Hányszor mondtuk már valamire…, magunknak vagy másnak: Na, ez volt az utolsó dobásod! Aztán másnap, vagy így, vagy úgy, de az élet ment tovább. Most azonban (megint) van valaki, akinek ha szerencséje van, akkor az élet ugyan megy tovább, de valójában egészen másképp.
Most egy szerencsétlenül jár fiatal hölgy kezében robbant fel egy kézigránát. A történteket nem érdemes találgatni. De abban sajnos biztosak lehetünk, – a jelenlegi kommunikáció mellett – hogy hiteleset és biztosat aligha tudhatunk meg.
Vannak témák, amelyekhez nem, vagy ha igen, akkor még én is óvatosan nyúlok, Hiszen ennek a felületnek az egyik éltető eleme az irónia. De itt aztán ennek nem sok helye van. Pontosabban itt lenne csak igazán. De nagyon nagy lenne a felháborodás azok körében, akik nem tudnak különbséget tenni az irónia és a vicc között.
Azért szántam rá magam, hogy megosszak veletek néhány gondolatot, melyek kiáramlanak a fejemből, mert beugrott egy saját történet. Bár azt szoktam mondani, hogy egy beszélgetés (még jó társaságban is) ott ér véget, amikor katona-történeteket kezdenek mesélni. Sajnos az ilyen helyzetek is rávilágítanak arra, hogy igen, ezek is az élet részei. Mármint akkor, ha még nincs vége. A közelmúlbéli eset kapcsán nehéz lenne azt írni, hogy a hölgynek szerencséje volt. Ezt most nem fejteném ki…
Én a ’90-es évek elején voltam katona. Kötelezően kellett dobnom… (A jogszabályokban soha nem voltam erős. Így nem tudom pontosan megítélni, hogy az akkori törvényi rendelkezés hogyan hozható összefüggésbe azzal az „akarattal”, ami most ezt a fiatalt arra késztette, hogy ilyen eszközt vegyen a kezébe.) Akkor, huszonegynéhány éves fejjel is elítéltem a fegyveres helyzetek mindenféle fajtáját. (Na, jó, a gyerekkori harcos játékok kivételével, vagy éppen ezek hatására.) Lényeg, hogy nem vegyes érzésekkel – ahogy szokták mondani – hanem kifejezetten „mindenellenes” gondolatokkal indultam a lőtérre aznap. Próbáltam megkerülni a „soha vissza nem térő alkalmat”, de az illetékes tiszthelyettes azt mondta: muszáj! Nem remegett ugyan a kezem, de a „szer” eldobása után (meg előtte sem) nem hallottuk a „kattanást”. Nem emiatt, de a fedezékbe bújás jól sikerült, vagy legalábbis gyorsan. Jól hallottam, amit nem… mondta az ember. Aztán fogta magát, felállt, és odasétált a gránáthoz. Megfogta, visszahozta… (Szerintetek???) Újra elmagyarázta, és a kezembe adta. (Valahogy nem volt vigasztaló, hogy együtt sírunk, együtt nevetünk.) „Szerencsére” másodszorra sikerült! (Hiába no, gyakorlat teszi…) Nem fogadtam meg, hogy az volt az utolsó, hiszen az elsőt sem akartam. (Ugye közhelyes, hogy nem tudjuk, mit tartogat még az élet…)
Szóval a hölgynek (akinek most tényleg nem tudom, kívánhatok e még bármit is az életben) is, meg nekem is ez volt az utolsó dobás. Mindkettőnk számára emlékezetes lesz. Sajnos nekem is inkább az övé ég be jobban a retinámba, még ha csak képletesen is.
Mikor fogjuk már fel végre, és főképpen minek a hatására, hogy a háború – és annak minden apró leképezése – a nagyok „játéka”? Mi kisemberek pedig csak eszközök vagyunk a kezükben. Egészen másképp festenek az ilyen történetek a parancsnoki állásokból, védett épületekből, bunkerekből. De nekünk, hétköznapi embereknek is a monitor mögül. (Nem véletlenül nem szeretem a harcos játékokat a számítógépen.)
Tessenek – csak úgy mindenki magában –a történelem során hallott forradalmi, harci jelszavakat újraértelmezni! Honvédelem, a haza mindenek előtt, fegyverbe, hagy ne soroljam… Pont egy olyan országban, ahol mindig a vesztesek oldalán álltunk! Látszólagos forradalmi sikereket ünnepelünk, amelyeket hetek, hónapok, évek után mind-mind elvesztettünk! (Rákóczi szabadságharc, Eger ostroma, 1848-49., 1956., „ilyen-olyan” világháborúk, és a területeink, amelyekre visszagondolni több, mint „nosztalgia”.)
Hogyan tud majd a lelkiismeretével elszámolni az, akinek bármi köze is van ahhoz, hogy egy fiatal hölgy nem tudja majd megfogni a gyermeke kezét, hogy átsegítse az élet nehézségein? Aki nem tudja megölelni a szüleit, akiknek megadatott, hogy szeressék. De, hogy ne kelljen mások bőrébe bújni: Hányszor mondjuk el azt a „közhelyet”, hogy „egy kezemen meg tudom számolni”… Mi igen! És ezzel el is mondtam, hogy milyen „szerencsések” vagyunk. De elnézve a világ „történéseit”, inkább ne gondoljunk bele, hogy akár mi is lehetünk „AZ” utolsók.
Van az a pillanat, amikor már nincs „undo”, „restart”, nem lehet már életet venni, nyerni vagy ismételni. Legalábbis a mi „szintünkön” még nem.
Kép: ChatGTP
üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző és az #Mbbkujratöltve ajánlásával
