Véremet a véredért

Sukitore_5.jpg

Egy korábbi bejegyzésemben már tettem utalást a páros történetírás varázslatos világára, a SUKIZÁS-ra. Eljött az ideje, hogy bemutassak valami igazán kézzel foghatót ebben a műfajban. Sőt! Mint a címből is látható, a téma véresen komoly. Persze gyorsan egy félreértési lehetőséget is szeretnék eloszlatni. Vámpíros történet helyett igazi hús-vér emberekről lesz szó, egy más módon izgalmas, vagy inkább izgató témában. Az erotika lesz a főszereplő. Annyit érdemes még tudni, hogy az elképzelt helyzetekben kitalált karakterek rejtőznek. De ha valaki beleéli magát az egyes szám első személyben olvasott történetekbe, a hatás garantáltan maradandó lesz!

Mivel egy védett oldal tartalmának megismeréséről van szó, tudni kell, hogy egy esetleges felhasználás illetve továbbterjesztés esetén az alábbi gombra kattintva bújnak elő ennek feltételei!

Creative Commons Licenc
Ez a Mű a Creative Commons Nevezd meg! - Ne add el! - Ne változtasd! 3.0 Unported Licenc feltételeinek megfelelően szabadon felhasználható.

Figyelem! Az bejegyzés további részei erotikus jeleneteket tartalmaznak, ezért megtekintésük csak felnőtt olvasóknak ajánlott!

A történetet "egy" fiú kezdi írni, megalapozva a sorsát mindkét karakternek. A felvezetés után átadja a stafétát az írótársnak "a" lánynak, akinek keze munkája ugyancsak (nagy) hatással van mindkét főszereplőre. Nagy levegőt, és jó szórakozást!

Jumbóka
Ha az embernek szabadnapja van ez többféleképpen értelmezhető. A leginkább klasszikus megközelítés, hogy nem kell dolgozni. De ha ezt az ember tudja előre, akkor a „szabad” napjára sokféle dolgot tervez. Elmegy a bankba, végigjárja a hivatalokat, esetleg olyasfajta dolog vásárlására adja a fejét, amit egy zsúfoltabb napon nem tudna megvenni. De mint tudjuk, ez nem igazi kikapcsolódás. Ez után másnap boldogan megy munkába, hogy kipihenje az előző nap fáradalmait. Akkor most nekem jó napom van? Aligha. Munkanélküliként ezt így alapból nem lehet kijelenteni. Az biztos, hogy nincs sürgős, fontos vagy halaszthatatlan ügy, ami miatt kapkodni kellene. Terveket sem kell szövögetni, hiszen egy esetleges munkalehetőség is várhat még 1-2 órát.

Éppen ezért nyugodtan szürcsölgetem a reggeli mellé készített teámat. Na meg azért is, mert forró. Egy 23 éves pasinál aligha mondható „normálisnak” egy ilyen helyzet, de látva más – hasonló helyzetben lévő – kortársaim kapkodását, és ezzel együtt járó sikertelenségét, aligha hiszem, hogy az ő példájukat kellene követnem. Persze nekem is meg vannak a reggeli klasszikus rituáléim. Ha nem vajazom nagyon össze az ujjaimat, akkor a neten nézelődve válogathatok a „jobbnál jobb” állásajánlatok közül. Azt, hogy mennyire nem vagyok elkeseredve rögtön sikerült is igazolnom. Rápillantva az egeremre azonnal elmosolyodtam. Hiszen szegény „jószágnak” nincs is farka. Akkor ő is hátrányos helyzetű? Dehogy, hiszen nekem van, mégis mire megyek vele? Hiszen a barátnőmet is csak egyetlen ok miatt nem hívhatom fel. Mert nincs. Van viszont rádióm, ami ezúttal is "csak” a világ tragédiáit sorolja, annyiban eltérve a tegnapi eseményektől, hogy most mások a szereplők. Elütötte, megölte, felrobbantotta, majd a „kihagyhatatlan” hírrel a végén, fehér tigrisek születtek valamelyik állatkertben. Na, mondom, ennek legalább van farka, és még valami hasznát is látja! Ha másért nem, hát csóválni tudja a világ furcsaságait látva. A reklámblokk végén azonban mégis valami kézzel foghatónak tűnő felhívás is elhangzik. Ma 10:00 és 18:00 óra között véradást szerveznek egy helyi szórakozóhelyen.

Miért is ne! Hiszen ezen már egy éve is elgondolkodtam. Persze akkor csak a kollégáim elbeszéléséből hallottam ilyesmiről. Nem mellékesen azzal is megtoldották, hogy a főnökség még az ilyesfajta esemény miatti „lógást” sem nézi jó szemmel. Jah, persze, a vérünket is a cégért… Hát most itt a lehetőség, és különben is, legalább valami hasznosat csinálok. Na, ha már úgyis a net mellett ücsörgök, tudjunk meg valamit arról, hogy is megy egy ilyen esemény. Személyi, lakcímkártya, TAJ kártya, bőséges étel- és italfogyasztás. Na, tessék! Ennél jobban nem tudták volna telibe találni a jelenlegi élethelyzetemet. 9:00 óra múlt néhány perccel, így ha vágok még egy szelet kenyeret, akkor is kényelmesen odaérek a „nyitásra”. Úgy gondolom kezdőként érdemes időben megjelenni, hagy lássam, hogyan csinálják ezt a „nagyok”.

Sosem szerettem az egészségügyi intézmények sivár környezetét, más körülményekről nem is beszélve. Ezért is örülök, hogy egy szórakozóhelyre „kell” menni. Nincs is itt semmi szokatlan, hacsak az nem, hogy a zene mégiscsak „emberi” hangerővel szól. Sokan vannak, a pultosok mosolyognak, a polcokon poharak és italok sorakoznak. Csak a hátsó helyiségben serénykedő fehér köpenyesek mozgolódása jelzi, hogy itt valami – a megszokottól – eltérő esemény zajlik. Aztán beindul a gépezet. Kérdőív kitöltése, majd az első szúrás. Ez még csak egy pici tűvel az ujjbegybe. Gyors vizsgálat, néhány kérdés, és egy kis aggodalom, hiszen mégiscsak ez az első, és háááát ugye a szüzesség… legalábbis ebből a szempontból. Magam is meglepődök, amikor az utolsó asztal mellé ülve teljesen másfelé kalandozik a tekintetem. Az egyik ágyon ugyanis feltűnően csinos lábak nyújtóznak felém. A tulajdonos további testrészeit eltakarják a monitorok és a feltűnően magas papírhalmaz. Óhatatlanul is az előttem levő nyomtatványra pillantok, hiszen már az előbb mutatták, hogy hova írjam be a nevem. Az előző sorban egy tipikus nő írással kitöltött adathalmaz. Erika. Nem tudom mikor számoltam utoljára fejben, de lehet, hogy csak a kerek évszámokkal volt szerencsém. 20 éves.

