Klasszikus lenéző megszólítás, ezt irodalmi tanulmányainkból (is) tudjuk. Erre még azok is emlékeznek, akik, akik sosem szerettek verseket magolni. Toldi akkor is belénk rögződött, amikor más felelt. De maga a fogalom mindig megmaradt, még akkor is, ha már mindennek és mindenkinek van „modernebb” megnevezése. Alapból természetesen a kapához és a kaszához kötődött, de a modern technika felhasználásával mégis csak azon dolgoznak az „illetékesek”, hogy megtermeljék nekünk a napi betevőt. Egyszerű embereknek gondoltuk mindig is őket, pedig a növények és állatok lelki világának ismerete legalább annyira fontos, mint a technológia újdonságainak, a pénzügyi világ szabályzóinak vagy a számítástechnika fejlődésének megismerése. Arról nem is beszélve, hogy a legtöbbjük még ennek követésére is képes.

A fentiekkel kapcsolatban nem is velük van a probléma. A gond mai „modern” társadalmunk tagjainak felsőbbrendűségi érzésén alapul. A magyarok mindig is híresek voltak az egojukról, bár ez önmagában még nem jelentene akadályt. Ennek a végtelenségig történő kiemelése azonban nem meglepő, ha bizonyos körök (mondjuk ki nyugodtan a fél világ) utálatát nagyfokú nemtetszését váltja ki.

Ha valakit leparasztoznak a közösségi oldalakon, az egyfajta tükör. Mondhatni hozzátartozik a mindennapjainkhoz. De sajnos ez csak azt mutatja meg, hogy „normálisnak” fogjuk fel, amit a (relatív) többség csinál. Ha ugyanezt teszik valakivel a munkájának végzése közben, (ráadásul írásban) az egy másfajta tükör. De hogy melyik a görbébb, az csak akkor derülne ki igazán, ha ismernénk a történések konkrét hátterét. Erre azonban vajmi kevés esély van a kívülállók számára.

Azért tegyünk egy próbát: Ügyfél elküldi a megrendelését. Ügyintéző, látva a problémát, felhívja az ügyfelet, és tájékoztatja, hogy az alapeset nem kivitelezhető. Mire eljutna a megoldásig, ügyfél lecsapja a telefont. Ügyintéző levélben tájékoztat a lehetőségekről, de a válasz már csak egy leparasztozás…

A fenti események konkrátumai közül nem sokat tudunk (de egy bizonyos határig) nem is annyira érdekes. Ami a lényeg: a vélt vagy valós sérelmek kezelése. A két ember közti „nézeteltérést” csak azok tudják megoldani, akik részt vesznek benne. A helyzetet nyilvánvalóan egy konkrét esemény váltja ki, hiszen e nélkül nem került volna sor az egészre. Az indulatok általában ott csapnak magasabbra, ahol valakit valamiféle sérelem ért. Bár, ha végig hallgatná a másikat, még az is kiderülhet, hogy az egyébként is felfokozott hangulatát nem kellett volna „továbbadni”. De ha már belekezdett, ő nem ereszt…

Pedig a „paraszt” sok mindenre képes. Akár még a probléma megoldására is. Főleg, ha átváltozik. Tudják úgy, mint a paraszt gyalog a sakkban. Kiránynővé vezérré változhat, és akkor megnyílnak a lehetőségek. De ha erre – érdeklődés hiányában – nincs szükség, akkor magában kezeli a helyzetet. Legfeljebb leírja.