Miközben egyre nő a Föld lakossága, egyre kevesebb az olyan ember, akit szinte mindenki ismer, és ha nem is feltétlenül szeret, de tisztel és elismer. Tegnaptól eggyel kevesebb. Elhunyt Pelé.

A minap olvastam egy cikket, amelyben arról volt szó, hogy az ember milyen régi dolgokra képes visszaemlékezni. Még hozzá is tették, hogy meglepődnénk a statisztikán.

Utazzunk vissza az időben. 1975-76-ba. Általános iskola alsó tagozat, 3. vagy 4. osztály. Nagyszünet a második óra után. Békésen falatoztam a tízóraimat, és a pad alatt egy könyvet olvastam: Pelé, a fekete gyöngyszem. A tanító néni mellém lépett, és elvette. A nap végén visszaadta, és szúrós tekintettel valami ilyesmit mondott: (Nem szó szerint, de a lényeg meg van.) Ilyet nem akarok látni, ez nem ide való. Aztán filmszakadás, most pedig véget ért a „mozi”.

A „miértre” azóta sem derült fény, de lehet, hogy csak elfedte az idő. Akkor valószínűleg nem futtattam le a „lehetőségeket”, gyerekként. A kevés információból valószínűleg úgysem álltak volna össze a részletek. Hiszen ha volt egy kis szabadidőnk, csak fogtuk a labdát, és rúgtuk-rúgtuk. (Még úgy is, hogy meglehetősen tehetségtelen voltam a játékban.) Az akkori kor nagyjai közül a néhány hazai kedvenc mellett egy név mindig felmerült: Pelé. Nem is értem, hogy az akkor „bezárt” világba hogyan szivároghatott be egy olyan ikon képe a világ – szó szerinti – túlsó végéből.

Ma már persze másképp látom a dolgot. Hogy került egy általános iskolás kezébe egy fekete emberről szóló könyv? Tudta e a tanító néni, hogy kiről van szó? Lehet, hogy tilos volt egy „másik világot” bevonzani az iskolába?

Azóta egyetlen olyan könyvet sem vittem be semmilyen oktatási intézménybe, ami nem volt közvetlenül összeegyeztethető annak „szellemiségével”. Attól félek, most meg már túlgondoltam. De „mindegy” is, tovább nincs értelme polemizálni. Egy korszak zárult le egy szemfedővel. Nyogodj békében Pelé!

Kép: Antikvárium.hu

üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző ajánlásával