… blogbejegyzést. Na, nem „véletlen”, hogy van egy csavar, rögtön itt a legelején. Gondolom, nem csak számomra álságos egy kicsit ez a szó.
Nyilván azért nem akarhattam egyetlen mondattal lerendezni az egészet, mert nem is lehetne. Ja, és az nem is én lennék. Arról nem beszélve, hogy ez a fim jóval összetettebb ennél.
Az elmúlt év végi, idei év eleji magyar sikerfilmeket számolva, ez még hiányzott a gyűjteményünkből. A „Futni mentem”-nél pont azt emeltem ki, hogy a szereplők korát tekintve (felfelé) kilógott az ilyen tematikájú történetekből. Kicsit meg is ijedtem, hogy most visszatérünk a mi gyerekkorunkba is, és megmosolyogtatónak tartom, amiket akkor láttunk. Ez igazzá is vált, de ez a film teljesen más. Főleg, amikor a „Hogyan tudnék élni nélküled?” volt terítéken, az meg már majdnem féltáv a mostani koromhoz képest.
Ezt a „véletlen” dolgot azért vonatkoztassuk el a filmtől. (Igen, ettől is.) Anélkül, hogy elmennék valamiféle tudományos vonalra. Mindennek van valami oka. (Ráadásul olyan, ami nem természetfeletti.) Még akkor is, ha mi nem is ismerjük a hátteret. Jó-jó, néha én is beszélek sorsszerűségről, de inkább csak akkor, ha el akarok valamit engedni…
Mai fejjel látva a ’70-es, ’80-as évek képsorait, általában kicsit bárgyúan mutatták be a gyerekkort. Persze a gyermeki őszinteség már akkor is mindig kijött a történetekből, a csibészségért, csalafintaságért nem kellett a szomszédba menni. Ezt a mostani „Véletlent” mégsem tudtam beilleszteni abba a sorba. Bár lehet, hogy csak kiestem a gyakorlatból. Pedig itt is megvolt minden elem, ami „kell”, kisállat, idős nő/fiatal lány kapcsolat, fiú/lány ellentét, lány/lány kötődés, stb. Még abban is van valami sorsszerű, hogy az egykori történetekben és a mostani filmben is benne van, hogy egy szülő elvesztése micsoda törést okoz egy gyereknek, és ez mit hoz ki belőle. Persze, mondhatjuk, hogy ez így „normális”. De itt a gyereknevelés során valami félrement. Már pedig a gyerekből ez előbb-utóbb kijön, csak kell egy szikra, ami begyújtja a „rakétákat”. (Közben ne felejtsük el a „véletlen szálat”, amit mondanom se kell, hogy lassan elengedhetünk…) Mire idáig eljutunk a „moziban”, addigra szerencsére helyreáll a cselekmény, és a gyerekek is úgy viselkednek, mint a… gyerekek.
Hogy jön ide a könyvírás? Ez valami olyasmi, mint a „Toldi”-ban a Farkas kaland. (Jaj, nem véletlenül jutott a fejembe, hanem mert figyeltem irodalom órán.) Egy epizód. Egy kerek történet, (aminek a végét az elején "látjuk") melynek nem sok köze van a sztorihoz, önmagában is megállná a helyét. De egy dolgot mindenképpen kiemel a főhősből. A sok-sok nehézség ellenére a kitartását. Csak ez egy olyan „kivétel”-es epizód, amit beleszőttek az egész alkotásba. Mintha félre akarnék vezetni a nézőt. Ééééés, hogy ezzel még inkább rátereljék a figyelmet a főhős-kisasszonyra. Irónia ugye? Ami szintén nem lehet véletlen. Csak, hogy magamat is helyre tegyem. Nekem mindenesetre így teljes az évvégi-éveleji magyar filmes trilógiám!
Milyen érdekes! Így a végére lehet, hogy nekem is megoldódott a bizonytalanságom. Hiába no, a valódi életemet figyelembe véve egy kicsit nagyot kellett ugrani az időben. Ráadásul visszafelé. Na, ugye, hogy ez sem a véletlen műve.
Kép: port.hu
üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző és az #Mbbkujratöltve ajánlásával