Pokolly
Ismét azon kapom magam, hogy fekszem az ágyon és szép lassan csurog ki belőlem az életmentő vér. A magam 20 évével már rendszeres véradóként járok itt. 18 évesen kezdtem még a suli szervezte és akkor el is mentem, ahogy az óta is rendszeresen. Ismernek már itt, hogy rosszul szoktam lenni, (de azért mindig jövök,) na meg a lassúság, amivel lefolyik a vérem, szerintem rekordot döntök vele. A bal oldalamon már két páciens is elment én meg még mindig itt dekkolok, persze nem bánom.

Majd ezek a gondolatok után eszembe jut, hogy vissza is kell mennem, dolgozni és jönnek a meghallgatások. Ma már volt…. Felnéztem és egy kék szempár nézett vissza, igaz csak egy pillanatra. Egy átlagos pasi, de ha jól látom olyan meglepett és a tekintete, hol erre, hol arra jár, hol pedig felém. Talán most jár először véradáson, és nem tudja, hogy is megy ez.
Természetesen odafektetik mellém, mint harmadik pácienst. Anikó kezelésbe veszi és elmondja a teendőket, miközben már benn is van a tű, én meg csak figyelem mit is csinál, és a tekintetünk bizony nem is egyszer találkozik. Majd meglepetésemre Anikó előhozza a témát, mit is csinálok ma még. Közben mind a kettőnket figyel.
- Meghallgatások lesznek, mert keresünk egy férfit, olyan „mindenesnek” a céghez. Sajnos eddig nem jártunk szerencsével, ne is mondd, olyanok voltak, hogy…..
- Akkor sok szerencsét hozzá – szólt vissza és közben a szeme állandóan a mellettem lévő pasira irányult, amolyan félkacsintás szerűen.
Nem tudtam hova tenni a dolgot, most a munka ügyre gondolt, vagy mint magán ember nézzem meg magamnak? Ez hamar kiderült, mert megszólított.
- Szabadna megkérdeznem, hogy ez az első véradásod? – fejét felém fordítva tette fel a kérdést határozottan
- Áh nem, nem is tudom, lassan a tizedik felé haladok. És neked?
- Az első, de nem az utolsó, remélem. Rosszabbra számítottam, de kellemesen csalódtam – akkora vigyort ejtett felém, hogy leesett a szóvicc a padlóra
- Biztosan nem az utolsó, remélem nekem sem! – kicsit zavarba ejtett, ahogy figyelt folyamatosan.

Anikó zavarta meg a beszélgetésünk, mert végre „lefolytam”, de persze még feküdnöm kellett, nehogy összeesek.
- És mindig ennyit kell feküdni utána? – kicsit meglepődve nézett rám.
- Dehogy is, csak aki rosszul szokott lenni, vagy nem érzi jól magát. – nevettem vissza, és bár most úgy éreztem semmi bajom nem volt, azért tovább maradtam.
- Akkor jó, megnyugodtam.
Ekkor már az ő kezéből is kezdték kiszedni a cuccost. Utána leengedték az ágyamat ülő helyzetbe és maradtam pár másodpercig rajt. Igazából a pasit vártam mellettem, hogy felálljon, nem is tudom miért. Majd szép lassan én is elkezdtem felegyenesedni utána, de alig pár lépés után éreztem, hogy korai volt. A kezemet kitartva éppen elkapott és visszasegített az ágyba.
- Csak nyugodtan, feküdj még. – halkan és rémülten engedett vissza.
Mondanom sem kell, doktornő és Anikó is rögvest ott termett, és intézkedtek. A vérnyomásom leesett a hírtelen felállástól, amiért jól le is szúrtak, hogy hova sietek. A tekintetem elárulta, mert ránéztem a pasira, akinek a nevét sem tudom még. Szép lassan otthagytak, amikor már látták, hogy jobban vagyok, és nem ájulok el. Olyan automatikusan mellém állt és nézett le rám.
- Remélem nem baj, de maradnék, míg jobban leszel. Róbert vagyok, ha netán kell valami.
- Szia, Erika vagyok, jelenleg a padlón – próbáltam humorral elütni a rosszullétemet.

Jumbóka
Szempárok kereszttüzében foglalom el a helyemet, de nincs idő tovább nézelődni, mert a gyors előkészületek után már érzem is a szúrást. Nem merek szisszenni sem – pedig nagyon kikívánkozik. Remélem, hogy ha Erika szemébe nézek, az segít egy kicsit. A nővérkéébe nem tudok, mert ő a véremmel van elfoglalva. Szeretnék végre megszólalni, de nem hagynak. Ami a legfurcsább, hogy egymással kezdenek beszélgetni.

A kisasszony – amellett, hogy mindkettőnk mozdulatait figyeli – Erikát kérdezi arról, hogy mit csinál a véradás után.
- Meghallgatások lesznek, mert keresünk egy férfit, olyan „mindenesnek” a céghez. Sajnos eddig nem jártunk szerencsével, ne is mondd, olyanok voltak, hogy….. – jött a válasz a fekvő testhelyzetből.
- Akkor sok szerencsét hozzá – szól vissza a nővér, de egyértelműen felém kacsint, szerintem nem véletlenül.
(Már ennyiből is lejött, hogy „ezek” nem először találkoznak, annyira jól megértetik egymást, de azért egy kicsit bosszant, hogy úgy viselkednek, mint akik velem szórakoznak.)
Gyorsan elhessegetem a gondolataim, és inkább határozottságot mutatva szólalok meg, miközben most már egyértelműen Erika szemébe nézek.

- Szabadna megkérdeznem, hogy ez az első véradásod?
- Áh, nem, nem is tudom, lassan a tizedik felé haladok. És neked?
- Az első, de nem az utolsó, remélem. Rosszabbra számítottam, de kellemesen csalódtam – és a kelleténél egy kicsit szélesebb vigyorral toldom meg, egyfajta nyomatékul.
- Biztosan nem az utolsó, remélem nekem sem! – próbál határozottságot mutatni, de láthatóan örül, amikor az asszisztencia közbelép, hogy „kiszerelje” belőle a tűt, hiszen a nehezén már túl van.
- És mindig ennyit kell feküdni utána? – kérdezem kicsit meglepődve.
- Dehogy is, csak aki rosszul szokott lenni, vagy nem érzi jól magát. – neveti el magát, de láthatóan nem akaródzik neki felkelni.
- Akkor jó, megnyugodtam. Főleg, hogy a nővér engem is „leszerel”.

Nem lenne még szabad, hogy felkeljek, de ahogy Erika már elindult, automatikusan nekem is megmozdulnak a lábaim. Még szerencse, hiszen alig ért az ágya végéig, máris össze akar csuklani. Kicsit szerencsétlenül sikerül elkapni, de lényeg, hogy a feje nem koppan a földön.
Az orvosi stáb természetesen azonnal megjelenik, és engem is visszaparancsolnak a helyemre. Egyszerre elég, ha egy emberrel foglalkoznak. Mikor végre megint kettesben maradunk, én is nyugodtabban sóhajtok fel.
- Remélem nem baj, de maradnék, míg jobban leszel. Róbert vagyok, ha netán kell valami.
- Szia, Erika vagyok, jelenleg a padlón – próbál ironizálni, bár jelen esetben nem áll messze a valóságtól.

