Az egész hétvégi mozizás egy hirtelen felmerült ötletből adódott. Gyakorlatilag egy gyors telefonváltásból jött, autózva két, magyarországi nagyváros között. Végül is, ha az ember fia/lánya eldöntötte, hogy multiplexbe megy, teljesen mindegy, hogy az melyik „metropolisz” melyik plázájába van beágyazva. A gondot inkább a filmválasztás okozta, nem is bíztuk a telefonos ötletelésre. Szembesülve a kínálattal azért már egy kicsit egyszerűbb dolgunk volt. Gyorsan hozzáteszem, sajnos. A meglehetősen hosszú listát átböngészve elég gyorsan likvidáltuk az esélyteleneket. A leginkább döntő érv az volt, hogy valami módon feledtetni kellene az elmúlt hétvége mozis „élményeit”.

Emlékszik még valaki arra, mikor írt utoljára levelet? Nem e-mailt, hagyományosat! Gondosan kiválasztott levélpapírra, átitatva valamilyen parfümmel, kidekorálva rúzzsal, szerelmes, gyakran erotikus tartalommal fűszerezve. Időnként könnycseppel le-, vagy inkább megpecsételve. Aztán a várakozás izgalmai. Megkapta e a „kedves”, megértette e, és az egyik leginkább bizonytalan kérdés: válaszol e? Ugye, hogy lassan a feledés homályába merülnek ezek a gondolatok, mozzanatok. Mai „modern” – de nyugodtan fogalmazzunk úgy, rohanó – világunkban előfordul, hogy a fontosnak tartott leveleknek sem választunk megfelelő hátteret. Rúzzsal és szempillafestékkel nem dekoráljuk a monitort, mert csak magunkkal tolunk ki. Illatfelhőket sem küldünk a képernyőnkre, mert még elhomályosodik, foltos lesz. Arról nem is beszélve, hogy a könnycseppek kifejezetten ártanak a billentyűzetnek. Akkor ezekkel a XX-XXI. századi újításokkal vége is a romantikának?

Érdekes volt, hogy a vetítés előtt – két marék kukorica között – arról beszélgettünk, hogy a filmek alatt ki mennyire sírós/nevetős. Én mindkettőt bevállaltam, de gyorsan hozzá is tettem, hogy nekem most leginkább egy kiadós nevetés hiányzik, ráadásul nem is feltétlenül „valami” mozi kapcsán. Mondhatom szerencsém volt. De csak abban, hogy nem én kezdtem a pityogást. Na de ne is szaladjunk ennyire előre. Két fiatal, mondhatni (elő)nászútja kapcsán nem is feltétlenül a szomorúság kell, hogy kiüljön az arcunkra, még nézőként sem. De röviden megismerve a történetüket már kiérződhet belőle annyi, hogy valami nem egészen fog klappolni.

Ki is ez a Júlia, és egyáltalán miért kell neki levelet írni? Tehetjük fel a kérdést rögtön a kezdetekkor, főleg, hogy a múltkor jól lehurrogtam a cím „megalkotóját”. Persze elég nagy segítség, ha tudjuk, hogy a célterület Olaszország, a középpont pedig a Shakespeare-i ihletésű Verona. Megtört szívű lányok, reményt vesztett asszonyok keresnek utolsó mentsvárként egy számukra is elérhetetlennek tűnő, egyfajta megváltóként „működő” személyt. De, hogy valami kézzel fogható kiinduló pontja is lehessen gondolataiknak, reményekkel és könnyekkel átitatott levelet írnak Júliának, a világirodalom legismertebb hősszerelmesének. Megszállott EMBEREK sietnek a megtört szívű hölgyek segítségére azzal, hogy Júlia szellemi örökének folytatóiként válaszolnak ezekre az írásokra.

Ebbe a „csapatba” botlik bele Sophie, aki izgalmasnak hitt nászútja során máris olyan történetbe csöppen bele, amibe csak legszebb álmai útján juthatott volna el. Egy 50 éves üzenetet talál, amely több ember életét változtatja meg, mint amennyire egyáltalán gondolni mert. Természetesen ez alól a saját sorsa sem kivétel. (Itt fogalmazódott meg bennem az első kritika. Szólni (még) nem mertem, csak annyit tudtam tenni, hogy jobb kezem hüvelykujját a magasba emeltem. De érdekes módon a körülöttem ülők rögtön tudták, mire gondoltam!)

Ismét kijelenthetem, ami nekem sokszor a vesszőparipám. Egy jó filmhez nem kell feltétlenül, hogy a „Bombanő” jelentse a garanciát. Válasszunk inkább egy kedves/aranyos, – na jó, azért minden fontos adottsággal megáldott – főhős(nőt). Ráadásul Amanda Sayfried azért nem akármilyen filmben bizonyított. Az igencsak jelentős tömegeket megmozgató Mamma Mia-ban játszott alakítására remélem még sokan emlékeztek. Nem volt tehát számára újdonság a hősszerelmes szerepe. Még akkor sem, ha ebben a filmben egy kicsit másképp kell ezt megélnie, mint az ABBA slágerek között. Hogy mi ebben a talány, és ennek megoldása hogyan sikerül, többek között ezért (is) érdemes megnézni a filmet.

A mai „modern” filmekből kihagyhatatlanok a nagyvárosi látképek, a forgalmas utcákon zajló jelenetek. Innen valahogy mégsem hiányoznak a felhőkarcolók, monumentális épületegyüttesek. A szinte kizárólag az elmúlt századokat idéző történelmi negyedek, az olasz borvidékek akkor is megadják a kellő hangulatot, ha közöttük a jelenkor járművein utazhatnak hőseink. S, hogy mi adta meg az útirányt. Eleinte úgy tűnt, ez csak egyfajta foglalkozási ártalom. De ismét bebizonyosodik, hogy az ember legfontosabb iránytűje a szíve. Sőt, ezt most a két generációval idősebb Clare (Vanessa Radgrave) is igazolja.

Ismételtem megdőlt előttem a sablonkérdés. Természetesen nem az, hogy ezt a filmet ne lehetne ráhúzni valamiféle kaptafára. Dehogynem, hiszen a kereket is feltalálták már a sumérok, Krisztus előtt kb. 3500 évvel. Felhasználási területét azonban ne kezdjük el megszámolni. A sírások közepette úgyis mindig elvesztenénk a fonalat.

Már majdnem abba a hibába estem, hogy semmiféle negatívum nem akaródzott kijönni belőlem. De! Hogy melyik szereplő sorsának végső alakulása merül el a feledés homályába, inkább nem teszem közzé, hogy maradjon ez (is) nyitva. Abból azért hagy ne csináljak már hiányérzeti kérdést, hogy a film amerikaisága ellenére még poénból sem dördül el egyetlen lövés sem. Ámor fegyverének többszöri elsütését azért mégse vegyük be ebbe a kategóriába.

OFF:

A nézőtér utolsó sorában ültünk, öt perccel a kezdés előtt még nem volt előttünk senki. A startra azonban befutottak, akiknek oda szólt a jegyük. A fiatalember hozzám fordult, majd megkérdezte: nem zavar, ha elétek ülünk. Egy EMBER EMBERNEK nézett. Vagy csak számomra olyan meglepő ez 2010-ben Magyarországon?

ON:

A kuki/cola kombó mellé ne szégyelljük bevinni a 100-as papírzsepit sem, ha másért nem, hogy a mellettünk ülő pasi is tudjon adni a barátnőjének, ha az övé már elfogyott volna.