Hat nap telt el azóta, hogy a Bundesliga egyik legtöbbet emlegetett „kiscsapata” – legalábbis Magyarországon – beleszaladt egy hatosba. Dárdai Pál legnagyobb edzői „pofonja” azóta is „népszerű” téma kint is és itthon is.

A klasszikus mondás egy-egy „gölödinje” még így is nehéz falat, ha közel egy hét alatt próbálja a szervezetünk lebontani. Ha csak azért nem, mert amíg nincs új impulzus, addig mindenki ezen „csámcsog”. Még akkor is, ha ez a mi kultúránkban nem igazán ildomos.

Legyen ez a gondolatsor egy visszavágás azoknak is , akik azzal szoktak bírálni, hogy miért áradozom folyton „A” Paliról. Mármint, hogy írásaimban mindig csak magasztalom, és áradozva beszélek róla. Ez természetesen túlzás, de az kétségtelen, hogy mint az egyik szurkolója, igyekszem róla pozitívan gondolkodni. De a szombati matiné egy kicsit nekem is megülte a gyomromat. Lehet ugyan veszíteni, főleg egy erősebb csapat ellen. De az arány azért ilyenkor sem mindegy, hiszen ez mély nyomokat hagy az esetleges gyomortükrözésnél. (Ennek kellemetlenségeiről pedig biztosan sokaknak van tapasztalata.)

A meccs ráadásul igen gyorsan eldőlt, hiszen az első három „falat” olyan gyorsan jött, mint egy boxoló sorozata a gyomorra. Még akkor is nehéz értékelni, ha látszott, hogy nem bunkerfocira rendezkedett be a Herta. Nekik nem jött be semmi, lipcsei oldalon meg szinte tölteni sem kellett csak tüzeltek, és mindenből gól lett. Ez még akkor sem vigasztaló, ha a német bajnokság másik „magyar” csapata volt az ellenfél. Az RB Leipzig menetelése ebben a bajnoki idényben ugyancsak döcögős, de mikor máskor találnák meg a góllövő cipőket, mint az alig lábadozó berliniek ellen.

Azon már meg sem lepődünk, hogy a helyzet értékelése még házon belül is ellentmondásos, ráadásul napról napra változik. A legnagyobb hangja persze mégiscsak a szurkolóknak van. Még akkor is, ha az előző két győztes meccs után még enyhült a „szigor”. Mindig az utolsó hatás számít, ráadásul ez az emlék most inkább rémálom, ami ugye sokáig szokott kísérteni. Ilyenkor eltörpül a „klublegendaság”, homályba borul a „megmentő”-szerep, az étlap végén csak a számok a mérvadók. Ezek pedig most nagyon negatívak. Lehet mondani, hogy a „vezérkar” szinte a korlátlan bizalmat mutatja Dárdai felé, de aligha kétséges, hogy ez pusztán feszültség levezetés. A végtelenségig nem lehet húzni semmit.

Én nagyon türelmes vagyok a mesterrel. Tudjuk, hogy egy középcsapatnak szánt (azt mégse lehet mondani, hogy folyton a kiesés elkerülése ellen küzdő) alakulat helyzete még nehezebb, mint alul vagy felül lenni. Ha bajnok nem lehetsz, az alsóbb osztály meg nyilván nem cél, akkor mi a fenének vagy ott? Csupán egyes érdekek megfelelő „pénzkezelési” módszernek? Egy szurkoló – még ha tudja is, hogy van benne valami – nem ebben gondolkodik. Ő szórakozni, kikapcsolódni, feszültséget levezetni szeretne. Mi meg még pluszban szurkolni egy hittel és reményekkel – na meg nagyon kemény munkával – küzdő magyarnak.

Ellentmondás még a történetben, hogy egy ilyen meccs kapcsán a német sajtóban még így is Dárdai Marci lehetséges válogatottságával foglalkoznak. Igen, egy védőről beszélünk, egy olyan hátvédsorban, ami éppen hatott kapott a legutóbbi szereplésekor. Sőt! Ha nem is a nagy válogatottba, de az U20-asba meg is kapta a meghívót (Németországban). De lehet, hogy a németek tudnak valamit. Kívánom, mindkét Dárdainak legyen még feljebb!

Na! Meglátjuk, megfekszi e gyomrunkat a „desszertnek szánt” Freiburg. Vagy éppen ellenkezőleg, végre szódabikarbónaként hoz felüdülést a magyar páros. Apa és fia, – akik, ha fociról van szó – „csak” munkatársak. Én remélem, hogy ez rájuk is csak pozitívan 6. Ráadásul 0 nélkül.

Kép: pixabay segítségével készült, sajátos montázs-technikával

üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző ajánlásával