Halló, itt az iskola!
Nagyon lassan már vége van a nyárnak. Ha még nem is járnak hűvös szelek, a cinege madárnál is sokkal nagyobb bánata van az iskoláknak. Ráadásul nem is ilyen lírai a probléma.
Mi is a pokolba kívántuk a sulit anno a 70-es, 80-as években. Mint ahogy azt is, aki augusztus közepén felhozta a témát. (Egy dolgot biztosan nem emlegettünk. A mobiltelefont. Mobilt? Hiszen még vonalas sem volt.) Erre mit ad Isten, van osztálytársam, (már többször megemlékeztem róla) aki tanító néniként ott feszít egykori iskolánk könyvtárában az új tankönyvek között. Igaz sem dobócsillag, se telefon nincs a kezében. Pusztán széles mosolyával invitálja a nebulókat a tudás írott formájának megszerzésére. Ugye milyen kedves gesztus! Tényleg mintha évtizedeket ugrottunk volna vissza az időben. Így a távoli jövőből visszapillantva, nem is tudom… lehet, hogy mégiscsak szerettük a közeget.
Természetesen akkor lenne hiteles a leírás, ha a fotót is csatoltam volna a történethez, de én még abból a korból jövők, hogy ezt így automatikusan nem illik! Arról nem is beszélve, hogy itt a fő téma egy nem túl örömittas jelenség. Ilyenekhez meg senki nem adná szívesen az arcát. Az ismerőseimet meg nem kell ösztökélni, hogy megtalálják a forrást… Mosoly-jel!
Na, de elég a nosztalgiából! Alkalmazkodnunk kell a jelenhez. A technológiai változásokhoz, a tudás új beviteli forrásához. Oké, de mindezekkel összefüggésben megváltoztak volna egyes viselkedési normák is? Igen, megváltoztak, de hogy a legnagyobb mértékben nem a megfelelő irányba az biztos! Azt ugye mondanom sem kell, hogy valószínűleg nem a korszakos pedagógusokkal van a baj. De persze nekik is szembe kell nézni az egyre inkább eluralkodó telefonmániával az biztos. Hiszen ma már mindenki többet használja a mobilját, mint egy ajtókilincset.
A tavalyi iskolaév végén még a homlokunkat, a térdünket meg egyéb testrészünket csapkodtuk amiatt, hogy „egy ír kisvárosban összefogtak a szülők a tanárokkal, hogy egy gyereknek ne legyen okos telefonja a középiskoláig.” Hülye angolok, angol hülyék, legyintettünk akkor. Egyrészt mert nekünk mindenki angol, aki a csatornán túl lakik. Másrész, mert már azelőtt elvesztették az eszüket mielőtt kiléptek az EU-ból. Azóta meg még rosszabbak lettek – valljuk. Csakhogy a rosszaság igencsak átragad ránk is. Olyannyira, hogy már olyan intézkedéseket kell hozni, amelyek szerint nem csak a telefonokat, hanem a dobócsillagokat, egyéb „harci eszközöket”, fegyvereket vagy annak látszó tárgyakat is kordában kell(ene) tartani. Hahó, pontosabban halló! Hol élünk? Természetesen nem a szabályozás ellen vagyok, hanem az borítja a bilit, hogy ilyesmire egyáltalán normákat kell alkotni. Igen, olyanokra, amelyek nem „normálisak”. Na, de válasszuk ketté a „problémát”!
A telefonos „kérdésben” szinte mindent leírtam a fenti „angolos” cikkben. Röviden összefoglalva, az alsó tagozattól a középiskoláig, nem lehet megvonni a gyerektől a telefont. (Próbálja ki bárki, még az is, aki nem telefonfüggő, hogy ne mobilozzon egy-két napig. Ugye, hogy nem menne, még egy-két óráig sem.) Szóval, a terembe belépve, a mobilokat a tanári asztalra kell tenni (esetleg egy tartóba), hogy mindenki lássa, nem nyúl hozzá senki, nem sérül meg, így nem is fog eltűnni. Mindenféle széf, különterem, ellenőrzés csak az időt pazarolná, de nem növelné a hatékonyságot. A szülő is megnyugodhat, iskola után a gyerek se veszik el és a telefon se.
A színházakban már sok kreatív megoldás született. Pl. Kérjük kedves nézőinket, hogy előadás után ne felejtsék el bekapcsolni telefonjaikat. Vagy… Kérjük a kedves nézőket, hogy vegyék elő telefonjaikat, kapcsolják fel rajta a LED-világítást, segítve ezzel a mellettük ülőt, hogy megtalálja a kikapcsoló gombot! De az ilyenek egy iskolában, minden órán hangsúlyozva igencsak nevetségessé válnának.
A „másik” eszköz, vagy inkább eszköztár, már jóval nagyobb falat. Most nem feltétlenül a mérete miatt, inkább a felhasználási területe, illetve alkalmazásának „szükségessége” okozza a feszültséget. Már a felsorolás is hátborzongató! Dobócsillag, fegyver vagy annak látszó tárgy… egy iskolában? Hát hol élünk! Tudom, tudom, itt Magyarországon… És ezzel nem (csak) az baj, hogy itthon maradtunk… Egyáltalán hogy jut hozzá a gyerek ezekhez az eszközökhöz? Arról nem is beszélve, hogy milyen céllal viszi be ezeket az oktatási intézménybe. Oké, hogy már ott is „működik” a „farok méregetés”. Ékszer, ruházat, a már emlegetett mobil. De ezek „csak” lelkileg fájnak. A fizikai sérüléseket is okozni képes tárgyak jelenlétét viszont tényleg nehéz értelmezni. Ám úgy látszik, hogy szükség van rá. Ezt pedig akkor is ellenőrizni kell, ha több száz diák közül „csak” néhánynak a zsebében vagy táskájában lapul ilyen. Ennek kiszűrésére pedig embert és eszközt is kell „találni”. Az iskolaőrök megjelenése már eddig is ellentmondásokat szült. Az eszközök „felemlegetése” meg azonnal előre vetíti a különféle kormányok hasonló „lyukra futását”. Kórházi széfek, metró- vagy stadionbeléptető rendszerek. A minden személyre kiterjedő motozás életképtelen. Mint ahogy a „véletlenszerű” ellenőrzés, vagy az alapos gyanú felmerülése esetén lehetséges intézkedés is inkább megalázó a „normálisak” vonatkozásában.
Tudom, van az a szülő, aki a petárdát is a gyerek kezébe adja. Vagy más olyan eszközt, ami aztán a stadionban robban fel a csemetéje kezében… Hányszor merül fel még annak kérdése, hogy hol húzódik meg a szülői felelősség és az iskolai nevelés határa. Ugye, hogy köszönni is otthon kell megtanulni. Hiszen ha (először) belép a nebuló az iskolába, neki is illik köszönteni a „hirtelen felbukkanó” pedagógust. Már pedig ha egy kés lapul a betérőnél, az vagy a kiinduló „állomáson” vagy útközben került hozzá.
Nem, nem és nem én fogom megmondani a tutit. De a mielőbbi megoldásra remélem megtalálják a valódi szakembereket. Azt már tudjuk, látjuk, tapasztaljuk, hogy erre a társadalmi összefogás, a pedagógusok közössége, a nyilvánosság kevés. Sőt, ha csak a felsoroltakon múlik, a helyzet csak rosszabb lesz.
Kép: Pixabay montázs
Üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző és az #Mbbkujratöltve ajánlásával.
