Várom a szeptembert! Már ez a mondat önmagában sokakban megütközést kelt, hiszen első körben mindenki az iskolakezdésre gondol. Nem, nem. Én sem kezdtem álszenteskedésbe miután befejeztem az iskolai tanulmányokat. (Még így 30 évvel az utolsó évzáróm után sem.) Sokakkal együtt én is az ARC-ért szorítok. Hogy az idén miért fokozottabb a vágyakozás? 2018-ban még él a remény, ugyanis 2011-ben már jó előre tudtuk, hogy elmarad. Az ország hangulati (görbe) tükrének felállítása mindig is fokozott várakozással töltötte el azokat, akiknek nem állt módjukban (nem tudták, nem merték) megfogalmazni, hogy is néz ki valójában az az ország, amelyben élünk. Az idén ugyanis a „mű”-alkotások mellett a kiállítás helyszíne is ismeretlen a külső szemlélők számára. A már megjelent pályázati anyagok címei sokat sejtetőek, de hogy hol láthatjuk ezeket, még nagyon homályos. Az időpont miatt már a célegyenesben kellene lenni, de a vonalvezetés egyelőre igencsak kesze-kusza.

Aki most azt várja, hogy egy megkeseredett – folyton sikertelenül pályázó – sirámait fogja olvasni, az nagyon téved. Elsősorban azért, mert egy „énblogon”, „énstílusban” ez lenne a „normális”. De szó sincs erről! Minden egyes eredményhirdetés után inkább felpörögtem, mint hogy magamba fordultam volna. Kíváncsi voltam ugyanis, hogy mások hogyan ábrázolták még inkább kifejezőbb módon azt, amit én is tapasztalok, ha kilépek az utcára, vagy belenézek valamelyik médiatartalomnak kirakatul szolgáló dobozba.

Ha még nem zárult volna le a jelentkezési határidő, most újabb megközelítést lehetne nyitni azzal, – szó szerint – hogy miképpen tudjuk megtalálni az UNFAKE-t. (Számtalan mém készülhetne abból, hogy a különféle útvonaltervező alkalmazások hogyan (nem) lelik meg a kiállítás helyszínét. Kicsit olyanná válik ez az keresés, mint a mesebeli királyfi útja a királylány kiszabadítása felé. Útközben számtalan akadállyal kell megküzdenie.

Reméljük a vége is mesebeli lesz, és még jutalom is jár. – magyarul mégiscsak felbukkan egy olyan helyszín, ahol nagyban is megláthatja mindenki azokat a képeket, amelyeket a zsűri már láthatott kicsiben. (Nem, nem arra gondoltam, hogy akik nem kívánják látni, azok is felnyitják a szemüket. Ők inkább összeszorítják még jobban. Sőt, híveiknek még akciós szemellenzővel is „kedveskednek”.)