kérdését.

A blog neve ugyebár (Lépcső)házon kívül. A képen viszont az látható, hogy a lépcső van a házon kívül. Magyarul: pontosan olyan kifordítottan láttatja a világot, ahogyan ez a felület is próbálja sugallni. Bármennyire is ellentétes megjegyzéseket teszek időnként, az olvasók többsége azért érti! Tudom, vannak, akik nem, és ezt időnként szóvá is teszik, de ez benne van a pakliban. Talán ez a kép is tovább lendíti őket abban, hogy átérezzék, én mit gondolok. Sőt még az irány is kikövetkeztethető. A távoli sötét fellegek szépen átalakulnak világossá. Ami ugyan továbbra is felhős, de nem is mondtam, hogy én majd leírom a tutira klassz jövőt.

Remélem nektek is tetszik! Nem csak a jövőkép, hanem a felület megújulása is. Próbálok néha becsempészni majd ilyen apró dolgokat. De megígérem, hogy a szövegeket továbbra is én írom! Ha néha lesz ellen ellentétére egy kis utalás, azt mindenképpen jelezni fogom.

Kép: Mesterséges intelligencia!

üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző és az #Mbbkujratöltve ajánlásával

Az álmoskás tekintet, illetve a szemnyitogatás még visszaköszön a mai bejegyzésben, de ne szaladjunk ennyire előre, mégiscsak vasárnap reggel fogantak meg ezek a gondolatok.

Szeretek a hétvégi reggeleken kinézni az ablakon. Még néhány emeletnyi magasságból is látható a város csendes utcaképe. Mindenki ébredezik, legfeljebb a piac környékén van az átlagosnál nagyobb mozgás. Ééééés ezután megnyitja az ember a „zinternetet”, és visszatér az élet a „normális” kerékvágásba.

Nem annyira eltérő az a gyakorlat, hogy az embernek erről vagy arról megváltozik a véleménye. Ki tudja, mikor kap végre annyi információt egy témáról, hogy átértékelje az eddigi álláspontját. Ezután elgondolkodhat arról, hogy mikor és milyen formában hozza ezt a nagyvilág tudtára. Persze az sem ritka, hogy csak azért fordul szembe az addigi önmagával (esetleg a valakibe vetett hitével) mert a másik iránt érzett hűsége (elkötelezettsége) nem hozta meg számára a várt hatást. Szélsőséges esetben nem tudott ama bizonyos „másik” fölé nőni. A gazdasági érdekeket most csak azért hessegessük el, mert hétvégén nem dolgozunk... – már aki.

Nem véletlen, hogy ritkán írok a „valóságshow”-król. Egyrészt nem nézem őket, másrészt, ha véletlen „belefutok” olyannyira felháborodom, hogy jobb, ha nem koptatom emiatt a billentyűket. De mindig van egy olyan pont, amikor az alkalom éppen megszüli a tolvajt, vagy éppen a házasságot.

Mindig is mondtam, hogy a blogírás egyfajta munkahelyi ártalom. Most szembe jött a bizonyíték – szó szerint – bár én sem egészen így gondoltam.

Ugyebár „csodálkozva” nézzük, hogy a különféle médiumok hogyan igyekeznek elénk tárni a házasság szent „intézményét”. Versenyre kelnek „értünk”, hogy miképpen csináljanak ebből is „cirkuszt”.

Megszűnő Posták, szaporodó futárszolgálatok. Generációváltás a feladóknál, a címzetteknél és a „postások”-nál is.

Magam is sorban állok, de csak úgy hivatali kötelességből, hetente egyszer. Ez adta az ötletet, meg hogy közben úgyis „ráérek”. Persze ehhez ott kellett állnom a nyugdíjas Mari néni mögött a „Póóóóstán”.