 Szerencsére innen már gyorsan megy a regenerálódás, így automatikusan adódik részemről a kérdés:
- Ugye meghívhatlak egy üdítőre?
- Nem, nem – szabadkozik – hiszen hallhattad, hogy meghallgatásaim lesznek, és sietnem kell vissza!
- Azt megértettem, de azt is tudom, hogy ilyenkor sok folyadékot kell fogyasztani.
- Na jó! De csak itt a közeli presszóban, ez még belefér.
Amíg megkapjuk az italokat, egy kicsit kihasználom a hangulati fölényemet.
- Ha valaki még csak 20 éves hogyan juthat el lassan a tizedik véradásig? Nincs ebben valami matematikai csalafintaság? Sőt, itt fizikai korlátok is vannak különösen a nőknél.
Persze az azonnali válasz helyett kicsit sikerül megmozgatni a nyuszit a bokorban.
- Honnan is ismersz Te ennyire, mármint például a koromat illetően? – fúj egy nagyot, de láthatóan élvezi a játékot.
- Bevallom, csaltam egy kicsit, és a papírok aláírása közben számoltam utána(d).
- Na, büszke lehet a főnököd, hogy ilyen sokoldalú kollégája van. Ennyi mindenre tud figyelni.
- Büszke lehetne, ha lenne, de jelenleg nincs. Így viszont ráérek csinos lányok szemének kereszttüzében tetszelegni.
- Azt vettem észre, Anikónak majdnem kinézted a tűt a kezéből.
- Így igaz, téged viszont szemmel vertelek, és mint látható, ez utóbbi sikeresebb lett. Sőt, még a megmentésedről is gondoskodhattam, láthatóan sikeresen. (Remélem, nem olvas ki ebből túlzott önteltséget.)
- Jaj, még el is felejtettem megköszönni, tényleg rendes vagy.
- Szóra sem érdemes, és tényleg jól esett, különösen a bőröd érintése. De nehogy az én nyakamba olvasd a „kissé” hiányos öltözetedet!
- Jaj, tényleg mennem kell, de van egy ötletem, ami a munkanélküliségedet illeti. Egy műszaki cégnél dolgozom, gyártással és kereskedelemmel is foglalkozunk. Te mihez értesz?
- Az állásinterjút talán folytassuk hivatalosabb körülmények között, de tudnod kell, nem adom olcsón a bőrömet! Ebben az összefüggésben sem… (A hatásszünet láthatóan elbizonytalanította egy kicsit, de megszólalt a telefonja, így nem tudott visszakérdezni.)
Felírtam a telefonszámomat egy papírra, és csak kutyafuttában szúrtam oda, hogy ma már nem érek rá, de a következő fordulóban szeretnék benne lenni.

Pokolly
Nem semmi egy pasi, ami a szívén az a száján. Italozás közben is mustrál. Megpróbál behálózni. Itt kell megálljt parancsolni. Ideje lenne mennem.
- Jaj, tényleg mennem kell, de van egy ötletem, ami a munkanélküliségedet illeti. Egy műszaki cégnél dolgozom, gyártással és kereskedelemmel is foglalkozunk. Te mihez értesz?
- Az állásinterjút talán folytassuk hivatalosabb körülmények között, de tudnod kell, nem adom olcsón a bőrömet! Ebben az összefüggésben sem…

Most igazán örülök, hogy megszólalt a telefonom, mert nem biztos, hogy ki tudtam volna vágni magam. A fülemen a telefonnal, közben leírja a telefonszámát és átadja. Halkan ideszúrja nekem, hogy ma már nem ér rá. Talán dolgozni sem akar? Vagy máshova is megy állásinterjúra? Ezekkel a gondolatokkal lépek ki az ajtón és sietek vissza a munkahelyre.
Sorba jött még egy két pasi az állásra, de én elküldtem mindet, valahogy éreztem, más kell. A nap végén a kezemben a telefonnal és Roland telefonszámával ültem és néztem hol az egyiket hol a másikat. Nehezen, de rászántam magam, felhívom, és megmondom, holnap jöjjön be meghallgatásra.
Pár csörgés után, felvette.
- Szia, Erika vagyok, akit ma elkaptál – zavaromba hülyeségeket beszélek.
- Szia, csak nem azért hívtál, hogy…..
Nem is hagytam, hogy befejezze, közbeszóltam.
- Holnap gyere be hozzám délután 4-re, aznap te leszel az utolsó, ja és egy jó tanács: rövid önéletrajzot hozzál, ami jól átlátható, semmi más nem kell.
- Rendben van, holnap találkozunk.

Ez egy rövid tömör beszélgetés volt. Nehezen telt el a nap, alig vártam, hogy már holnap délután legyen. Éjjel az alvással voltak gondjaim, és a munkámmal is délelőtt. Vártam azt a bizonyos időt, de ilyenkor nagyon lassan halad a mutató az óralapon. Elegem is volt már és „kiléptem” (a másodikon egy kicsit eldugva) a teraszra kiszellőztetni a fejem, és ahogy lenéztem, megláttam, hogy még a főnököm nem ment el, az autója a parkolóba van. Nem szokott benn maradni idáig. Ekkor megszólalt a céges telefon, „emlegetett szamár” Zoli volt, hogy vár rám valaki, jöjjek végre és fogadjam. Kinyomtam a telefont, vettem egy nagy levegőt és lefelé indultam a lépcsőn, majd egy-két kanyar és be is fordultam a szobámba. Roland a széken ül, és Zoli az asztal sarkán, és beszélgetnek.
- Jó napot – köszönök jó hangosan.
Roland azonnal felpattan, Zoli is, én rögvest elé lépek az „ismeretlennek” és a kezemet nyújtom neki és bemutatkozom, mintha nem is ismerném. Veszi a lapot, ennek örülök.
- Foglaljon helyet, ismét, örülök, hogy a cégvezetőt már ismeri, és ha jól látom, akkor nem ellenszenves neki ez jó.
Kicsi meglepődés az arcán, de hárításként a táskájából már húzza is elő a papírokat, majd átnyújtja nekem. Zolira nézek, jelezni akarom, hogy el kellene mennie, innentől átveszem a dolgot. Na, ő nem érti, mit akarok. Így marad még. Elkezdem olvasni az önéletrajzot, hamar a végére érek, és közben mosolygok. Most én tudtam meg rólad mindent, igaz Roland? Gondoltam magamban.
- Nagyon örülök, hogy rövid és érthető, átlátható az önéletrajza, a cég számára tökéletes, most beszéljük meg a többit.

