Papírnagyhatalom vagyunk. Alapanyagunk ugyan ehhez sincs, mint a hogy sok minden máshoz, de majd mi megmutatjuk. Mi több, alkalmazzuk is. Ha másképpen nem, még mindig az „anyja neve, három példányban” szlogenből élünk… Sok, papír sok ügyintézés, hosszú folyamat, mert így látszik a fontosság. Sőt annyira jól állunk belőle, hogy még maga a miniszterelnök is rendszeresen levelez velünk. Természetesen papíralapon, postai kézbesítéssel, ahogy azt nagyanyáink korából megszoktuk. Így legalább elmondhatjuk, hogy kézzel fogható a kapcsolatunk a „nagyemberrel”.

Na de! Most már azt is tudom, egyesek honnan spórolják el ezt a hatalmas mennyiségű felületet. Gondoljunk csak bele! A mai "modern" – bő nyállal való – beilleszkedés korszakában, minek használnánk annyi papírt feleslegesen. A kereskedelem persze rögtön megragadta ezt a piaci rést, és megtalálta a megoldást. Bár a szlogen még hiányzik. Azt tudjuk, hogy spórolós nép a magyar, egyesek még a saját „mellékterméküket is… 10 fillérért…” – már aki még tuja, hogy mi az a fillér.

De mi lesz velünk, hétköznapi emberekkel? A boltokban már megtapasztalhattuk a papír zsebkendő kapcsán, hogy van az a legális kerekítés 100-ról 90-re. De a gurigás verziónál azért érezhetően jobban mellé lehet nyúlni. Nem csak a szélesség, az anyagvastagság is kézzel foghatóan lecsökkent. Bizonyára úgy vannak vele a gyártók, hogy az ember úgyis jóban van magával, ne ijedjen meg az önérintéstől. De azért az „egó”-nak is van egy bizonyos határa. Főleg, ha egyes mozdulatoknál a távolságtartásnak is van jelentősége. Még akkor is, ha ez kifejezetten dörgölőzéssel jár.

Tabunak tűnik ez, és lehet háborogni, hogy miért kell erről így beszélni. Kétségtelen, hogy kicsit gusztustalan, bár a hétköznapunknak ha nem is fontos, de általában igen sürgős része. Tolják is rendesen az arcunkba minden film- vagy meccsszünetben. Sőt azt is tudják a reklámügynökségek, hogy pont ezt a részt nem tudjuk megnézni a TV-ben, mert éppen használni megyünk egy olyan helyiségbe ahol – jobbik esetben – nincs képtovábbító berendezés. Igaz, szerintem már oda se mennek a legtöbben a telefonjuk nélkül. Pedig nekik lehetne igazából tapsikolni, mert az legalább nem fogyaszt papírt. Hol vannak már az azok a szép idők, amikor nagyanyám beszólt az unokának, hogy vége van e már a mesének? (A srác ugyanis mindig egy könyvvel bővítette a társaságát a magány ellensúlyozására.)

Bármennyire is elmerengünk a gondolatainkba mélyedve, mindannyian tudjuk, hogy csak röpke perceket tölthetünk bezárkózva. Utána ki kell lépnünk a hétköznapok valóságába. Pl. várnunk kell a postást, aki hamarosan újabb levelet hoz.