Bekarikázva
Karika, karika szarjon be Marika. Emlegettük már hat éves (kis)iskolásként. Pedig, ha tudtuk volna… Közben papás-mamást játszottunk, (játék)puskákkal lőttük egymást. Mind-mind olyan dolgok, amelyeket élesben csak különféle színű karikákba ágyazott számokkal jelzett módon sugározhatnának a különféle médiumok. Nem is lenne ez különösebben baj. Növekedésünk egyes fázisaiban egyre inkább kezdtük megtapasztalni, ha azt akarjuk, hogy rendben menjenek a dolgok, szükség van különféle irányelvekre, szabályokra. A közlekedésben, a hivatalokban, az üzemekben, gyakorlatilag mindenütt. Miért lenne ez másképp a televízióban?
Szombaton „reggel” 9-kor álmoskásan készítgettem a teámat, háttal állva a TV-nek. Vége volt a Napkeltének (Ma reggel), amíg beharangozzák a következő műsort, gondoltam összeütök valami reggelit. Megszólal egy hang: „A következő műsorunkat hat éven aluliaknak, csak szülői felügyelet mellett ajánljuk!” Meg voltam győződve, hogy rosszul hallok, – hiába csak reggel van – ilyenkor nem szoktak 16-os karikával ellátott műsort adni. Biztos, ami biztos, megfordultam. Láss csodát, ott virított a képernyőn is az imént leírt felirat. Isten bizony majdnem kiesett a kanál a kezemből. Kezdődött a Delta, 6-os karikával.
Mondhatnánk, hogy magunknak köszönhetjük ezt az enyhén szólva is túlszabályozottságot. Persze, nézzünk csak magunkba. Kuksoljuk a „Való világ”-ot, aminek semmi köze a való világhoz. Szidjuk a szereplőket a kinézetük, a viselkedésük és a szokásaik miatt. Pedig ők is a való(s) világból jöttek… Akkor ez azt jelenti, hogy mindennapi életünk szereplőivel állunk szemben? Igen is meg nem is. Mert (szerencsére) mi még nem élünk így. De könyörgöm, ők is köztünk élnek. Tehát nem kitalált személyek. Csak az a kérdés, hogy miért kell őket – közszemlére kitéve – minden este a képünkbe tolni. Példának? Elrettentésnek? Izgulunk értük, szorítunk nekik, és nem mellékesen iszonyú pénzeket költünk el arra, hogy sms-ben szavazunk, telefonálunk, áramot fogyasztunk, stb. Magyarul, fizetünk azért, hogy egyesek eltarthassák „ezeket” és minden nap felkínálják nekünk lefekvés előtt. Persze a többes szám első személy egy kicsit hatásvadász! Nálam van a távirányító, és én időben tudok „kapcsolni”!
Karikákkal szabályozzuk, hogy ki és mit nézhet. De azért azt ne felejtsük el, hogy mi magyarok vagyunk, tehát kifejezetten tetszik, ha áthághatjuk a szabályokat. A gyerekek között az a „nagymenő” aki minél több karikás műsort látott, és ezt hitelesen el is tudja mesélni az oviban, iskolában… Kinek is szól hát a karika? A gyerekeknek, akik maguktól nem tudják eldönteni, hogy mit is nézhetnek? Nekünk felnőtteknek, akiknek szólni kéne a gyermekünkhöz? Mi nem tudjuk eldönteni karikák nélkül? Ahogy látjuk karikákkal sem. Akkor meg mi szükség is van erre?
Ha már a gyerekkort idéztem, így visszaemlékezve egyetlen helyen segített a karikázás. A disznók orrában. Náluk hatásos volt, bár egy kicsit fájdalmas. Nekik…, de megértették, nem szabad ledönteni a(z általunk felállított) falakat…
Egyesek persze politikai magyarázatokat keresnek a háttérben, és mindent „a” (Szalai Anna)Marika nyakába akarnak varrni. Nem ő lenne az első Mária a „történelem” során, akit a „ba…tlan pi…a” jelzővel illetnek. Főleg úgy, hogy ha valami bajunk van, akkor meg fohászkodunk… De azért ne menjünk ennyire messzire. Csak hááááát mi emberek ilyenek vagyunk. Ha valamit nem tudunk megoldani, akkor másra kenjük a dolgot. Közben nem vesszük észre, hogy mi magunk maraduk sárosak.