Végre, Zoli feláll és elköszön tőlünk, majd becsukja az ajtót maga mögött.
- Jöhetnek a piszkos anyagiak, meg a beosztás, munkarend megbeszélése.
- Piszkos? Erről más jut eszembe – e szavak kimondása közben előrekönyököl a karfán, és mélyen a szemembe néz.
- Maradjunk, csak a hivatalos felállásnál… még.
Érti, mire akarok kilyukadni, így hagyja, hogy beszéljek, elmondjam a kötelező köröket, és ő bólogat mindenre. Lehet, hogy bármit mondanék, helyeselne?
- Hétfőn kezdhetsz, ha minden tetszik, és ma este velem lehetnél!
És sikerült, erre is csak igennel felelt, de láttam, hogy nem azonnal esett le neki. Majd mikor végre pattant is kettőt, a fejéhez kapott, és nevetni kezdett, ezt én sem hagytam ki.

Jumbóka
Régen éreztem magam ennyire felszabadultnak. Igaz, ennyi vérveszteség után ne ugráljon az ember, de mégsem tudok nyugodtan ülni a fenekemen. Hirtelen annyi minden történt velem egy „hétköznapi” délelőttön, mint máskor hetek, hónapok alatt. Sőt, rögtön gondolkodóba is kellene esnem. Munka vagy magánélet, magánélet vagy munka. Szét lehet e választani? Jó, jó szoros összefüggéseket is lehet találni, de ennyire… Jól van na! Sosem voltam az a magamban őrlődő típus, most se kellene ezen változtatni. Különösen abban a tudatban, hogy nem nálam van a labda. Na persze a telefonszáma sincs nálam, de az enyém legalább nála van. Ritkán hallgatok a „hülye” megérzéseimre, de valahogy bennem van, hogy a következő forduló nem hetek múlva lesz.

Ennyi pozitív gondolat után nem is érhet csalódás. Sem a telefonhívás idejét, sem a stílusát illetően. Igen ez ő, most még csak is kis „ő”-vel. Határozottságot próbál mutatni, de azt is kihallom, hogy nem egy „hétköznapi” emberrel beszél. Elmondja a hivatalos verziót, de szerintem ő is érzi, hogy csak a saját idegességét akarja leplezni. Én meg még jobban megnyugodhatok, hiszen ismerem a céget, szerintem a főnökét is, de ezt egyelőre elteszem magamnak. Kicsi ez a város.

Reggel aztán arra ébredek, hogy néhány halogatott dolgot muszáj lesz elintézni, mert lehet, ez lesz az utolsó szabadnapom. Minden szempontból… Jaj, már megint tovább gondolkodtam a kelleténél, de így legalább fenntartom a pörgést délutánig. Határozottan lépek be a „cég” előcsarnokába, hiszen engem itt várnak. Az ügyfélszolgálaton azonban nincs senki. Nocsak, mindenkit hazaküldtek a tiszteletemre? De aztán halk léptek jobbról, és egy ismerős hang.
- Szia Robi! – integet Zoli, de rögtön a szája elé teszi a kezét.
- Zoli! – de mi ez a titokzatosság?
- Erika ugyan nem merte kimondani, de biztos voltam benne, hogy Te vagy az, akiről két napja egyfolytában beszél. Bár, valami képzavar lehet nála a nevekkel.
- Akkor térjünk vissza a kollégiumi hagyományokhoz, adjunk teret a fejleményeknek, és nem mellesleg hagyjuk érvényesülni a női nemet. Csak csendesen bólint, bemegyünk Erika szobájába, és mivel itt sincs senki, már tárcsázza is a kisasszonyt.
- Jó napot! – szól a határozottan belépő HR asszisztens.
Mindketten felpattanunk, de csak nekem jut a megtiszteltetés, hogy megérinthetem a puha kezét. Jóleső érzés, szerintem ezt ő is így látja, még ha kissé meglepődött képet is vágok.
- Foglaljon helyet, ismét, örülök, hogy a cégvezetőt már ismeri…
(Hú, ha tudnád mennyire, de most játszanom kell, azt viszont csak komolyan szabad – fut át a fejemen a gondolat.) Rövid szempárbajt vívnak a Zolival, bevallom jól esik kívülről nézni. Szerintem, ha egy üres papírlapot adtam volna át önéletrajz helyett, azt is tökéletesnek minősítené, de a „főnök” csak csendes bólintással nyugtázza. Lassan Zolinak is leesik, hogy a továbbiakat ketten is meg tudjuk oldani, így balra el…

- Jöhetnek a piszkos anyagiak, meg a beosztás, munkarend megbeszélése – szólal meg végre.
- Piszkos? Erről más jut eszembe – hajolok előre, mélyen a szemébe nézve.
- Maradjunk, csak a hivatalos felállásnál… még.
(Ezt a félmondatos dolgot a hatásszünettel szerintem tőlem tanulta, ez tetszik – mosolyodok el magamban, de lassan a határozottságomnak is teret kellene adni. Ennek ellenére megint megelőz.)
- Hétfőn kezdhetsz, ha minden tetszik, és ma este velem lehetnél!
Persze, hogy csak igennel felelhettem, de egy pillanatra bennem sem volt világos, hogy egyszerre hány dologra bólintottam rá.
- De ragaszkodom a próbaidőhöz! Még akkor is, ha ennek első napirendi pontja egy könnyű vacsora… nálad – toldom meg nyomatékosan a végén. De ekkor már nem bírom ki, hogy ne húzzam magamhoz olyan közel, hogy a szorítást is érezze néhány centivel a feneke felett.
- Minősíthetem ezt munkahelyi zaklatásnak? – kérdezi, de csak annyira hajtja hátrébb a fejét, hogy a szemembe tudjon nézni.
- Annak minősíted, aminek akarod, de azt tartsd meg abban a kicsi fejecskédben, hogy én vagyok mindenre az egyetlen hiteles szemtanú.
- Rendben! Akkor most tanúja lehetsz, hogy elrabollak hozzám.
- Vezethetek, így könnyebb lesz sakkban tartanod? Sőt, mivel csak Te tudod, merre megyünk, még így is magadénak érezheted az irányítás hatalmát.
Láthatóan gondolkodóba esik, de valószínűleg csak azon meditál, hogy azonnal el kell indulni, mert ha itt maradunk még két percig, akkor soha nem lépünk ki ebből a szobából. Otthon a „másik” szoba hangulata meg engem kólint kicsit fejbe.
- Nem kell félni, nem harap a néni! – hangzik el a tőle klasszikus mondat.
Ezzel nem is lenne baj, csak nekem egy másik történet ugrik be, de az a farkasról szól. Ugyebár az se bánt, csak egy kicsit megkóstol.

