Kettő az egyben, Abu Dhabi felé félúton
Felszabadultan is lehet bosszankodni „nyaraláskor”. Megéri, mert egész jó ki lehet jönni belőle.
Elég gyakran halljuk, hogy egy-egy repülő késik, csomagok, esetleg utasok maradnak itt-ott. A hírekben így van, de egészen másképp „kell” megélni a valóságban.
Az elkövetkező néhány bejegyzésben lesz egy kis időutazás. Említettem a szerkesztőségi kirándulást az őszi szünetben. Persze ilyenkor is ment a lázas jegyzetelés, de az élmények gyűjtögetése közben nem volt lehetőség összefoglalni a történteket. Nekem nagyon megérte kikapcsolódni. Hogy ezt mennyire sikerül átadni – természetesen a megszokott formában – azt meg majd eldöntitek.
Mint a címből is kiderül – meg egyébként sem akartam titkolni – mertünk nagyot álmodni, és ha kisebb forgolódás után ugyan, de valóban eljutottunk az arabokhoz. Azt persze ekkor még én sem gondoltam, hogy az előző bejegyzés ott folytatódik. Náluk ugyanis már van 140 km/h-s tábla, aminek lehetőségeit igyekeznek is kihasználni. Na, de ne szaladjunk ennyire előre, nehogy lekapjon az ottani „trafi”, amiből egyébként van rendesen.
Mi is csak egyfajta fotel-Formula1 szurkolók vagyunk, ha épp belefutunk, akkor nézzük. Ha lemaradunk, akkor majd legközelebb. De ha olyan helyre megyünk (pl. Monaco) ahol már járt a „cirkusz”, akkor azért csettintünk egyet. Na, így indultunk el Abu Dhabiba, vagy ahogy ott mondják Abu-Dzabiba. Közel 6 órás repülés, nem túl ideális azoknak, akik nem tudnak közben aludni, főleg éjszaka – gondoltuk mi.
Induljunk el Budapestről! Honnan máshonnan, amikor a debreceni repülőtér jelentősége – hogy finoman fogalmazzak – igencsak csökken. Kecskemétről persze autóval, mert ugyan reptér itt is van, csak nem adták kölcsön a katonai gépet, mert fontosabb útja akadt. Szóval… amikor a híradóban halljuk, hogy baj van egy járattal, együtt bosszankodunk az érintettekkel, hogy a XXI. században hogyan fordulhatnak elő ilyen problémák. De az 1-2 perces tudósítások után az ember legyint, mint a kanapéhuszárok a fociban, és reménykedik, hogy egyszer majd jobb lesz. Nem is volt semmi gond az indulással. Pontosabban nem tudtunk róla, hiszen ilyenkor „jön a hang”: „Kérjük, kapcsolják ki elektromos berendezéseiket, illetve állítsák repülőgép üzemmódba!”
Éééééés egyszer csak jön a meglepetés. Az előtted levő ülés háttámláján a kijelzőn megjelenik az új úti cél: Baku, Azerbajdzsán fővárosa. „Ezmiez?” – értetlenkedtünk mi is, miután elemeztük a vargabetűt a repülési útvonalban. Természetesen megint „jött a hang”, ismertették a tényt. A háttérről természetesen nem mondtak semmit, hiszen ez nem egy hírműsor, csak egy kapitányi tájékoztató. Közel négy órás utazás után tehát megérkeztünk a Heydar Aliyev nemzetközi repülőtérre. Ide ugyan annyira nem akartunk jönni, de gondoltuk a földön mégiscsak többet tudunk, hogy mi az oka a rendkívüli látogatásnak. Izrael megtámadta iránt. Ezért lezárták az iráni légteret, nem lehet átrepülni. (okt.26.) Majd reggel eldöntik, hogy mikor és hogyan tovább. Már ennek is volt hírértéke, persze a megkönnyebbüléstől még messze voltunk. (Ezt azok tudják igazán, akinek idegen helyen ugye nem nagyon megy…) Annál is inkább, mert a repülőben még három órát töltöttünk, mire azeri földre léphettünk. Ekkor végre elolvashattuk Szijjártó Péter üzenetét, mely szerint lehetőleg senki ne utazzon térségbe. Nem megkérdőjelezve persze az óvatosságra intést és a figyelmeztetést, de ugye mit csináljon, akit félúton ért a „történelem”. Szálljunk át másik repülőre! – ment a viccelődés, mert ugye a magyar ember az ott is „igazmagyar”, és nem veszíti el „aaaaazzzzzőőőőő”, helyzetértékelését.
A „poénkodás” természetesen az egykori klasszikus után szabadon keletkezett. Csak felénk pont nem járt a „főni”, hogy felvegye az éppen „véletlenül” arra járó családot, ami gondolom minden szempontból szabálytalan volt. Jaj, meg még az elején említettem, hogy a „mi repülőnk” éppen nem ért rá.
A dologhoz hozzátartozik, hogy mi néhányan tényleg nagyon ráértünk. De azoknak valóban volt bosszankodási „lehetőségük”, akik időre mentek. Pl. üzleti útra, tárgyalásokra, vagy éppen átszálltak volna egy következő járatra. A repülőtéren ugyanis további hosszú órák teltek várakozással. De, legalább lehetett sört kapni! Nem volt egyszerű ugyan, mert a „pultos néninek” nem nagyon volt kedve foglalkozni velünk. Kicsit nehezen láttuk át, hogy miképpen oldja meg a feladatát, amikor Formula 1-es futam van a városban. Főleg, hogy Carlos Sainz jr. valószínűleg meg sem próbálná oroszul megszólítani… Mi azért tettünk egy kísérletet, mert láttuk, hogy a helyiek is így beszélnek vele.
Valljuk be őszintén, – ha nem vagyunk közvetlenül érintettek – bólintunk egyet, és várjuk a következő hírt. Pl. óriás pandák születtek valamelyik kínai állatkertben. Ezzel megállapítjuk, hogy helyreállt a világ rendje. A kínaiak tudják, hogyan kell szaporítani a pandákat, és a „villanyautók” is rendben vannak. „Kicsit” más a helyzet, ha te is részese vagy a történetnek. Na, nem úgy, hogy tartod a lámpát a „monoklis macinak”, hanem Te is repülnél a világ távolabbi csücskébe valami fontos dologból kifolyólag.
Estére kelve – csaknem 24 órás utazás után – mégis csak megérkeztünk a szállásunkra, ami ugye a „másik” F1-es helyszín mára. Alkohol nélkül persze elég nehéz levezetni ezt a napot, de ott nem egyszerű hozzájutni. Így elő kellett venni a hazait. Én kérek elnézést, azoktól, akiknek fáj a múltidézés, főleg ilyen hosszan De a blog egyik alapvető funkciója hogy egyfajta internetes naplóként működjön. Még akkor is, ha ez egyeseknek fáj. Majd egy kicsit én is szenvedek, ha utólag vissza kell olvasni. De a hétvégén belefér. Hétfőtől munka, az emlékek is kopnak, az írások is rövidülnek.
Kép: SAJÁT
üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző és az #Mbbkujratöltve ajánlásával
