ó!, ió!, ció! … – Mobilizáció!
Csak a „véletlen” szülte, hogy a tanév vége összecseng a valóság egy aktuális szeletével.
Az persze nem véletlen, sőt már évek óta hagyomány, hogy a diákok a jó bizonyítványért okos telefont kapnak ajándékba. Ez így rendben is van, (vagy mégsem?) de a nyaralás után ezt az eszközt be kell illeszteni az (iskolai) életükbe is. Nehogy már pont a gyerekek maradjanak ki a jóból, főleg, hogy a pedagógusokat már „jól” megjutalmaztam. Igen ám, de ehhez a készülékhez is, – mint minden máshoz – használati utasítás jár. (Na nem arra a kis könyvecskére gondoltam, ami a kezelési lehetőségeket rejti, hanem az „etikai kódex”-re, amire még többen legyintenek, mint a papír, vagy mostanában elektronikus kiadásra.)
Ha már annak idején felvezettem a tanévkezdést, akkor most illő lezárni is. Mindenek előtt fejezzük csak be azt a címsort, hogy megértsük, miért is jöhet el hamarosan a „V”, mint (áció!, káció!, akáció!) Vakáció! leírásával a „végtelen” mobilhasználat kora.
Az alaphír ugye az volt, hogy: egy ír kisvárosban összefogtak a szülők a tanárokkal, hogy egy gyereknek ne legyen okos telefonja a középiskoláig. (Most kivételesen tegyük félre a csatornán túlra szorultakról alkotott fenntartásaimat, „cseszegetem” én őket éppen elégszer.) Az egyik cél az volt, hogy a tanulók ne érezzék a nyomást olyan dolgok miatt, ami egyébként is tipikus ebben a korban. „Hogy neki milyen van…” A másik pedig, hogy ebben az életszakaszban ne találkozzanak a „nekik nem megfelelő tartalmakkal”.
Bármennyire is kemény dolog kijelenteni, ez is azon dolgok közé tartozik, amelynek használati „oktatása” sokkal inkább a szülők felelőssége, mint a pedagógusoké. De egy olyan országban, ahol maga „felmenő” adja a gyerek kezébe szilveszteri petárdát, vagy egy zárt stadionban a meghatározhatatlan eredetű pirotechnikai eszközt, hogyan várjuk el, hogy egy látszólag ártatlan eszközzel majd megtanítja bánni a „csemetéjét”. Nyilván egy telefon esetén nem a fizikai veszélyesség mértékén kell vitatkozni, hanem annak az adott tárgynak a felhasználási módján.
Ha jól emlékszem, Nagy Bandó klasszikusa: „Pénz, á, az a legkevesebb.” Ééééés mégis ez az, ami a leginkább meghatározó az életünkben. Ahhoz pedig, hogy egy telefon státuszszimbólummá váljon, elengedhetetlen a forintális háttér. (Legalábbis addig, amíg át nem térünk az EUR-ra.) Mintha kukac költözött volna, az amúgy sem teljesen ép almába. Vagy – hogy ne legyek ennyire gyümölcsközpontú, – mintha meteorveszélyt jelentett volna a galaxi(s). Pedig szerintem csak arról van szó, hogy nem tudnak kezelni egyes helyzeteket. Sem a pedagógusok, sem a szülők.
Kétségtelen, hogy nem tudok feltétel nélkül elfogadni egy pedagógust csak azért, mert ő ebbéli minőségében kivételt képezne. Írásaimban gyakran inkább velük vagyok, mint ellenük. Még olyan összefüggésben is képes vagyok melléjük állni, amikor általánosságban kívánják őket szembe fordítani a szülőkkel. De most valahogy nagyon egymásra találtak. Csak attól félek, hogy a tehetetlenség hozta őket össze. Ez a már-már diktatórikus módszerrel meghozott „intézkedés” nagyon hasonlít egyes „vezetők” intelmeire. Ezt vetíthetjük a tanárokkal szemben menőnek is, de inkább arra jellemző, hogy mindenki felé így hatnának, aki nincs velük. Még akkor is, ha nincs (mindenki) ellenük.
Hogyan butultunk el ennyire? Hiszen az ilyesfajta telefonok csak 1-2 évtizede vannak velünk. Mégis megelőzhettek bennünket a több éves telefon nélküli tapasztalatunkkal szemben? A nevelési módszerek mondtak volna csődöt? Egyre inkább az utóbbi látszik erősödni. Több a hisztis, akaratos gyerek. Nem szólnak rájuk, ha nem tudnak viselkedni a boltban, az utcán vagy más nyilvános helyen. Az meg egyenesen felhívás az ellenségeskedésre, ha esetleg más próbál utalást tenni a „kiskedvenc” nem éppen odaillő viselkedése miatt. Tehetetlenség vagy „leszarom tabletta”? Sajnos leginkább az utóbbi, és ez még inkább felerősíti az előbbit. Az egyik legrosszabb öngerjesztő folyamat.
Ma a „mobiltelefon” szót már gyakran összemossuk az „okostelefon” kifejezéssel. Bár az angol környezetben is van erre más-más megfelelő, mégsem egyértelmű számomra, hogy mi volt az alapelv. A mobilnak ugyanis nagyon sok előnye van, amit inkább kihasználni érdemes, és sokan élnek is vele. A szülőnek is nagyobb biztonságérzetet ad, ha a gyerekét bárhol, bármikor elérheti, és persze viszont… Az okosság persze más kategória. De ahogy annak idején az osztálytársak cipőjében volt a különbség, most a készülékükben van a hiba. difi.
Az „okos”-ság fogalma egy kicsit átértékelődött. Különösen, ha abból a szempontból vizsgáljuk, hogy egy tárgyat vérteztünk fel ilyen jelzővel. A lehetőségei valóban határtalanok. Sőt a mesterséges intelligencia megjelenésével egy újabb eszköznél jelenhet meg, hogy elveszíthetjük az irányítást felette. De egy olyan világban, ahol már nem kérdés, hogy okosabbak vagyunk e, mint egy 5.-es, nehéz bárkit is rávenni arra, hogy gondolkodjon.
Az persze teljesen egyértelmű, hogy óra közben senkinél ne legyen ott a mobil a keze ügyében. De miért ne lehetne ebbe is egy kis játékosságot, vagy kreativitást vinni. Ahogy ovis korunkban a fogkeféknek voltak különféle tartói, most lehetne a telefonoknak is egyfajta gyűjtőt eszkábálni a falra. Ide mindenki betehetné a sajátját az óra előtt. Sőt a pl. a tanulmányi eredmény függvényében még sorrendet is lehetne felállítani, ami természetesen adott időközönként módosulhat.
Nyilván ezt is lehetne szélsőségesen szemlélni, hiszen könnyen előfordulhat, hogy egy jobb képességű, de szerényebb (anyagi helyzetű) lurkó letűnt időszakot tükröző „bunkofonja”, megelőzheti egy „apuci kedvence típusú csemete” csili-vili „palacsintasütőjét”. De ha valaki mindig mindent másképp szeretne értelmezni, vagy netán tenni, az ellen valóban nem sok eszköz marad. Nem hogy a gyerekkorban, de „felnőttként” se.
Kép: Pixabay
üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző és az #Mbbkujratöltve ajánlásával