Pokolly
Alig vártam, hogy végre belépjünk az ajtón, de ahogy kivettem ő is várta már. Előreengedtem, de éppen csak belépett és meg is várt. Az ajtóval szemben volt a hálószoba és láthatta az ágyamat illetve a hangulatot, amit a szoba árasztott. Várta, hogy becsukjam a bejáratot és már el is kapott. A szó szoros értelmében. Erősen magához húzott, kezei a hátamon, és egyre lejjebb haladtak. Levegőt is alig kaptam és nem, csak a szorítástól, de az érzéstől, ami elfogott, vagy inkább az erős vágy. Ilyen nem volt még velem. Popsimnál megállt és még szorosabbra fogott, éreztem, ahogy a férfiassága elindul a keménység felé. Tétlenül álltam, hozzá sem értem addig, míg meg nem csókolt. Azt sem tudtam mit csináljak elhagytak az ösztöneim ez meglepett, és nem csak engem. Elhagyta ajkaimat és rám nézve elmosolyodott, azt hiszem, érti már, most neki kell irányítani. lefagytam az ajtónak dőlve. És hiába is akartam a testem volt az úr, csak nem engedelmeskedett nekem. Róbert elengedett és mutató ujját a számra tette, majd szép lassan elindult vele lefelé az állam, a nyakam, majd az érzékeny mellkasom, és végül egészen a blúzomig, míg tudott. Mindkét kezét igénybe vette és kigombolta rajtam a lenge kis ruhadarabot, közben el nem engedett a tekintetével. A levegőt egyre szaporábban vettem érezhető is volt rajtam, olyan finoman ért hozzám néha-néha. Majd leengedte a hátam mögé nyúlva és már gombolta is ki a melltartómat, s attól is megszabadított. S mintha mi sem történt volna folytatta az egyujjas kis érintést lefelé. Nem nyúlt a melleimhez, ahogy még láttam éppen csak rápillantott. Majd a szoknyám széléhez érve ismét magához húzott, majd újból megcsókolt, most már kicsit elengedve magam viszonoztam is felé, bevallom nem is tudtam volna mást csinálni. Ujjai a gombomat matatták és a cipzárt húzták le, fel sem tűnt addig, míg ismét szünet nem következett be. És már guggolt is le, hogy lehúzza rólam az aljat, és közben egyfajta simogatás is volt, nem bírom és vettem egy akkora levegőt, amire felfigyelt. De aztán folytatta is és kis bugyi darabot is lehúzta rólam, már csak a cipőm volt rajtam. Ott álltam előtte teljes valómban magas pulzussal és már ettől is kikészültem, mi lesz később?! Nem hagyta a gondolatmenetemet befejezni, mert felállva lágyan végighúzta a tenyereit a lábamon egészen a csípőmig, majd egyik keze felfelé haladt a gerincemen a tarkómig. Még nem tértem magamhoz, valahogy még mindig nem érintettem meg a testét, a tenyerem az ajtón feküdtek, akár oda is tapaszthatták volna.

Jumbóka
Kicsit furcsa, hogy egyetlen mondat után ilyen hirtelen csend lett. Egész úton csacsogott. De lehet, hogy másra akarja fordítani az energiáját? A hálószoba ajtajában állva ugye többféle dolog van az ember lábai között. Vannak „hozott” dolgok, és ugyebár ott az a fránya küszöb. Ez utóbbit nem mindegy, hogy mikor és miért lépjük át – mindkét lábunkkal. De az ajtófélfának támaszkodva (és nem mellesleg támasztva) kellemes emlék bukkan fel. Még akkor is az, ha csak néhány órája történt. Az irodában magamhoz szorítva csak az alsó két ujjam tévedt a popsijára. De már akkor éreztem, hogy úgy domborodik, mint a kiscica háta. Talán dorombolni is fog? Biztosan, csak kitartóan kell simogatni. Ezt viszont leginkább a bőréhez egyre közelebb kerülve tudom megtenni. Ha arra gondolok, hogy az első csók még inkább elkábítja, nem lehet akadálya a kezeim vándorlásának. De ennyire megrészegült volna? Mozdulni sem mer? Viszont nem tiltakozik, ez pedig a „tovább” jel mozdulataimhoz. A melltartóját félredobva egy kicsit megcsóválom a fejem, hogy erre egyáltalán minek van szükség. Végre egy kicsi mosoly, de ami fontosabb, a sóhaj annál nagyobb. Ez most annak köszönhető, hogy ott miért nem érintettem meg? Megannyi kérdés, de szerencsére a válaszok nem sürgősek. Már csak a cipő van rajta, de ezt nem tudom levenni, mert benne áll. Így felfelé indulva, a lehető leghosszabb úton haladva simítok végig a puha bőrén. Rövid hatásszünet, és végre robban! A nyakamba ugrik, a fenekét elkapva sikerül egyensúlyozni. Rúgkapálni kezd a lábával. Én balga, azt hittem, ez is az öröm jele, de csak arra volt jó, hogy lerúgja a cipőit. Utána egy picit lehiggad, és a derekam köré kulcsolja a lábait. Ekkor végre megszólal:

- Mindig szerettem meleg helyre ülni.
- Akkor erre most többféle lehetőséged is lesz! – és ha bizonytalan léptekkel is, de elindulok a fürdőszoba felé.
- Na, ez hideg! – sikkant fel, amikor ráültetem a sarokkád szélére.
- Nyugalom, a kárpótlás sem fog elmaradni – motyogom, miközben beállítom a keverőcsapon a víz hőmérsékletét.
Addig fészkelődik, míg a kád szélén ülve megint az ölemben találom, persze hogy a habfürdős flakont beleejtem a vízbe. Esélyem sincs kivenni, így a habréteg egyre emelkedik.
- Neked is le kéne vetkőzni! – jön az utasítás a szokásos határozottsággal.
- Nocsak-nocsak, felébredtél? Mintha valaki az ölemben ülve kissé akadályozna a mozdulatsorban.

Nehezen bújik ki az ölelésből, és belemászik a vízbe. Kezemmel kísérem, közben a víz hőmérsékletét és mélységét is ellenőrizve. Kifelé húzva az ujjamat, akaratlanul (na jó, félig tudatosan) végighúzom a térdelő lány lába között. Nedves, pedig még nem is érte el a víz! Visszatolom az ujjam, ellenőrizni kell, hogy akkor vajon mitől. Újabb nagy sóhaj, odakap, megszorítja a kézfejem. Most se be, se ki… Mulatságos látvány, ő a kádban térdel, én meg a fürdő közepén. Mégiscsak vissza kell szereznem a kezemet. Kihúzva a szorításból, óhatatlanul is megnézem, és látom, mintha pirosra színeződött volna. De ha valamikor, akkor most még határozottabban néz a szemembe.
- Ne nézz így, nem Te vagy az első, de azt hittem csak holnap fog megjönni… – harapja el a mondat végét. Követeli a csókot, így nincs idő gondolkodni, igaz az utóbbihoz most nincs is igazán kedvem.
- Gyere már! – szólal meg újra.
Talán még sose vetkőztem le ilyen gyorsan, igaz már alig vártam, hogy újra az ölemben érezhessem. Valóban „csak” érzem, hiszen a habfelhőben nem sok mindent látok belőle.

