Egy apának a legnagyobb büszkesége a gyermeke. Nyilván jól esik vele tündökölni, de bármennyire is szeretné, nem lehet mindig kitenni a kirakatba. Pedig egy egész éjszaka munkája van benne – ami valójában csak néhány perc, de ekkor már ki emlékszik erre. Legfeljebb anya, ő még biztosan, főleg ha még arra is volt lehetősége, hogy az időt mérje. De lépjünk ezen túl, hiszen ahogy érkeznek az újabb „jövevények”, az apai érzés mindig megújul, erősödik. A harmadik után viszont kitörhet végre a férfiből a feltűnési viszketegség, és ezt igazán megmutathatja a kirakatban! Jöhet ugyanis az „igazi” szerelemgyerek. Négy kereke van, 7 ülése, és 5 ajtaja, amit – nem illik ugyan, de még – be is lehet csapni!

Még mielőtt valaki az átvitt értelemben való becsapásra gondol, próbáljuk megközelíteni pozitívan a dolgot. (Ha nem megy, segítségül hívhatjuk a + jellel ellátott gömbszerű üveget!) Kormányunk ugyanis (nem, nem az autóé hanem az országé) arra gondolt, hogy aki valami okból még nem vándorolt ki, annak egy kicsit húzgáljuk már el a mézesmadzagot (jelen esetben a benzincsövet) az orra előtt. A – szokásos – hosszas tanakodás után ugyanis a hét elején napvilágot láttak annak feltételei, hogy miképpen juthatnak (juthatnának) álmaik csodaautójához azok a nagycsaládosok, akik egyszerre indulnának útnak a teljes személyzettel. Ne vitassuk el, örömteli a kezdeményezés, és várjuk a biztató folytatásból adódó eredményeket. De azért ne felejtsük el, hogy nem egy széles réteget céloztak meg. Ráadásul a támogatás ellenére sem mindegyik család teheti meg, hogy bevállalja ennek a lehetőségnek a rájuk maradó – nyugodtan mondhatjuk – nagyobbik részére vonatkozó terheit.

Mi vezérelhette akkor „nagyra becsült” döntéshozóinkat, hogy pont ezt a szegmenset célozták meg, így a választási kampány kezdete előtt? Minden bizonnyal benne volt a pakliban, hogy az autózás olyan téma, amire mindenki felkapja a fejét. (Vagy az öklét.) Vezetni ugyanis bárki tud. Az anyázós, mutogatós, beszólós, kormányrángatós rész legalábbis mindenkinek megy, hiszen ez a vérünkben van, vagy legalábbis ennek lehetősége az öröklésre. Szerencsére én azok közé tartozom, akik nem ilyen nagycsaládosokkal találkoztak. De tudjuk, hogy ebben a „kategóriában” sem mindenki egyforma.

Na, de továbbra is a jó oldalát nézve a dolognak… Örüljenek az autókereskedők is, hiszen a lassan növekvő forgalmukon talán segíthet az érintett kategória statisztikai mutatóiból készülő diagramm felfelé görbülése. Ennél jobban már csak a bankosok szája ivelődhet a mosoly irányába, mert a meginduló hiteláradatból ők tán csak nem jönnek ki rosszul. Azon (volt) honfitársainknak, akik e csodás hír hatására mégsem indulnak haza csapatostul, tulajdonképpen ez is jó dolog. Hiszen azokban az autógyárakban, ahol ők dolgoznak, továbbra is lesz megrendelés. Legalább szeretettel gondolnak azokra, akik kalandvágyból itthon maradtak.

Kép.: innen