Egyre gyakrabban látjuk, halljuk, olvasunk róla a neten, hogy megszűnőben vannak a „klasszikus” falusi kisposták. Elbocsátják a dolgozókat még a nagyobb városi hivataloknál is. Ebből persze óriási a felháborodás, különösen ellenzéki oldalon. Félreértés ne essék, nem kívánok ebből (is) politikai ügyet csinálni. De azért azt tudjuk, hogy ami „sz@r”, arról csak a „tuggyukki” tehet. De most már megérkezett a „földi megváltó”, aki majd ezt is rendbe teszi. De amíg valóban munkába áll, lássuk a tényeket.

Se szeri, se száma a különféle okoknak, amiért listákat „állítunk” össze. Háziasszonyok a bevásárláshoz, cégek az árakhoz, sportolók az eredményekhez, medvék meg hááát… ki se merem mondani.

Mai „modern” világunkban ezek a „bundások” már nem alszanak téli álmot. Hogy ezt a klímaváltozás teszi, vagy a sok „hivatali” teendőjük akadályozza őket, nem tudhatjuk. De, hogy nekünk is ki kell nőni a „TV-maci korszakból”, az biztos.

Ha különféle történetekben állatokkal találkozunk, egy kicsit másképpen közelítjük meg a dolgokat. Legalábbis a mi korosztályunk, akik még a múlt évezredből maradtunk itt. Ezeken nőttünk fel. Igen, mondhatni a meséken. Ééééés mégis megismertük a valóságot. Megtanultuk a szeretetet, a segítséget, a játékot, a jóságot. Na és persze a jó és rossz értelemben vett turpisságot, a cinkosságot, az ármányokat is. A legismertebb szereplők a róka, a farkas, és a nyúl voltak. Na, meg persze a medve, nehogy már pont ő maradjon ki a felsorolásból. Nyugi az ő listájára is sor kerül, csak tessenek várni egy kicsit…!

Újév, új helyzetek, de kezdjük csak az alapokkal. Egy „alsópolcos” oktatási intézménnyel.

Lehet azon vitatkozni, hogy már én is retro vagyok, vagy egyszerűen csak öreg. Minden esetre már elég nagy ahhoz, hogy kicsi legyek. De én még emlékszem a TV-ovira. Háááát most megérkezett hozzánk, ha kicsit „megcsavarva” is, de ovi van a TV-ben.

Még el sem kezdődött igazából az év, – kivéve az óvodában – de politikusaink már aktívak. Igaz, most nem mentek el kampányolni oda, csak egyszerűen úgy viselkedtek… Szerintem ők is jól jártak ezzel az „interneten@bárhol@bármit@bármikor” világgal. Jaaaaaa, hogy a „hivatalos” óvodaszünet még tart? Nem úgy, mint a politikai életben. Bár tudjuk, ez mindenek felett áll, még az ovit is felül tudja múlni. Micsoda szintlépés, hurrá!

Természetesen az csak a „véletlen” műve, hogy ezek a kedves virágok azt éneklik:

„kicsi vagyok én”.

Szép szám, barátságos érték, igazi 5-ös! Ha már „muszáj” kívánni, akkor sem kell, hogy ennél biztatóbb vagy jobb legyen!

Én már megjöttem onnan, hogy nagy fogadalmakat, kívánságokat írjak össze(-vissza). Azt azért elárulom, hogy egy azért csendben teljesült: Elmúlt a 2024-es esztendő.

’85-ben érettségiztem. (Ja, igen 19-el kezdődik, ezt egyre gyakrabban le kell majd írnom, hiszen akik már a XXI. században születtek, azoknak is megvolt az első 5-éves....) Igen, idén lesz a 40-es találkozónk. (Ha lesz, mert ez még a jövő zenéje.) Persze nekünk is van egy hagyományunk. Mindig elénekeljük a „20 év múlva” című klasszikust, mely szerint „az ifjú vándor megpihen”. Hááááát, azóta kétszer telt el a húsz év, pedig anno az egyet is nehéz volt elképzelni. Látszólag magánügy, pedig ez egy kis közösség élménye. Márpedig a nagy dolgok alulról indulnak. Vagy mégsem?