Szenzációhajhász címek, nagy durranások, most a legnagyobb nyilvánosságot követeli a felvetés, persze, hogy bomba hír.
Ma már semmiről nem hisszük azt, hogy valaminek vége. De a másik oldal is befejezetlen. Olyan nincs, amit nem lehet felülmúlni. Mindezt gyerekfejjel megélni…
A közelmúltban olyan bombafenyegetés-hullám söpört végig Magyarországon, amilyen talán még soha. Több mint 300 intézményt érintett a „bombariadó-lánc.” Szinte hihetetlen. „Természetesen” szóba került az ukrán és az orosz vonal is, mindenki igyekezett egy kicsit hozzátenni, hogy „hangzatosabbá” tegye, az amúgy is mindenkit megrázó hírcsokrot. A miniszterelnök megjegyzése sem biztos, hogy „szerencsés” volt ebben a közegben:
„utasítást adtam, hogy kő kövön ne maradjon”.
A felnőttek „játékai”, legyintettek néhányan… Háááát, nem egészen, nagyon nem. A lecsengeni látszó folyamat végén egyre több hír jelent meg, hogy a „felhajtás” hatására több tinédzser is így próbálta meg felszínre hozni a „feltűnési viszketegség”-ét. Hogy mi van? Először egy 15, majd egy 11, és végül egy 10 éves gyerek a „tornasor” végén. Egyre többször mondjuk, hogy baj van, nagy baj. de mi ez azokhoz képest, hogy kifutott a tej, leesett egy váza, vagy egyest kapott az iskolában a „kölök”. Utóbbira még lesz utalás, de a baj nem itt kezdődik.
Azt, hogy egy felnőtt elveszti az eszét, már „megszoktuk”. Mentális állapot, anyagi helyzet megromlása, „kényszerhelyzet”, gyerekkori trauma… Ja, már megint ez a „gyerek” téma. Mi ez itt valami örök körforgás, amire egyébként is sokszor hivatkozunk, amikor a természetről van szó? Akkor most melyik volt előbb? A tyúk vagy a tojás?
Az egyébként is borzasztó hasonlataim közül, akkor most jöjjön ebben is egy szélsőség. De a focival már csak azért is példálózunk, hátha többen megértik. Ott ugye az van, hogy a „hülyegyerekek” (akik általában felnőttek, legalábbis a személyi igazolványuk alapján) beszaladnak a pályára, hogy megérintsék „valamelyik” Ronaldóóóóót, mert az olyan „vagány” dolog. Igen ám, de a szakma és a TV-társaságok megállapodtak abban, hogy ez nem mutogatják, hogy ne adják a lovat „híressé” válás útján való gyorsabb közlekedéshez. Nem úgy, mint a bombagólokhoz, amit unásig ismételnek a szépségük miatt.
Na, de hogyan kezeljük a bombafenyegetéseket? Hiszen itt elég, ha egy esetben valakinek tényleg eldurran az agya, és valóban elhelyez valamiféle szerkezetet. A hírt „eladja” többfelé, hogy megosztódjon a figyelem, és a felkészülés lehetősége. Elkerülhetetlen a nyilvánosság, hiszen cél kell, hogy legyen az, hogy minden érintett időben biztonságban lehessen. Na, de most kicsit félre a „felnőttekkel”!
Mindenki mindent igyekszik megadni a gyerekeinek. De ez nagyon sokszor arra korlátozódik, hogy anyagilag teszi ezt, sokszor kimeríthetetlen forrásból merítkezve. Látszólag biztosan sikerül, legalábbis abban, ami a felszínen van. Egyedi és drága játékok, csúcs mobil, szuper ruhák, órák, és bármi, aminek – csak – a gyermeki képzelet szab határokat. De a valódi szülő-gyermek kapcsolatra nincs elég lehetőség, idő vagy éppen „szükség”. A másik véglet, a szegénységből adódó nincstelenség, mellőzöttség, ami itt is egyenes arányban vezethet az eltávolodáshoz. De hát a gyerek is olyan, hogy szeretne feltűnni, kitűnni, vagy bármi más jelzőbe kapaszkodva „élen járni”. De ha nincs értékítélete, ezt nincs kitől megtanulni és reálisan kezelni, akkor „önálló életre” kel. Igen ám, de efelett nincs kontroll. Na, bumm! – és akkor ez van. Ezt bizony tapasztaljuk is!
Az még a „jobbik” eset, amikor a hátteret vizsgálva magyarázatot találunk a felsorolt okok valamelyikében. De amikor rákérdezve a gyerek csak annyit mond a „miért csináltad” kérdésre, hogy: nem tudom… Akkor ott talán a legnagyobb a probléma. Persze van olyan, hogy „baj van a suliban”, és ezt valami jelnek érzi önmagával szemben. Ugye, mit lát a filmekben? Bosszúállás, szemet szemért, kard ki kard, hagy ne soroljam.
Sajnos a gyereknevelés terén utólag már vajmi keveset lehet tenni. Egy bizonyos kor felett meg különösen. Tehát valahol egész kicsi korban indulna a történet… De amikor az kiskorútól megkérdezik, hogy vannak e az oviban ilyen-olyan bőrszínűek, valamilyen kisebbségi csoporthoz tartozók, vagy más kultúrából érkezők, ő meg csak annyit válaszol: itt csak gyerekek vannak… Sokan nem értik… Sőt már innentől rosszul közelítik meg a helyzetet. A színes egyéniségek nem azt jelentik, hogy ők fognak az első sorban vonulni a Pride-n.
Kép: Pixabay montázs
üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző és az #Mbbkujratöltve ajánlásával
