Az ügyfélnek „mindig” igaza van
„Szerencsére” csak a biztosítékot „verte” ki az eset sokak szemében. De remélem sok minden másra is rávilágított!
Az igazságkeresés mindig is az emberek szívügye volt, persze leginkább úgy, hogy mint minden szentnek, a keze inkább maga felé hajlott. Ez még önmagában azért nem ok arra, hogy a nemi szervek rögtön előkerüljenek. Persze ez a „fegyver” nem is a konfliktusok kezelésére szolgál. Na jó, van az a pillanat, pl. a békítő „szerepkörben” De ezt ritkán alkalmazzák pult feletti szituációban.
A „sárga-kék” bútoráruházban történteket nem elemezzük konkrétan. Hiszen a helyzetet közelről nem ismerve, nem tudhatjuk, hogy ki áll közelebb ahhoz, amely egy „más jellegű” kapcsolatban akár még jól is jöhet.
Azért bevallom, az utóbbi időben egy kicsit óvatosan pillantok a lapra szerelt szekrénysorok reklámjai felé. Nehogy az egyik felugró ablakból egy formálódó farkinca köpjön szemen. Na, nem mintha lenne félnivalóm az ilyesfajta megpróbáltatásoktól, de azért mégiscsak egy nyíltszíni 18 plusszos „fenyegetés” lenne.
Bármennyire is furcsán hangzik Ebben az országban igen sokan állunk a pult mindkét oldalán. Igen, többes szám első személyben, ha nem is ez a fő foglalkozásom. Annyiban azért mindenképpen közel vagyok az eladói oldalhoz is, hogy tapasztalatból nyilvánítsak véleményt.
Az is igaz, hogy az egyik fontos szempont, amiért ott dolgozom még ahol, hogy nagyon szeretetem a kommunikációt, ha nem is feltétlenül értek hozzá. Kétségtelen, hogy a szélsőségek elég ritkák nálunk, De azért előfordul, hogy hozzánk is betér 1-2 férfi „nemi szerv”. De, hogy ne feledjük a párhuzamokat, – meg egyébként is „jó” úton vagyunk a gendersemlegesség felé, – a „másik” oldal szereplői sem különben egy cseppet sem. Ami még szomorúbb, hogy utódaik is látják ezt a példát. A múltkor meg már azt találtam mondani, hogy még mindig jobb, mint ha le se tojnák őket. Pedig az sem jó, nagyon nem. Amikor a gyerekek labdáznak (egy élelmiszerboltban) vagy „csak” égtelenül hisztiznek, esetleg a testvéreiket kiborítják a bevásárlókocsiból, és még csak egy szigorú nézés sincs a „felmenők” felől. Egy tolvaj, még hagyján, hogy nem méri fel, hogy mindenütt kamerák vannak. De, hogy egy „felelősségteljes” szülő fejében sem fordul meg ilyesmi… Ja, és a fokozat, a tolvaj szülő…
De térjünk át az eladók (és a vásárlók) lélektanára. Bármennyire is furcsa, mindkét oldalon emberek állnak. Jó esetben EMBEREK, és nem csak lények. Mindkettejüknek lehetnek napi, heti problémáik, és kiemelt szerepben „havi bajaik” is. Ha a két oldal negatív hullámai éppen egymást erősítő fázisban vannak, na az igazi baj forrása. A „vitakultúránk” egyébként is kritikán aluli. Az első reakciók még csak-csak vállalhatók. De a kontra-rekontra visszacsatolások már tényleg közel állnak a bugyiban/gatyában levő „alkatrészekhez”. Innentől kezdve pedig már egyáltalán nem a probléma megoldására való törekvés az első.
Vallom és vállalom:
Az egy tévhit, hogy a vevőnek mindig igaza van.
Bár nagyon sok bolt, üzlethálózat hirdeti ezt fennen, a háttérben ők is tudják, hogy ez nem így van. De inkább nyelnek. Vagy az „okos enged, szamár szenved” elvet követik, vagy csak a marketing szempontok vezetik őket. Pedig nekik a legfőbb érdekük, hogy megtartsanak egy jó munkatársat. Mindig is kitartottam a véleményem mellett, hogy a végeláthatatlan „multi szemlélet” nem elfogadható. Itt sem! Értem én, hogy minden vevő, minden forint fontos. De egy szemellenzős vevőnek, aki nem vásárolni jár be, hanem problémát gerjeszteni, nagyon udvariasan kell ajánlani a konkurenciát. Ők biztos ugyanilyen tárt „karóóóókkal” várják őket.
Egy jó „tanács” a vásárlóknak: Ne hadonásszanak rögtön a panaszkönyvvel, mert ez nem az a papír, ami megoldás a problémájukra. A fellebbviteli vagy ellenőrző hatóságok ugyanis nem árulnak alkatrészeket, tejet vagy kenyeret.
Egyik ismerősömmel történt, hogy „jótékonyan” kihasználta a helyzeti előnyét. A fogyasztóvédelem felemlegetése után azonnal a kezébe adta a panaszkönyvet az „ügyfélnek”, majd higgadtan tájékoztatta, hogy az eljárás befejezését természetesen megvárja. A polcon levő alkatrész pedig addig a helyén marad, hátha valaki olyan is keresni fogja, akinek valóban szüksége lesz rá. A toll és a könyvecske repült a sarokba. Másnap aztán egy „közelálló” csak megvásárolta a terméket. A kapcsolat egyértelmű volt az előző napi „látogatóval”, hiszen a telefonján ugyanazt a fotót mutatta meg, amit be kellett azonosítani. Hiába no, a szükség nagy úr. (Még akkor is, ha erről egy másik papír jut az eszünkbe.)
Nem megyünk jó irányba! Ezt nem csak a híradásokban bemutatott válsághelyzetek igazolják, hanem mi magunk is. A boltban, a közutakon, az orvosnál, gyakorlatilag bárhol. Ne csak akkor legyünk „nagyok”, amikor meg kell mutatni: „Ki, ha én nem?”
Valakinek el kell kezdeni: Majd én, ha más nem!
Kép: „kis” segítség a pixabay-től
üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző és az #Mbbkujratöltve ajánlásával
