(Köz)helycsere 4. rész: Tányérok a fejekhez

Magam sem gondoltam volna, hogy több mit öt éves internetes munkálkodásom után, éppen egy teljesen hétköznapi történettel sikerül egy országosan ismert elektronikus újság címlapján megjelennem. (Köszi, index.hu.) Ez viszont megerősített abban a hitben, hogy a blogolás sem ”csak” a szenzációhajhászásról szól, hanem a hétköznapi életet is meg lehet „énekelni”.

A közhelyes sorozatom legújabb fejezete ezúttal nem kifordítása a hétköznapi „igazságoknak”, hanem egyfajta folytatás-keresés egy olyan történethez, amibe az események kialakulásakor még kevesen gondoltak bele. A történések következményeit megvizsgálva ugyanis a saját fejeket is lehet törni a tányérok után.

Ki ne hallott volna már olyan „viccesnek” szánt élménybeszámolókat, amiben két résztvevő – általában „boldog” párt alkotó családtag – a csendes családi vitát úgy próbálta meg lezárni, hogy tányérokkal dobálták meg egymást. Ez így „rendben” is lenne. Különösen akkor, ha az adott személyeknél ez először fordult elő. Ekkor még ritkán kerül sor „kenyértörésre” (is), hiszen a kapcsolatok kezdeténél ez egyfajta erőfelmérő is lehet, ami a konfliktuskezelést illeti. Több éve „működő” családoknál már gyakrabban hallhatunk a konyhai edények alternatív módon való felhasználásáról, még akkor is, ha a feszültségforrás megszüntetése után békésen fogyasztanák el a vasárnapi tyúkhúslevest. Igen ám, ha lenne miből. A szentek felsorakoztatása ugyanis nem áll meg az asztali áldás elmondásával, akkor is folytatódik, (még ha más vonatkozásban is) ha kiderül, hogy nincs miből megenni a pipi husit. Nosza, rajta, irány a bevásárlóközpontok sokasága, majd csak kapunk valami csetrest. Igen ám, de nagyot változott a világ ebben a körben is. A feltörekvő tervezőgárda tányérfronton is megmutatta tehetségét. Se szeri, se száma az étkészleteknek. De aki csak 1-2 darabot tudott összetörni a párja fején, (vagy a konyha padlóján) annak sem kell – nagyon – elkeseredni, hiszen az edények már kis szériában kaphatók. A formatervezők pedig már piciben is tudnak „nagyokat” alkotni.

Ebben a valóban tétre – és pénztárcára – menő versenyben „csak” egyetlen dolog merült feledésbe. A levesestányér legfontosabb tulajdonsága, hogy mély! Akik rendszeresen étterembe járnak (mert megtehetik) gyakorlatilag nem okoz problémát a mélytányér hiánya. Ez a célcsoport már hozzászokott, hogy az étkezés folyadékba ágyazott összetevőit elfogyaszthatják csészéből, bögréből, de akár cipóból is. A törékeny részt meg a pincérek még azelőtt eltávolítják, hogy megfordulna a fejekben a megszokottól eltérő használat. A hétköznapi embereknek meg marad a kutyagolás a tányérok keresgetése frontján. De hogy klasszikus mélytányért nem találnak, annak igen nagy a valószínűsége. Ekkor döbbennek csak rá igazán, hogy az egykoron nászajándékba kapott készletek értéke abban rejlik, hogy egyáltalán van… (benne mélytányér). A kapcsolatuk mélysége pedig egyenes arányban van ennek milliméterben meghatározott értékével.

Ezek után kívánom mindenkinek, hogy többet mosogasson! Ezen tevékenység közben pedig vagy olyan magvas gondolatok születnek a fejükben, amelyeket megoszthatnak a világhálón, vagy összetörtnek egy-két tányért.