Boldog „életeseményt” kívánni – utólag!
Vannak azok az ünnepek, amikor azt mondjuk, hogy a jókívánság, előtte-utána 8 napig is érvényes. Mondjuk a karácsony pont nem ilyen. De az iróniának éppen az a lényege, hogy ezt is a felszínre hozza. Persze ezt nem (csak) az alkalom szülte, mert erre nem jár a CSOK. Legfeljebb csók, ha olyan helyre utazol, ahol ez megengedett.
Mindenek előtt szeretném megköszönni mindazon olvasóimnak, akik akár szóval, akár ezt éppen magukba fojtva, vagy néhány kereső kattintással jelezték, hogy az ünnepük nem lehet teljes az én köszöntőm nélkül. Az okok és okozatok természetesen az írásban. Kicsit kevesebb iróniával, de annál több valósághű tartalommal. (Az írást több ember igaz története ihlette, az élet pedig csokorba rendezte.)
Az első és legfontosabb, hogy miért alakult ki egy ilyen helyzet. Sokszor utaltam már a „kitűnő” munkahely-teremtési program által szétszakított családokra. „Mindegy”, hogy ’56, vagy a 2010-es évek példáit vesszük, mi magyarok fogjuk benépesíteni a földet. Mondjuk a kínaiakhoz képest „pici” hátrányból indulunk, de tudjuk, hogy előttünk nincs lehetetlen. Főleg, hogy „sárga testvéreinknél” korlátozták a gyerekszámot, nálunk meg még ösztönző erő is a szaporodás. Hiszen mára borsodi iskolások is tudják, hogy gyerekből meg segélyből meg lehet élni. Bár a modern kori „emberkereskedelem” egy kicsit másképp működik, mint a rabszolgasors. Egyrészt, mert potenciális érintettek így se, úgy se tudják, honnan van erre a pénzügyi fedezet. Másrészt meg, akik tudják, azoknak pont így jó. Gyermekeinket szó szerint kiküldjük idegen országokba, ha maguktól nem indulnak el. Persze kizárólag azért, hogy „jómunkásemberek” érkezhessenek helyettük kishazánkba. Mert az eredeti lakóhelyükhöz képest nekik ez a Kánaán. Egyszerű ez a migránspolitika, hiszen minden csak viszonyítás kérdése.
Szóval, elindultunk látogatóba azokhoz, akik a mi „fészekaljunkból” szakadtak ki, pont azért, hogy egy szebb jövő reményében egyengethessék a családjuk jövőjét. Sőt most még a propagandát is „szolgáljuk” néhány napig, úgynevezett családegyesítési program keretében. Egy pici eltérés azért van a projekt megvalósításában. Ugyanis a fiatalokat nem engedjük haza, legfeljebb látogatási céllal. Sőt, családunk most még külsős hölgy tagját így köszöntöttük. Megjött az anyósod!
A következő rész megértéséhez egy kis bevezető. Van egy ismerősöm, aki hétvégén és ünnepnapokon sosem főz. Valahogy mindig ilyenkor jut eszébe, hogy meglátogassa a régen látott rokonokat. Nem sokkal ebéd előtt érkezik, „hátha” megkínálják. Mivel alapvetőén rendes rokonai vannak, ez általában bejön. Sőt általában ő hozza fel a témát, hogy ki a fekete bárány a családban, fel se merül, hogy magára mutogasson. (Manci néni) Apropó! Nálatok ki testesíti meg a távoli rokont? A kanadai nagynéni, a 3. unokatestvér, vagy a „gyerek”?
Úgy döntöttünk tehát, hogy hosszú-hosszú idő után nem lesz itthon karácsony, hanem meglepjük a „gyerekeket”. Manci nénivel ellentétben mi azért felkészítettük a házigazdákat az érkezésünkre, már csak a saját biztonságunk érdekében is. A távolság miatt persze repülővel érkeztünk, és a szegény magyar turista látszatát keltve minimális csomaggal, de maximális gyomorkapacitással készülve. Csak a rend kedvéért jegyeztük meg, hogy a sört időben tegyék a hűtőbe. Persze ezt egy jó „német” házigazdának nem kell kétszer mondani. (Elég egyszer, biztos, ami biztos.) Szerencsére a bankkártya viszonylag kis helyet foglal, így igyekeztünk, a készletfeltöltésben segíteni.
A karácsony tulajdonképpen csak a neve lett a programnak, hiszen itthon kimaradt a faállítás, a kinti képet importáltuk az agyunkba. Így utólag ez is megvolt, sőt még időt is még helyet is spóroltunk. Felmerülhet a kérdés, (másokban) hogy miért éppen karácsonykor kell ezeket a kérdéseket az asztalra tenni, a halászlé mellé? Nem ebben a „hitben” éljük az életünket egész évben? De! Csak hát kedveskéim, pont a leírt helyzet miatt vannak együtt legtöbben ily módon az érintettek közül. Ja, és ugyebár ne panaszkodjunk, mert legalább mi megtehetjük, hogy megoldjuk. Nem is nyafogásnak szántam, hiszen kreatív ember a magyar, mindenre talál megoldást.
De akkor most én is hagy kérdezzek, bár ez inkább költői. (Sőt egy kicsit távoli, de az ünnepek alatt is erről szóltak a hírek.) Azért élünk, hogy válságot kezeljünk? Az nyilván egyértelmű, hogy „békeidőben” is a jobb megoldásokat keressük minden helyzetben. De annál azért jobb ösztönző erőt is tudnánk találni, mint amit a világot irányító pénzsóvár és legtöbb esetben eszement diktátorok ránk kényszerítenek. Többször írtam már a nagyok „játékairól”. Mi sem példázza ezt jobban, amikor a háborúkat felfüggesztették pl. olimpia, vagy éppen a karácsony miatt. A lövészárkokból előjöttek a felek focizni. Hirtelen ellenségekből ellenfelekké váltak. Aztán jött a parancs: vissza gödörbe! Abba, ahonnan sokaknak már nem volt kiút.
„Kint” nem volt magyar adás a TV-ben, így jobb híján mesét (is) néztünk. „A karácsony igazi kincs!” – mondta a grincs. Mindezek függvényében tessenek eldönteni, hogy boldog volt e a karácsony. Nem? Na, akkor majd jövőre! Én, ha már idénre ez jutott, hagy maradjak stílszerű: Froche Weinaachten! Szóval, „utólag” is boldog karácsonyt mindenkinek. Nyugtával értékelve a napot mégiscsak könnyebb rábólintani, mint amikor megérkezel valahova a jókívánságoddal, és látod a „fogadóbizottság” arcán a kérdést: veled?
Kép: Saját
Üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző és az #Mbbkujratöltve ajánlásával.
