A tavasz harmadik pillanata
Bármennyire is furcsa, ez egy fiókban maradt írás. Ki is lenne kíváncsi, egy tizenegynéhány nappal ezelőtti agymenésre. Hiszen az már történelem. Nem véletlenül mondják egy blogbejegyzésre időnként, hogy a pillanat hevében született leirat. Miért került ki mégis? Bevezetőnek hosszú lett volna egy „szappanoperára” hajazó aktualitáshoz. Aki mégis kíváncsi a napjaink legtöbb kattintását hordozó eseménysor kezdeti lépéseire, az olvasson tovább. De aki nem szereti az időutazást, az kattintson, hogy tovább élhessen a mában!
Az idei március 15.-ének két várt eseménye volt. A „Most vagy soha” című film bemutatója, és Magyar Péter zászlóbontása.
Bár nem ez az írás a trilógia leghosszabb része, mégis a legnagyobb falattal állunk szemben. Sőt a legnehezebben megfoghatóval. A filmről már írtam, kétféle megközelítésben is. Most következzen az ismeretlen ismerős.
Kérdezhetnétek, hogy miért maradt ki a felsorolásból Orbán Viktor visszatérése Budapestre. Szerintem nincs ebben semmi meglepő, különösen így a választások előtt. Az erőltetett bár sótlan, mégis túlfűszerezett „előadást” ugyan helyenként viccesnek szánta, ennek a stílusnak itt végképp nem volt semmi keresnivalója. Most is válogatott közönség előtt adott elő, mint az évértékelő idején. A toborzásban „buszoztatásban” az sms-kampányban sem tudott újat mutatni. Tulajdonképpen annyi különbség volt a néhány héttel korábbi eseményhez képest, hogy nem függönyözte el a szekértáborát a „pórnéptől”.
Végre megint leírhatom a kedvenc soraimat: „Én még abból az időből származom…”, amikor az iskolában együtt tapsolhattunk a három tavasz ünnepének. 1848. március 15., 1919. március 21., és 1945. április 4. Még mielőtt megjönnének a károgók, nem sírom vissza az egykori időket. Minek is tenném, hiszen most is gyakorlatilag „egypártrendszerben” élünk, mint anno. Legfeljebb a mostaninak ott van az arcán egy pattanás, vagy egy bibircsók az orrán, ahogy vesszük. Mellettük meg ott vannak az „alvó” pártok, amelyek időnként felébrednek a „lázálmukból”. Legfeljebb az a különbség, hogy a „kicsikre” – ráadásul egyre többre – azért van szüksége a nagynak, hogy megosszák ez ellenzéket. De, ha már megosztásról beszélünk, talán ez az egyik legsűrűbben felmerülő fogalom, ha Magyar Péterről beszélünk.
Nemrégiben kommenteltem egy bejegyzést az „arcoskönyvön”. Korábban a média úgy jellemezte Magyar Pétert, hogy az igazságügy miniszter volt férje. Az említett posztban meg éppen Varga Juditot illették úgy, hogy Magyar Péter volt felesége. Hiába, no! Máris lett valaki az „ÚR”, akire lehet hivatkozni. De ezt a vonalat tegyük is gyorsan félre. Ha valami nem a kenyerem, az a bulvár, és az ilyesfajta megközelítések már túl is mennek ennek határán. Hiszen rögtön valami magánéleti szál is kapcsolódik az ilyesfajta bejegyzésekhez.
Kétségtelen, hogy kilépett a szürkeségből, hirtelen valódi arca lett. De csak egyetlen dolog volt biztos a fellépése előtt. Az, hogy honnan jött. Ez pedig bizonytalanságot szül. Miért jött el, és hová tart? Ami biztos, hogy az első fellépése nagyon jól szervezett volt. Szuper körítés, szervezettség, hangosítás, a képes közvetítés, mind-mind profi munka, és ez nyilvánvalóan nem volt olcsó. A néhány milliós költségvetéssel szerintem egy kicsit alá is becsültem a dolgot, de gondolom a saját és a támogatói körből jött segítség azért nagyon nem nullázta le. De ezen is lépjünk túl!
Egy biztos: a FIDESZ-ből kiábrándult szavazókat csak egy, a FIDESZ-ből kiábrándult „közelálló” foghatja össze. Erre garancia a „közös múlt”.
Ez volt a rövid történelem, a legújabb kori tavasz néhány pillanata. De ami mindenkit sokkal jobban érdekel, az a jövő. De nem egy kristálygömbből kiolvasva. Hogyan és merre tovább Magyarország?
Kép: Pixabay montázs,
Üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző és az #Mbbkujratöltve ajánlásával.
