Egy ilyen filmre hajlamosak vagyunk előítéletekkel beülni. Bár a drámai történetek mindennaposak, – akár a mozit, akár a hétköznapokat szemléljük – mégsem akarjuk annak látni. Persze hogy mindenki jobban szereti a könnyedséget, a vidámságot, de az élet mégsem egy habos torta, hogy csak úgy beletenyereljünk. (Hanem egy nagy szar, és mi vagyunk a verebek, akik csipegetnek belőle! – na jó, ezt csak az örök pesszimisták teszik hozzá.) A másik előítéleti dolog az, ami maga a balett miatt tör(het) elő belőlünk. Pedig ezzel sincs különösebb baj, ez (is) egy ismert, és méltán elismert művészet, amelynek a rajongótábora ugyan nem közelíti meg a fociét, de a kettő nem is egy kategória. (És akkor még nem is tettem hozzá, hogy Monicomp liga.) Mindenki megnyugtatására szolgáljon, ez nem egy balett film „csak” balett táncosokról szól.
Még egy dolgot meg kell, említsek, már csak azért is, mert ezen a blogon még nem volt szó az Oscar díjról. Sőt ez is szülhet előítéleteket, hiszen a Nina szerepét alakító Natalie Portman is ezért az alakításáért kapta meg a legjobb női főszereplőnek járó szobrocskát. Nem, nem a kiválasztást szeretném bírálni. Magával a díjazással kapcsolatban vannak egyeseknek olyan előítéletei, hogy ilyet csak „művészfilmeknek” adnak. Szerencsére ebben is vannak kivételek, bár ez a film azért határeset. Mondjuk inkább azt, hogy ennek eldöntésére vannak olyan szakemberek, akik a film egészétől függetlenül (is) tudják értékelni az adott színész teljesítményét.
Bármely eddig felsorolt szempontot nézzük, ez egy olyan film, amire mindenképpen rá kel hangolódni egy kicsit, főleg, ha az ember a szombati nap ellenére munkából érkezik. Meg is beszéltük, hogy időben odaérünk, hogy ne kelljen sötétben botorkálni fel a lépcsőn, ráadásul az ajánlók alatt. Ez össze is jött, bár nem egészen úgy, ahogy terveztük. A sötétben ugyanis nem látta volna senki „mozis”- barátnőm botlását. Így viszont teljes díszkivilágításban, a félig telt nézőtér mosolyát kiváltva (a megjegyzéseket nem idézném) sikerült beteríteni a lépcsőt kukoricával. Még jó, hogy a kólát csavaros üvegben csempészte be, mert az legalább megmenekült.
Számomra kissé meglepő módon a film nem volt kihegyezve a nőiességre, pedig darabszámra azért voltak benne rendesen. Inkább a küzdelemre, – mind fizikai értelemben a szerepre, mind egymásra, mint emberekre – kellett koncentrálni, a főhősöknek, és a nézőknek egyaránt. Arra, hogy egy komoly betegség hogyan épülhet be egy inkább vígjátékhoz közeli környezetbe, már láthattunk példát a „Szerelem és más drogok” című filmben. Erre gondolva könnyebben emészthető lesz, hogy egy másfajta, de ugyancsak könnyen tragédiához vezető „állapottal” hogyan küzd valaki, a normál hétköznapi élet mellett. Már csak azért is, mert a skizofréniában élve még nehezebben dönthető el – a külső szemlélő számára is – hogy ki a barát, vagy ki az ellenség. Az eredeti „Hattyúk tava” is az átváltozásról szól, ez a film meg még inkább. Különösen, hogy a filmbeli rendező Thomas Leroy (Vincent Cassel) is átdolgozta a darabot. De azért ne keverjük össze ezt az átalakulást a Franz Kafka féle „Az átváltozás”-sal. Annál is inkább, mert ez utóbbi egy marhaság, a filmünk meg egy olyasfajta betegséget próbál „emészthetővé” tenni, amelyet őszintén kívánok mindenkinek, hogy semmilyen módon ne éljen meg.
Talán az egyetlen dolog, amiben biztosra mehettünk. A Csajkovszkij operából ismert dallamok még azok számára is ráhangolódást segíthettek, akiknek az opera műfaja is távol áll a mindenapjaitól.
Akinek a sok-sok felemlegetett gondolat hatására csak a „nem, és ez sem, ez meg pláne nem” gondolatsor fut végig az agytekervényein, annak én sem ajánlom, hogy szánjon rá 108 percet az életéből. De aki bármelyiken is elgondolkozott egy kicsit, az nyugodtan vállalja be. Kell egyszer egy ilyen is.
