Manapság egyre többen és többet emlegetik a vasutat. Igaz, aligha a nosztalgia jegyében. Sokakban felelevenedik a retró-korszak, de mi most tényleg egy kicsit a múltba vonatoztunk.
Szándékosan nem akartam szó szerint felhasználni Moldova György ikonikus könyvének címét, de a nap végére egyre inkább csak az csengett a fülemben, hogy manapság hányféleképpen is idézik fel az emberek a „szocialista szellem” vasútját. Pedig hol vagyunk már az 1969-ben megjelent, „A tanú” című filmből ikonikussá fogalomtól. Hááááát helyenként csak 1-1 lépésre. Mint ahogy az sem mindegy, hogy füst vagy gőz. Főleg, ha mindkettő jelen van.
Ha az ember Pörbölyön jár, óhatatlan hogy ne ugorjanak be az egykori híradások képei. Szinte hihetetlen, hogy több, mint 30 év telt el a tragikus autóbusz baleset óta. Akár az egyszeri látogató, akár a naponta arra járók többsége legalább egy főhajtással megemlékezik. De időnként úgy tűnik, hogy nem csak az érintettek számára állt meg az idő.
Ha már így kitört a nyár, nagyon remélem, hogy sokaknak sikerül egy kis időt szakítani a kikapcsolódásra. Sok szó esik itt e felületen külföldi kirándulásokról. De amikor eljutunk egy hazai tájra, mindig elcsodálkozunk, hogy milyen szép hely is (lehetne) kis hazánk, Magyarország. A mostani történetünk a gemenci kisvasút mentén „játszódik”. Csak azért mondom, hogy „klasszikus” módon, mert ezen a blogon ez így „normális”. Az természetesen csak a véletlen műve, hogy a „főszereplő” család korra, nemre, „darabra” megegyezett a mi különítményünkkel. Azt már nem is kell különösebben ragozni, hogy a jegyvásárlás időzítése, és a vonaton elfoglalt helyünk is valószínűtlenül azonos volt.
6 felnőtt, 1 gyerek.
Kis magyar szociográfia.
Papa, mama, két gyerek a párjaikkal, utóbbiak közül az egyik párnak már van gyereke – utaznak a nosztalgiavonaton. (Ééééés ez nem egy vicc kezdete, hanem a valóság.)
Képzeljék el azt a szitut’, hogy néhány felnőtt osztja az észt egy 3-4 éves forma unokának felváltva. Egyél egy falatot, ül le, gyere ide (mamához-papához), igyál már, nézd ott az őzike! Közben apa lóbálja a gyereket, anya meg aggódik, hogy ki ne essen valamelyikük a már az akkori kor biztonsági előírásainak sem megfelelő vagonból.
Mindezt persze látja, hallja látja a társaság másik két fiatal tagja. Náluk meg talán most dől el, hogy lesz e gyerekük vagy sem. Mindezt persze a sejtelmes pillantások, és „beszólások” kereszttüzében, amelyek őket érik.
Az gyorsan kiderült, hogy a nagymama sem egy nagy jegyvásárló, még a szemtől szemben térben sem. Ugyanis, amikor a pénztáros elmondta a jegyár összefüggéseit, a „mamika” szemüvege nem elsősorban az éleslátást segítette, hanem arra vigyázott, hogy a látószervek ki ne pottyanjanak a helyükről. Mert ugye a nagyi „nem látta”, (nem hallotta, nem olvasta) hogy a „Nosztalgia jegy” felárként jelenik meg a történetben. (Ha az időjárás és műszaki feltételek lehetővé teszik, pótdíjköteles gőzvontatású nosztalgiavonat közlekedik.) Szokásommal ellentétben csendben maradtam, mert rájöttem, hogy vasárnap van, és nagyon ráérünk. Igaz, nagyon kiszámoltuk a vonatindulást, így idő szűkében voltunk, de lecsillapodtak a kedélyek. Ugyan, a pénztáros monda, hogy a hangosbemondóból hallani kell a tájékoztatást, de szerintem ő is ritkán hagyja el a szolgálati helyét… így ez nem jött be.
Felszállás, helyfoglalás, hogy kezdődhessen az „időutazás”. Az persze mindenütt ki van írva, hogy (a sínek mellett található mini állatkertben) az állatok etetése tilos. De ez ugye csak addig „érvényes” míg elő nem kerülnek a „dugi kaják” és meg nem jelennek a jószágok. A vonatból (meg minden mozgó járműből) bármiféle tárgyat, még ételt is kidobni egyébként sem éppen szabályszerű. Fotózni persze szabad, no persze ez sem teljesen veszélytelen. Ha a rázkódástól valakinek kiesne a kezéből a telefonja, még arra is lenne ideje, hogy leszálljon, felvegye, és egy laza kocogás után visszakapaszkodjon a vonatra. Ami persze ugyancsak tilos, arról nem is beszélve, hogy mennyire veszélyes – lenne. Na, nem a sebesség, hanem a terepviszonyok miatt. Nem úgy, mint amikor – ellenőrzött és biztosított körülmények között – néhány lelkes aktivista az „igazi” vonat mellett futva is bebizonyította, hogy az mennyire „menő!”
Végezetül a képek, amelyek bizonyítják, hogy az állatok etetésére vonatkozó szabályokat maguk a védettek „ellenzik” leginkább, még akkor is, ha ők nem tudnak olvasni. „Csak” várják a kaját! Mint ahogy mi is az ország sorsának jobbra fordulását. Hogy legyen idő és pénz a vasút karbantartására. No meg arra, hogy az ilyen kirándulásokra is minél többeknek legyen lehetősége. Mert a jó idő ellenére azért elég „szellősen” voltunk.
Szándékosan nem ezzel kezdtem, nehogy elvigye a történet folyamát az első elhangzott megjegyzés, miután felszálltunk a vonatra: Hol a pótlóbusz?
Kép: Saját (no, meg a menetrend)
üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző és az #Mbbkujratöltve ajánlásával
