Ahogy bölcs nagyanyáink mondták, szalad az idő. Most múlt el a karácsony, és már megint nyaralni „kell” menni.

Nyilván a „kell”, azért barokkos túlzás, hiszen nem mindenki engedheti meg magának azt, amit a „szomszédtól” lát.

Szerencsére vannak még olyan jóérzésűek, akik emiatt még nem kívánják a tehenének a megdöglését. Annál is inkább, mert a „elvárosiasodás” miatt, a szomszédban a tehenek helyett a lovak, pontosabban a lóerők szaporodnak a motorháztető alá zárva. Sőt, ma már a „város” fogalma is megváltozott. Olyan települések kapnak ilyen rangot, amelyek csak elviekben különböznek a falvaktól. Még egy ritkán arra járó turista, is csak azt ez eltérést veszi észre helyenként, hogy a „faluház”, vagy a „községháza” feliratot lecserélték. Ha gonosz lennék, – ami „sose” szoktam – azt írnám, hogy a régi felirat kilátszik az új alól. Persze az írásban szereplő helységeknek semmi köze a (rossz) példához. Annál is inkább, mert egyes „települések” önmagukban nem is léteznek, mert pl. egy igencsak ismert nagyváros részét képezik. Gyakran úgy emlegetjük ezeket, mintha az űrben lennének, pedig egyik-másik itt van egy karnyújtásnyira. Könnyed kikapcsolódásként én ezzel búcsúznék az első félévtől, hogy aztán élményekkel feltöltődve térjek vissza a „valóságba”.

Nézzünk meg sorjában néhány olyan települést, amelyet ugyan sokat emlegetünk, de csak kevesen hiszik még azt is, hogy létezik e egyáltalán.

Ma már egyre sűrűbben küldjük el egymást melegebb éghajlatra. Régebben ennek sokkal kifinomultabb formáját alkalmaztuk, hiszen csak Kukutyinba zavartuk a másikat zabot hegyezni. Pedig, ha tudnánk, hogy nincs is olyan messze, akár távolabbi célpontra is irányíthatnánk „fele barátainkat”. A zabhelyező ugyanis alig 20 km-re Szegedtől keletre található.

A másik – nagyon távolinak tűnő úti célként Karakószörcsök-öt szokták megjelölni. Pedig ez a település sincs annyira messze. Már persze annak, aki Dunántúl közepén lakik. Az ott élő közel 300 ember persze biztosan nem kívánja azok jelenlétét, akik máshol „számkivetettek” lettek. Szerintem örülnek, hogy csak az emberek gondolataiban lelhetők fel. Így békében és nyugalomban élhetnek.

Az már szinte meseszerű, hogy Hencidától-Boncidáig tart a menet vagy a lakodalom, vagy a dínom-dánom. Talán azért is, mert a két település igencsak messze esik egymástól. Míg Hencida a Tiszántúlon van, közel a román határhoz, addig Boncida – azaz Bontida ha nem is az Óperenciás tengeren – de Kolozsváron túl található. Bár összeköti őket a testvériség, a kézfogáshoz vagy az öleléshez bő három órát, 220 km-t kell autózni.

A végére marad, de nem utolsó sorban Batida. Na, ugye, hogy pár évvel ezelőttig csak a hódmezővásárhelyiek hallottak róla. Azóta az ország csaknem minden vasútállomásán vagy jelentősebb útelágazásánál felirat vagy tábla hirdette, merre is található. Igaz, csak néhány napig. Aztán ezeket az útbaigazításokat elmosta az eső, vagy a „hatalom” haragja. Kicsit foci-nyelvre fordítva talán az „öngól” szimbólumává vált.

Várok mindenkit vissza a jól megérdemelt pihenő után!

Képek: google.com/maps

üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző és az #Mbbkujratöltve ajánlásával