Időnként felmerül a kérdés, most ismét aktuális. Két déli szomszédunknál is bevezették a hétvégi vásárlási lehetőségek korlátozását, ha részlegesen is. Szerbiában és Horvátországban.

Az időszerűséget azonban egészen más is indokolhatja, mint a szenzációhajhászás. Néhány éve nálunk ugyan keményebben is bevezették, majd a megszüntetése után még többször is volt róla szó, hogy majd megint…

Régebben volt a falu központját jelző háromszög. Templom, kocsma, vegyesbolt. Ezt hétvégén csak azért nem volt szerencsés emlegetni, mert vasárnap nem volt nyitva a bolt. (Most a ’70-es-’80-as évekről beszélek.) Tehát bementél a templomba a vasárnapi misére, „megbeszéltétek” a teendőket a mindenhatóval, és a feloldozás után átmentél a kocsmába, Mivel Te nem ihattál a miseborból az előbb, itt rendbe tehetted a folyadékháztartásodat. Ezek hatására aztán olyanokat tehettél, amit egy hét múlva majd ismét megbeszélhetsz a teremtővel. Most a hangsúly egy kicsit áttevődött a bevásárlóközpontokra, – ha úgy teszik a „teCSó, lidli ósön” Bermuda háromszögbe. (Még szlogennek se lenne utolsó, ha bennünket nem negatívan érintene: „ITT biztosan eltűnik a pénze!”) Egy dolog azonban itt se változott. Belépsz valamelyik multiba, eltátod a szádat, és azt mondod: ÚR-Isten! – miután megláttad az árakat.

Egy tényező nem igazán volt túlsúlyban: nem lenne, aki dolgozzon… Azóta egy „kicsit” változott a helyzet.

Interjúztattam egy bolti eladót. (Kicsit hivatalosan hangzik, de a klasszikus újságírói műfajban az interjú jelentése: két ember beszélget.) Szóval rövid beszélgetést folytattam egy eladóval, aki vasárnap délelőtt egyedül volt a húspultban egy ismert áruházlánc marha/sertéshús osztályán. Mivel sokan álltunk a sorban, lassan haladtunk, mert megvolt mindenkinek az egyéni óhaja-sóhaja. „Természetesen” itt is megjelent „Mr. Türelmetlen”, aki indulatos viselkedésével és nem feltétlen irodalmi stílusával még tovább bosszantotta az egyébként szorgalmasan dolgozó eladónőt. A legnagyobb problémája természetesen az volt az „Úrnak”, hogy miért egyedül szolgál ki ebben a csúcsforgalomban. Hááááát tulajdonképpen sok mindenről kérdezhette volna a kolleginát: pl. a tokaszalonnától az ököruszályig, de pont a beosztásról nem elsősorban az eladó rendelkezik. Egyébként nem volt egy bonyolult vásárló, így gyorsan végzett. Én meg ismertem az eladó hölgyet, így egy rövid beszélgetéssel próbáltam oldani a feszültséget. Ennek lényege az volt, hogy igen, ő is támogatná a vasárnapi boltzárat. (A szomszédos csirkepultban szolgálatot teljesítő sorstársa is látványosan bólogatott.) Tehát már nincs anyagi motiváció, nincs „vevőszeretet”, csak nyugalomra vágyás…

Ugyanis van egy nagy probléma. Egy közvetlen párbeszédhez kötött munkakörnél elég nehéz beilleszteni a sokat emlegetett Indiai, kirgiz, vagy más „egzotikus” helyekről érkező vendégmunkásokat. Főleg ennyi pénzért.

Szóval, kedves eladók a hús-, sajt, csemegepult mögött. Tessenek bátran odacsapni – ha mással nem a bárddal – az asztalra, hogy csináljanak valamit ezzel a munkaerőhelyzettel, illetve a munkaidővel. Mert ha Ők – akik szívből-lélekből, vagy akár csak muszájból csinálják és – „kihullanak,” nem lesz, aki a helyükre álljon. Bármennyire életszerűnek is tartják „egyesek” hogy a történelem órát is megtarthatja a torna- vagy az énektanár, a húspultban sem lenne hiteles egy non-foodos eladó.

Tetszenek érteni a lényeget? Már nem a pénz számít – elsősorban! Nem is a munkaidő, nem is a cég. Mert ezek közül egyik sincs, ha ember, pontosabban EMBER nincs. Nem, kérem szépen, „ez” nem egy darab árucikk a polcon. „Ezek” mi magunk, azaz Te vagy Én vagyunk. Már ameddig vagyunk… 

Kép: Astronet egy kis multi-turbóval

üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző és az #Mbbkujratöltve ajánlásával