Érdemes áldozni a kultúrára. Néha csak egy pillanatot, néha két órát. Mindezek feldolgozására utána még: amennyit csak lehet.
A francot ebbe a blogírásba! – de tényleg. Soha annyi „lájk”-ot nem kapott még egyetlen írásom sem, mint a Lovas Rozival közös fotónk. (Pedig „csak” egy pillanat volt, én meg mindig elbíbelődök 1-2 órát az írással.) Báááár az elismerés valószínűleg nem elsősorban nekem szólt. Azt azért tegyük hozzá, hogy ott kellett lenni mindkettőnknek. Ahogy szokták volt mondani, jókor, jó helyen.
Most a „szerencsés véletlent” is elkerülve tudatosan választottunk előadást. Hiába no, ha valakinek jó tapasztalatai vannak egy korábbi színházi élményt illetően, akkor jó esély van arra, hogy belefut egy hosszú távú „kapcsolatba”. Ennek reményében nézegetjük majd a társulat további programjait.
Gyorsan idehozok egy másik szállóigét: Az élet nem egy habos torta, hogy csak úgy beletenyereljünk. (Hanem egy sz@r és mi vagyunk a verebek, akik csipegetnek belőle.) Ééééés, akkor meg is érkeztünk. Hova is? Az életbe, a színházba, a darabba, azaz mindezekhez egyszerre, ahol a „Lányok, fiúk” összehozzák az embereket. Még mielőtt a nyelvezetbe is belekötne valaki… ő bizonyára nem ezen a bolygón él. Mint ahogy a blog-környezetben, (különösen a kommentfalakon) úgy a mindennapi életünknek is hozzátartozója 1-2 „B+”. Sajnos, tehetnénk hozzá. De ha valaki mindezt a színházban tapasztalja, tegyen maga elé egy tükröt is, ha számára nem eléggé színház az egész világ.
Még mielőtt valaki azt hinné, hogy egy monodráma csak tragikus lehet, gyorsan visszadobnám a labdát átgondolásra. Persze maga a családi tragédia soha nem dolgozható fel. De ennek ellenére a „túlélőnek” továbbra is vannak tennivalói. Ez pedig akár egy eseménysor előéletének, akár a következményei visszaidézésének korszakában, okozhat akár vidám pillanatokat is. Még akkor is, ha ennek egyetlen „látható” jele, egy cifra káromkodás. De mielőtt még valaki ezt a viselkedési formát valami pozitívumként értékelné, azért el kell, hogy keserítsem. Ez azért általában a kétségbeesés jele. Azért mert levezetjük vele a feszültséget, csak a külvilág felé „vicces”.
Ahogy már többször megfogalmaztam, a halál, a gyász feldolgozása a legszomorúbb dolog az életben. Nem is szeretem jelzőkkel illetni. De a szülő számára a legnagyobb tragédia, ha el kell temetnie a gyermekét. Ehhez úgy gondolom, nem is kell magyarázat. Erre nincs vigasz, „enyhítő körülmény”, még akkor sem, ha maga az esemény hathatós elősegítője is megkapja a sorstól, amit megérdemel. Nincs ugyanis visszaút, amiben pl. egy bocsánatkérés feloldozna bárkit is.
Mi lehet mégis a siker titka? (Mondjuk egy olyan történetben, ami önmagában is megrengető.) Végy egy zseniális színésznőt! Mondjuk egy olyat, akit már sokféle szerepkörben megismert egy ország, tehát bármit el tudsz róla képzelni. Tedd ki a színpadra, hogy oldd meg! De úgy, hogy közben a nézőnek ne legyen ideje mással foglalkozni. Kicsit felsejlik bennem egy nem is oly régi történet az operaházi szünettel kapcsolatban… Azt pörgettem le, hogy az eddigi hagyományos „gyakorlat” tényleg csak azért volt, hogy az emberek jól bezabáljanak a felvonások között? Most képzeljék el, hogy ez a „csaj” teljes két órán keresztül valóban tök egyedül van a színpadon. Ééééés megússza 2+2 korty vízzel (én kérek elnézést, ha elszámoltam.) De bevallom, kár is lett volna megszakítani a hatást, holmi betevő falatokkal.
Nagy örömömre szolgál, hogy az utóbbi időben sikerült egy kicsit többet áldozni a kultúra oltárán. Az meg különösen tetszik, hogy kialakult egy olyan közösség, amely függetlennek tudhatja magát a „kötelező” támogatásoktól. Így talán valóban sikerül elválasztani a nem feltétlenül ideillő – politikai alapon történő – támogatási „értékeket”. Hu, ha ezek csak a kultúrába próbáltak volna beépülni…)
Néhányan úgy gondolják, – akik más szemmel látták – hogy nagyon is egyoldalú a megközelítés, ráadásul csak a női oldalról. Háááát igen, van benne valami, csak hát, „pechjére” ő az egyetlen túlélő… Így a „megszemélyesítőnek” személyesen is sikerült elmondani: Köszönjük az élményt és gratulálunk!
Kép: Saját
üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző és az #Mbbkujratöltve ajánlásával