Pokolly
- Ne nézz így, nem Te vagy az első, de azt hittem csak holnap fog megjönni…

- Gyere már! – invitálom sürgetve
Gyorsan levetkőzött és már jött is be mellém. Jó, hogy az a sok hab takar és fed most olyan sejtelmes így. Meg sem mozdultam, még mindig térdelve vártam rá. Ahogy belép a kádba, nem térdel le, de nem is áll szándékában, nem is bánom, mert így pont előttem van a férfiassága. Félkész állapotban fogom ujjaim közé és határozottan kezdem meg a mozgást rajta. Míg kezem szorgosan dolgozik, szemeimmel a tekintetét próbálom néha elkapni. Élvezi a kényeztetést, s így nem mindig vannak nyitva, de mikor sikerül elmosolyodik és ismét az élvezetbe csukja le őket. Én is éreztem, ahogy a vére egyre jobban hajtja, ajkaimmal érintettem felületesen a felső kis részt, apró csókokkal ingereltem, kóstolgattam. Néha-néha nyelvem hegye is hozzáért a falloszhoz, mígnem a késztetés és a hév engem is elkapott, és engedtem, hogy ne aprózzam el. Végre teljesen a számban van, a már igencsak kemény szerszám. Kicsit édes íze meglepett, de nem sokáig tartott, mert egyre jobban nyálaztam és egyre jobban engedtem neki betekintést a számba. Összhangban dolgozott a két testrészem. Belemarkolt a hajamban és néha be-betolt a végtagra, majd egyszer csak kikapott teljes erejével. Nem mondom meglepődtem.

- Hagyd abba, mert elmegyek!
Teljesen halkan, de egyben olyan erőteljesen mondta ki ezeket a szavakat, hogy kiestem a hangulatból. „Átlépett” rajtam és letérdelt mögém, majd minden előzmény nélkül, a hátamra tette a kezét, hogy dőljek előre, majd megkereste a bejáratot és már tolta is belém a kemény nemi szervét. Hát igen ilyenkor nem is kell nagyon felizgatni is belém fér bármikor, bár most erősen közrejátszott, hogy kívántam is mind a férfit, mind a szexet.
- Erősebben kérlek – nyöszögtem halkan, (hiába a pár húzás).
A víz csak úgy csattogott, míg mi mozogtunk, éppen határesten mozgott, térdelve a puncimat verte. Éreztem, hogy megfordul és matat valamit, elzárta a vizet. Bár semmit nem láttunk, de éreztük, ha így folytatjuk, kiömlik majd.
- Szóval erősebben? Úgy szereted?
- Á dehogy, - és lesöpörtem a maradék két flakont a kád széléről és belekapaszkodtam.

Jumbóka
Azt hiszem néhány pillanat kiesett az életemből, annyira elvesztettem a fejem, miközben a farkamat körbefonva cuppogott a szája, de hirtelen fel kellett „ébredjek, hiszen majdnem elmentem. Persze, hogy azonnal hiányzik, amint szétválik ez a különös összeköttetés. De látva, hogy nem fogunk nagyon eltérni a tárgytól, Erika is elmosolyodik. De ezt már csak oldalról látom, hiszen közben megfordul és előrehajol. A háta kiscicaként domborodik. (Jaj, már megint ez a macskamánia!) Nincs idő gondolkodni, automatikusan a legnedvesebb nyílást választom. Megkönnyebbülök, hogy különösebb nehézség nélkül haladok előrébb, csak egy izgalmas szorítás, amit az ötödik végtagomon érzek. A lendülettől rögtön a legszorosabb kapcsolatot sikerül ismét létrehozni. A legnagyobb megkönnyebbülést (legalábbis eddig) az hozza meg, hogy végre valódi dorombolást hallok:

- Erősebben kérlek! – szűrődik ki a habokból.
Szinte tudat alatt zárom el a vizet, hiszen ennyi nedvesség már éppen elég lesz.
- Szóval erősebben? Úgy szereted? – tör ki belőlem.
- Á, dehogy! – de ennek ellenére olyan hevességgel lök le a kád széléről mindent, mint aki a világot akarja magának.
Ebben a pozícióban bírom magam a legkevésbé visszafogni, de a reakciókat látva nem is kell ezzel foglalkozni. Dereka mellett finomat előrenyúlva belekapaszkodom a kihívóan remegő melleibe. Ha lehet, még erősebben tolja hátra a popsiját, és egy halk sikollyal máris robban. Kitűnő időzítés, még egyet tolok rajta csípőből, megadva ezzel a kegyelemdöfést. Minél erősebben szorítom magamhoz, annál inkább érzem az áramütésszerű lökéshullámokat.

Nagyon lassan válunk szét, persze a természet törvényeinél fogva kicsusszanok belőle. Egyik kezemmel a csípőjét irányítva dőlök hanyatt a nagy kádban, és így húzom magamhoz. Láthatóan könnyes a szeme, amit azzal próbál magyarázni, hogy oda is jutott a habból. De amikor a mellkasomhoz bújik, már szipog, így gyorsan lelepleződik.
- Szeretnék még többet adni, de a vér szava közbeszólt – hüppögi.
- Csitt már, úgy látom eddig is megoldottuk, és azért még a lehetőségek gazdag tárháza áll előttünk.
- Sőt egy egész hétvége! – mosolyodik el végre.
- Apropó, hogy számolunk el hétfőn?
- Sok dolgunk lesz, így nem ezzel fogjuk a hetet kezdeni, de ne beszéljünk most a munkáról.
- Jól van, de azért örülök, hogy bemelegítésként nem egy komplex feladattal bíztál meg, és legyőzted a munkamániámat.
- Úgy gondolod? – replikázik, mintegy hirtelen felébredve. – Ne gondold, hogy bárkinek ilyen könnyű eljutni hozzám. És itt nem csak a lakásom ajtajára, hanem azon túl, a legféltettebb zugaimra gondolok.
- Igen, ezeknek a kincseknek a feltérképezésével kellemesen tölthetjük el az időt. A simogatások varázserejéből kiindulva, azt hiszem, újra elindulhatunk a kalandparkban.

Pokolly
Alig beszéltünk pár mondatot és éreztem még nincs vége ennek a napnak. Ahogy ott ültem az ölébe a habok között simogatni kezdte a hátamat. Nem is tudom mire vélni, csak nem megint kedvet kapott egy kis huncutkodáshoz? Ha már ott ülök az ölében miért is ne. A beszéd most nem az erősségünk, így a mosoly marad mindkettőnknek, majd a szánk közeledése egymás felé és végül ajkaink összeforrása. A nyelvünk olyan szenvedélyesen gabalyodik össze, alig bírunk magunkkal. A fejét fogva húzom még jobban magam felé. Be akarom kapni őt teljesen. Teljes mértékben viszonozza, és kezei lassan a popsim felé halad, majd végigsimítja az oldalamat. Kicsit csikis vagyok, így hamar elkapom magam a szájától és kissé ki is ugrom az öléből.
- Ezt ne csináld, mert itt fogok ugrálni rajtad – próbálom poénnal elütni.
- Az jó, akkor gyere csak vissza - Ezzel a lendülettel ismét arra vette az irányt, ahol igencsak kényes. Leheletfinoman érintette ujjaival, de nekem még ez is soknak bizonyult és ismételten ugrottam egy picit. Ekkor elkapott és magához húzott.
- Nem szabadulsz ilyen könnyen.

