Lassan vége a nyárnak, de még mindig van néhány olyan „szerencsés” kiválasztott, aki csak most tudja meglátogatni a szülői házat.
Kevés olyan kifejezés van, ami oly’ frappánsan összefoglalja a hazánkban élő 8,5 millió magyar sorsát, mint a „kalandvágyból itthon maradottak”. Persze vannak erre még szavak, csak azokat nem igazán szereti a nyomdafesték, sőt a képernyők pixeleit is megritkítanák.
Emlékeztek még kedveskéim gyermekkorunk egyik kedvenc játékára? „Gyertek haza libuskáim!” A válasz kórusban: „Nem megyünk!” Persze volt egy varázsszó az anyuka hívó szavában, amire mégis megindultunk, hogy a szoknyája alá bújhassunk. Ez általában valami kedvenc étel volt. Mi volt a buktató? Hát persze, hogy a farkas, aki igyekezett valakit elkapni a hazaszaladó sokaságból. Háááát igen, a mézesmadzag még ma is megszédít egyeseket, de aztán gyorsan szembejön velük a valóság.
Ne keresd a hibát a matematikában! (A 8 és fél millió körül, úgy sem igazán találsz hiteles forrást.) Hacsak nem „dicső” Miniszterelnökünket idézzük, amelyet mindkét tábor meghallott, csak természetesen másként értelmezve. Hiszen „Ő” megteremtette az 1.000.000 munkahelyet, csak nem mondta, melyik országban. Sőt, gyakorlatilag meg is duplázta ezt a számot. Sportnyelven szólva – ezt is talán többen értik – megteremtett egy olyan „játékot” amiben egymilliót lehet cserélni. Tudom még fokozni, hiszen a cserejátékosnak nem feltétlenül azon az oldalon kell bejönni, ahol a másik távozott. (Huhh, tudom bonyolult, de ha másképp nem megy, nézzenek meg 1-2 rangadót az NB1-ből, már ha még bírják gyomorral.)
Talán többször emlegetik a „Ratkó korszak” gyermekeit manapság, mint azt annak eredeti időpontjában. De mi, akik néhány évvel (1-2 évtizeddel korábban) nem mentünk ki, ma már nehezebben mozdulunk. Bármennyire is rosszul esik, gyermekeinket még mindig arra biztatjuk, hogy ragadják meg az „esetlegesen” felmerülő „bűnös nyugati” lehetőségeket. A nyugdíj (már ha beszélhetünk még erről a megfogalmazásról pár évig) előtt állóknak gyakorlatilag kettős dilemma elé kell nézni. Kimenjenek a „kinti” gyermek utódaira vigyázni, vagy a másik csemetéjüknek segítsenek be az itthoni neveltetésben. Unokázás ez így is úgy is. Sőt nálunk még ez a fogalom is gyakran „félremegy” egy „érdekes” telefonhívás kapcsán.
Szóval jón haza a gyerek, de ma már nem a méregdrága ajándék miatt várjuk. Nem úgy, mint annak idején, mint akinek volt néhány „szerencsés” 56-os menekült felmenője, és hazatérve elmesélte, hogy ott kolbászból van a kerítés. De mielőtt visszaküldenénk az utódunkat jó szerencsét kívánva – meg egy kis házi kolbásszal kitömve – öleljük egy kicsit a keblünkre. A „kerítéselemeket” illetően tudjuk, hogy már kint sem az aranyélet vár rá. De legalább megértjük, (a versenyzőket is) hogy az ezüst vagy a bronz sem olyan rossz a „futottak még” kategóriájához képest.
Gyere haza, üdv itthon, és várunk legközelebb is! Mi „remélhetőleg” itt leszünk.
Kép: Egy szerencsés hazatérőtől „lopva”.
üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző és az #Mbbkujratöltve ajánlásával
