Végre a hétköznapi ember számára is elérhető lett az Opera. Ha nem is nézőként, legalább bulvárfogyasztóként. Persze a sokszor felszínes, és több félreértést tartalmazó hírhalmazban könnyen talál magának fogást egy lelkes amatőr is.

Elképesztő, hogy hol lelünk időnként „kincsekre”. Nem csak a Parlamentben, focipályákon, iskolákban, szállodákban, hanem még az Operaházban is. De ha a klasszikus – színfalak mögötti – történetekre gondolunk, akkor is csak huszonharmadjára ugrana be, hogy a büféről is szót „kell” ejteni.

Nekem nagyon úgy tűnik, hogy az ország ült eddig fordítva a lovon. Ugyanis a Magyar Állami Operaházban olyan piaci rést találtak, ami eddig nem jutott senkinek eszébe. (Eszébe, áááá, fejébe.) Pedig ott lebegett a szemünk előtt a példa, csak be kellett helyettesíteni a megfelelő közegbe.

Gondoljanak csak bele. Otthon ülnek a TV előtt, és nézik a filmet. Mi történik, amikor jön a legizgalmasabb jelenet? Reklám! Tessék, meg is érkeztünk. Pont ugyanerről van szó. Ja, hogy ez egy más világ? Persze, hiszen csak nem futhat keresztbe a színpadon Desdemona egy tisztasági betéttel a lába között. Ugyanis Fluimucil Ábel rögtön rákérdezhetne, hogy: Miért? Inkább menjenek ki az emberek a büfébe! Az evés-ivás úgyis szép magyar hagyomány minden körülmények között. Nehogy már pont az operában maradjon ki. Sőt, még én is eltévedtem, amikor a szavazás elől menekülő „díszes társaságnak”, egy fantom-kávéházat találtam ki.

Utána visszaül a néző, és még hitelesebbnek látja az előadást. Miről szól az opera? Egy túlsúlyos nő és egy túlkoros férfi vállalhatatlan hangerővel énekel. Miközben azt próbálják bemutatni, hogy ez mennyire romantikus, és a látszat ellenére nagyon is szeretik egymást, vagy valaki mást. Főleg az utóbbi jegyében csalnak, hazudnak, sőt „jóesetben” ölnek is. A következő szünetben pedig – mert előbb-utóbb eljutunk idáig – majd elolvassák a nézők a néhány soros történetet, hogy miről is szólt a darab. (Egyébként úgy sem értenék, egyrészt az artikulálatlan hangok, másrészt a főként idegen ajkú művészek miatt.)

Persze ilyenkor döbben rá a hétköznapi állampolgár, hogy joggal szól bele ő is a „nagyok” dolgába. Hiszen adófizetőként ő is hozzájárul egy állami intézmény működéséhez. Nyilván felkapja a fejét, amikor egy ilyen „színház” igazgatójának megválasztása, vagy éppen leköszönése, esetleg valamelyik művészének nem hétköznapi története a téma. Na, de hogy a büfé körül forogjon a közélet napokon keresztül, az milyen már… Ilyenkor új értelmet nyert a dalszöveg, amit a KFT együttes fogalmazott meg. Mely szerint „A díszes társaságban” Aida, Sarastro, Sparafuccile vagy , Rigoletto helyett ugyan kit lehetne vagy kellene megtalálni. Mert most egy másik KFT-ről beszélünk, amelyik közel sem tudja olyan lazán felfogni a mostani „népszerűséget”.

Ugye-ugye, hogy a „Népköztársaság útján Mennyi különös alakot elrejt” ez az intézmény is. Most nem feltétlenül Figaróra vagy Izoldára gondolok. Hanem azokra az emberekre, akik megteremtik a körülményeket, hogy találkozhassunk a felsoroltakkal. Olyannyira, hogy napjainkban még ők is felülemelkedtek az Operaház fantomján. Persze, hiszen mindenki a saját sikerének a kovácsa. (Dehogy gondolok én is az Operaház igazgatójára, hiszen nevekkel nem viccelődünk!) Egyébként sem a „diri” a fantom, hanem az a cég, amelyik a büféket üzemelteti. A neve ugyan most közszájon forog. Ami „aggodalomra” ad okot, hogy a működtetés körülményeivel, illetve a szerződésekkel lehet a gond.

Értem én, hogy a (vállalkozó) ember szeretné megtölteni – a hasán kívül – a pénztárcáját is. Jó esetben a sajátját is, meg az országét is. Csak, ahol mostanában egyre többen elbuknak: az arányokkal van a baj, és nem az ország javára.

Kép: Pixabay montázs!

Üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző és az #Mbbkujratöltve ajánlásával.