Szó szerint lakapott ezzel a lendülettel. Erősen fogott és a csípőmet is magának akarta. Érezhetővé vált a férfiassága, ami egyre jobban éledezett. A csók végére, már nem volt kétség, hogy készen is áll. Kicsit felemelkedtem, hogy a farka bekerüljön a helyére. Segített behelyezni, majd szépen magamba fogadtam. Ajkaink és a nyelvünk sem hagyták abba a műveleteket. Még akkor sem, mikor apró mozdulatokkal fel le kezdtem mozogni, vagy inkább előre-hátra. Segítségemre volt, mert fogta a derekam vagy a csípőmet, mikor mit éppen, néha belemarkolt ezzel tudott még jobban ingerelni. Vártam mikor válnak el ajkaink, hogy kicsit pihentessem a nyelvemet. Nem szoktam hozzá, hogy ily hosszan foglalnak le. Elmosolyodtam, majd felálltam és megfordultam, kitoltam neki a popsimat, amit ő egy kis markolással folytatott, majd húzott lefelé, természetesen, hogy üljek bele a szerszámába. Könnyedén siklott befelé, megfogtam a térdeit, amit felhúzott, rátámaszkodtam és egyre jobban kezdtem mozogni benne. Végig fogta a csípőmet és a combomat is, irányított, mert bizony hamar fel lett korbácsolva a vágya és lassítanom kellett. Jó erősen megfogott, mikor már majdnem elérte a csúcsot. Egy ilyen pillanatban elengedtem őt és hátradőltem a testéhez. Melleimre tapasztotta kezét és vizes nyakamat puszilta. Ujjai a csiklómra tévedtek és ingerelni kezdte. Ezzel egy időben ismét el kezdtem mozogni és lihegésen egyre fokozódott. Gyorsabban és egyre nagyobbakat kezdtem húzni, érezhetővé vált, hogy nem bírom sokáig, ahogy ő sem. Vártam, míg érzem, hogy a farka egyre keményebb és lüktetőbb, mint volt, majd elengedtem magam és az érzés, amit a csiklóm és a hüvelyem egyszerre élt át, maga volt a tökély. Még jó, hogy fogott, mert összeestem volna, annyira elernyedt a testem sok inger után, és az erős izom összehúzódás után.
- Na, ugye, megoldjuk mi ezt a kérdést – suttogta a fülembe.

Jumbóka
Ha az ember egy minden szempontból kívánatos lánnyal hancúrozik együtt egy habbal telített fürdőkádban, a legkevésbé van ideje gondolkodni. Egy ponton túl meg nincs is rá szükség. De azért egy dolog mindig is izgatta a tudatalattimat. Még pedig az, hogy csikizéssel mennyire őszinte reakciókat hozhatunk ki a másik félből. Az első visszajelzések persze reflexből jönnek, de a hatásokat utána lehet elemezni. Na, nem tudományosan – az az angol tudósok szokása – hanem a következményeket valós időben megtapasztalni.

Eddig jutok az eszmefuttatással, hiszen közben az ujjaim érzékeny területekre futnak. A csiklandozás ezzel meg is van, sőt az első ugrás is. De a közbenső szóváltás csak duruzsolásnak tűnik. Ez a rövid eltávolodás máris hiányérzetet szül mindkettőnkben, így máris következhet az újabb összebújás. De mégis hogyan? Még sosem próbáltam a másik nyílás rejtette gyönyöröket, de most itt a kitűnő lehetőség, hiszen kímélni kell az első bejáratot. Nem tudom, hogy profival van e dolgom e téren, de minden olyan automatikusan csusszan össze, hogy csak az élvezetekre kell figyelni. Már amennyire működik ilyenkor a tudatos figyelés. Átgondolni már csak a beteljesülés után van időm. Hátulról a farkincámmal, elölről az ujjammal érzem a lüktetést, ami a mélyéből árad. Ezután tényleg őszintén hatottak az elhalkuló szavak:
- Na, ugye, megoldjuk mi ezt a kérdést…

- Éhes vagyok! – tör ki belőlem egy hirtelen ötlettől vezérelve az őszinteség.
- Hogy tudsz ilyenkor erre gondolni? Vagy talán nem voltál elégedett a desszerttel? – kapja fel a vizet kissé sértődötten.
De még elég közel van, hogy egy simogatással és egy igazán érzéki csókkal le tudjam nyugtatni.
- Érezd magad otthon, nekem még rendbe kell szednem egy kicsit magam – szólal meg végre nyugodtabb hangon.

Meleg van, de jól esik a köntösébe bújni, ezzel is magammal viszem az illatát a konyhába. Gyorsan szétnézek, és megörülök, amikor sonkát és tojást is találok a hűtőben. Ezeket gyorsan megsütni gyerekjáték. Bekapcsolom a teafőzőt, és amíg elkészül a kedvencem. Egy nagy paradicsomból pedig szív alakot darabolok ki, és az asztal közepére helyezem egy kistányérra.

- Hékás, valaki elvitte e köntösömet! – hallatszik a félig nyitott fürdőből.
- Vegyél fel valami mást, mert ha bemegyek hozzád, tuti elhűl a vacsora.
Csoszogás a háttérben jobbról, balról, és máris szoros ölelést érzek a derekam körül.
- Hát ez? – mutat az asztal közepére.
- Szerelemparadicsom, hiszen ott érezhettem magam – súgom a fülébe egy puszival összekötve. – És nem véletlenül vérpiros!
- Ezt nem hiszem el, hogy velem történik! – sóhajt egy nagyot.
- Pedig hozzá kell szoknod, ha valakit megszerzek, akkor mindent beleadok, és nem eresztem el egykönnyen.
- Azt vettem észre – mosolyodik el. – De most tényleg együnk, mert én is megéheztem.
- Te kis energiavámpír, és még Te beszélsz nekem elégséges desszertről! Még valami: szeretnék itt aludni.
- Naná! Ez a minimum! – bújik az ölembe.
- Szeretném magamban és benned is megerősíteni azt a tudatot, hogy nem az a nagy dolog, hogy lefeküdjünk valakivel, hanem, hogy reggel is együtt tudjunk ébredni!

Pokolly
Elhagyta a fürdőt és én ott maradtam egyedül. Gondolkodom, már amennyire megy most. Rendbe szedem magam, és a fürdőt is kicsit. Nem semmi, amiket itt műveltünk az előbb. De hol a köntösöm?

