Eljő’ lassan a 2019-es év karácsonya is, legalábbis megéltük advent negyedik vasárnapját. Mai „modern” korunk vívmányaként a nagyobb köztereken már nem gyertyagyújtással, hanem kapcsoló kattintással jelzik az ünnep előtti utolsó hétvégét. A „panelprolik” is élnek az ipari forradalom nagy vívmányával, és a villanytűzhelyen bekapcsolják a 4. főzőlapot is. Aztán odagondolják a karácsony „fő kellékeit”. A halászlét, a töltött káposztát, a kocsonyát meg még valami pörköltet. (A sütőben meg a pulykát és/vagy a bejglit.) Közben meg negyedóránként kukkolnak kifelé a lépcsőházba, hogy mi ez a folyamatos kopogás. De ez még nem a szentlélek eljövetele, csak a villanyóra folyamatos kattogása hallatszik a faliszekrényből. Hát a szeretet, az áldás, a békesség és a megbocsátás az smafu mellékes? – kérdezhetnénk. ÁÁÁÁ az már nem modern… Majd elmegyünk az éjféli misére (vagy megnézzük a TV-ben, – mert most tele vagyok, nincs kedvem, hideg vagy éppen meleg van) – ezzel letudva az egész éves ájtatoskodás.)

Na de ennyi ironikus megközelítés és átmeneti utalgatás után keressünk végre konkrét karácsonyi hangulatot. Mi sem „jobb helyszín” ennél, mint az adventi vásárok forgataga. Bár mondják, hogy ezek nagyon drágák, és kiposztolják hozzá az 1.500 Ft-os kürtőskalácsot, vagy a sok száz Ft/dl-es forralt bort. (Szó se róla, ezek önmagukban igazak, legalábbis a cikk későbbi részében leírt helyszínen.) Szeretném viszont felhívni a figyelmet a következőre: Ezek a rendezvények nem arról szólnak, hogy a nyíregyházi nagycsaládosok 7-személyes autójukkal konvojt alkotva felutazzanak a fővárosba 1-2 óra erejéig. „Kipihenésképpen” a hosszú út fáradalmait a férfitagok berúgjanak, mint az apa-szamár, aztán majd anya vezet hazafelé – mondhatnák. Ugye milyen szélsőségesen hangzik? Csak annyira, mint az egy szóval jellemzett „drága” kifejezés. Pedig ezekről (is) kellene, hogy szóljon. Miért lenne kirekesztve a vidéki „kisember”, a „pestiek” úri huncutságából? Legyen ez egy élmény, egy kirándulás része. Szippantsanak a karácsonyi illatokból, osszák el a kürtős kalácsot többfelé, kortyoljanak a sokféle forralt borból. Majd látogassák meg a Pesten maradt nagynénit/nagybácsit, akinek nem fűlött a foga (füle/farka, háta közepe) a vidéki élethez.

(Jah, és nem kell feltétlenül Pestre menni. Vehetik az irányt Szegedre is, ahol a szarvas minden évben ugyanaz. De más a hangulat, mások az élmények, sőt a társaság is változhat évről évre.)

Na, de érjünk vissza Pestre, hiszen az „alapélmény” innen indult! Nem egészen környezettudatosan, de végül is két autóval indultunk a fővárosba, hogy megnézzük a karácsonyi vásárt a Bazilikánál és a Vörösmarty téren. Ezek klasszikus és kultikus helyszínek, nem bonyolítottuk túl a válogatási elveket. De, hogy egy kicsit zöldek legyünk – mint a fenyőfa – letettük a „benzinparipákat” a város szélén és villamosra váltottunk. (Ebbe itt ne menjünk bele, hogy az energia honnan jut el a sárga „jószág” áramszedőjébe. Egyrészt mert Lőrinc napja már elmúlt, másrészt meg már sötét volt, és így senki nem látta. A fény-villamost is csak messziről észletük, lehet hogy szabadnapos rénszarvasok húzták.) Lényeg, hogy két és fél megálló után a villamos karambolozott, így tényleg „bio-közlekedésre” kellett váltani, hiszen a lábainkat kellett használni a továbbhaladás érdekében. Másfél megállónyi sétagalopp után a következő villamos-keresztúttól végül mégiscsak járművel jutottunk a vásár közelébe.

Csak egy kicsit léptük át a fentebb emlegetett finomságok mennyiségi limitjét, mire eljutottunk az évek óta emlegetett helyszínhez. Igen, a Bazilika falára fényjátékot „festettek”. Már majdnem az itókákra fogtam a vetített történet (számomra) érthetetlen folyamát, amikor a velünk lévő gyerekek elmagyarázták, hogy az „idióta” manók, s a végeláthatatlan mennyiségű télapó megjelenése teljesen „normális”. Na, ennek tudatában léptem a következő forraltbor-árus asztalához. Ekkor a következő jelenet játszódott le:

A rendelés leadása után (az emlegetett modern kornak megfelelően) kártyával szerettem volna fizetni, de a számokat nem sikerült a megfelelő sorrendben bepötyögni. Pedig még segítségem is lett volna, mert a mellettem álló „öregasszony” – mondom én ezt így 50 körül – kigúvadt szemekkel figyelte az eseményeket, és az ujjamat.
- Megadjam a PIN-kódomat Önnek is? – kérdeztem tisztelettel.
A túlzott kíváncsiság a borárusnak is feltűnt, ugyanis határozottan szólt ki a bódéjából:
- Megtámogassam esetleg egy szívlapáttal is?

Szerencsére csak a „szív”-ügyekig kellett eljutni, és az adventi hangulatnak megfelelően mindenki békében és szeretetben tért nyugovóra. Ebben segítségünkre volt a forralt bor jótékony hatása is.

Mindezek jegyében kívánok mindenkinek békés karácsonyt, és sok-sok pihenést! Találkozzunk jövőre is, hiszen az iróniából nem lehet kifogyni, mert annak alapjait maga az élet adja – ahogy a pofonokat is!

Képek: saját forrásból