- Hékás, valaki elvitte a köntösömet!
Persze vegyek fel valami mást, mi mást? És mégis mit? Na, jó a ruháit nem akarom, szóval egy törölközőt tekerek magamra, egy szép pirosat, ha már lassan pirosba megyek át magam is. Kicsoszogok a házi papucsomba, az illatok után.
- Hát ez? – mutatok az asztal közepére.
- Szerelemparadicsom, hiszen ott érezhettem magam – súgja a fülembe – és nem véletlenül vérpiros!
- Ezt nem hiszem el, hogy velem történik! – sóhajtok.
- Pedig hozzá kell szoknod, ha valakit megszerzek, akkor mindent beleadok, és nem eresztem el egykönnyen.
- Azt vettem észre – mosolyodom el – De most tényleg együnk, mert én is megéheztem.
- Te kis energiavámpír, és még Te beszélsz nekem elégséges desszertről! Még valami: szeretnék itt aludni.
- Naná! Ez a minimum! – és az ölébe ülök.
- Szeretném magamban és benned is megerősíteni azt a tudatot, hogy nem az a nagydolog, hogy lefeküdjünk valakivel, hanem, hogy reggel is együtt tudjunk ébredni!

Mi a fene, nem gondoltam volna, hogy ilyen szavakat összerak majd nekem. Ez már majdnem…..De ekkor a számhoz rak egy falatot.
- Kóstold meg!
Más választásom nincs is. Szinte etet, egy falat itt, egy meg ott. Ekkor felállok és a spejz felé veszem az irányt.
- Várj, ehhez kell még valami.
- Mi? – jött a kérdő válasz.
Ahogy belépek a helyiségbe, és kinyitom a kis hűtőt, (italos hűtő) amiben csak italokat tartok, kiveszek egy jófajta vörösbort, és már indulok is visszafelé. Mosolyog rám, ahogy leesik neki a dolog, mit is tartok a kezembe.
- Ha már piros a napi téma, tessék, nyissad ki. – a fiókból elővettem egy nyitót és átnyújtom neki.
- Hm, piros – nem mosolyog, hanem szinte nevet már.
Addig előkerestem két hozzá illő poharat és leültem mellé, vártam a folytatást. Koccintás következett. Bevallom jól esett, a számomra nem éppen könnyed vacsi után.
- Mire is igyunk még? – kérdezem tőle kicsit ironikusan.
- Igyunk ránk és a piros színre.
- Ámen – bár nem sikerült sokat innom, mert elkapott a röhögés, és nem csak engem.
Felállok és megfogom az üveg nyakát.
- Gyere, odabent igyuk meg a többit.
Mikor elindultam jó rácsapott a seggemre.
- Uh – mást nem is mondtam, sőt direkt hátra sem fordultam, csak mentem tovább.
- Csak ennyi?
- Miért mire számítottál? Majd kiejtem az üveget meg a poharat a kezemből?
- Igaz – jó érv.
- Üljünk le, gyere!

Viszont ekkor kioldódik a törölközőm és lehullik rólam. Még állok, de a törölköző, már az ágyon van. Ő is áll még, és jó alaposan végigmér, ha már Évakosztümben vagyok előtte. Ismét lefagytam.

Jumbóka
Egyfajta elégtételt érzek azzal, hogy rácsapok a fenekére. Persze az meg sem fordul a fejemben, hogy ez is egy újabb adalék a piros korszakhoz.

- Uh – hallatszik egy sikkantás, de meg se fordul, csak ringatja tovább azt a formás kis seggét.
- Csak ennyi?- kérdezem méltatlankodva.
- Miért mire számítottál? Majd kiejtem az üveget meg a poharat a kezemből? – replikázik amolyan csajosan.
- Igaz, jó érv – morgom szinte magamban, ehhez meg én nem tudok mit hozzátenni.
- Üljünk le, gyere! – fordul meg végre miután leteszi az üveget és a poharakat.

Viszont ekkor kioldódik a törölközője, lehullik róla, és furcsa szemeket mereszt rám. Szétrántom a köntöst, mint valami mutogatós bácsi, ő meg széles mosollyal ismét a nyakamba ugrik. Felhúzom a jobb térdemet, a lábfejemet az ágyra támasztom, így kényelmesen ráülhet a combomra. Mindkettőnket biztonságban érzem, így legalább nem fogunk elesni. Ahogy átölelem, lefelé nézek, és látom, hogy egy piros folt éktelenkedik a feneke és a combja találkozásánál.
- Ekkorát odasóztam? – kérdezem kissé erőltetett meglepetést szimulálva.
- Látod, ilyen vagy suttogja vissza a fülembe.
- Akkor, ahova pacsi, oda puszi! – próbálom vigasztalni, és már gurul is le rólam, hogy az ágyon elterülve elém tolja a hátsó felét.

Igazán jól esik belefúródni a selymes felületű, de mégis keményen domborodó popsiba. A kezemet pedig már húzza is előre, és rátapasztja az ágaskodó melleire.
- Igyekezned kell, mert most egy kicsit másképp működök odalenn – duruzsolja elhaló hangon.
Miután látja, hogy a kezeim már jó helyen vannak, automatikusan hátranyúl, és a farkamat az első bejárathoz dörzsöli. Egy kicsit meg is lepődöm, hogy, hogy a csatlakoztatni kívánt „alkatrészek” mennyire nedvesek, de nem is merek odanézni, hogy mitől. Egy határozott lökéssel segítem a behatolást, hiszen a célzást már elvégezte helyettem. Olyan erővel tolja magát hátrafelé, hogy máris érzem a fal támasztékát a hátamon. Nem vagyok benne biztos, hogy ilyen gyorsan menni fog újra, de a sóhajtásait hallgatva ez a kétely gyorsan a feledés homályába merül. Egyik kezemmel a válla felől most felülről gyúrom a mellét, a másik kezemmel a csípőjébe kapaszkodva diktálom a tempót. Kicsit le is maradok a nagy pillanatról, de az élvezettől olyan sokáig remeg, hogy szerintem meg se érezte ezt a kis időkülönbséget.

Halk szuszogást hallok, már arra gondolok, hogy elalszik, de amikor kicsusszanok belőle, hirtelen felkapja a törölközőt és kiviharzik a szobából. Megkönnyebbülve ülök fel, és töltök a borból. Meleg van, de szerencsére a nedűnek még nem volt ideje átvenni ennek a túlfűtött környezetnek a hőmérsékletét. Mire Erika visszaér, magamnak már újra kell töltenem.
- Úgy látom mégiscsak találtál magadnak ruhát! – billentem meg a pólója szélét.
Szokatlanul szégyellősen ül mellém, miután megállapítottam, hogy bugyit is húzott.
- Egészségünkre! – mondjuk szinte egyszerre.
Elnyúlunk az ágyon, de én próbálok a távirányító felé kapálózni.
- Azzal meg mit akarsz? – kérdezi diadalittasan, miután megszerezte.
- Gondoltam megnézek egy jó kis szexfilmet – bököm oldalba.
Most én kapok a fenekemre, érezhetően majdnem teljes erőből, majd a szemközti fotelbe repül a „technika”. Ezzel mindketten lezárva érezzük a napot, nem marad más, mint nagyokat sóhajtozva elaludni.