Minden „normális” pasi vágya, hogy két nővel legyen … egyszerre…! Nekem, most ez is megadatott. Lelkes csapatunk nemek szerinti felállása még így sem tükrözte hűen a néhány nappal ezelőtt – a Kecskeméti Tavaszi Fesztivál keretében – megrendezett Neoton ACOUSTIC koncert közönségének összetételét. Többen voltak ugyanis a lányok. Sokkal többen! De ezen manapság már senki nem lepődik meg. Az emberi érzések kimutatásában ugyanis a hölgyek járnak az élen. Pedig egyáltalán nem szégyen – egy pasitól sem – ha kívül is meglátszik rajta az, ami belül úgyis meg van. Ez a koncert pedig érzésekről szólt. A dalok szövegét, a Neoton történetét mindenki ismerte, és a mondanivalót se kellett nagyon újraértékelni. Sőt, a hangulat is olyan kis családias volt. Talán kétharmados telítettség a nézőtéren. (Naaaaa, ez a 2/3 nem az a 2/3. Ez 100% volt, ami a célt és a támogatottságot illeti!) Egy picit félve merem leírni, és remélem, hogy nincs is igazam. Talán idegenkedtek az emberek az „acoustic” szótól, (mint idegen kifejezéstől én is) vagy a Danubia Kamarazenekartól. Erre az egyik kollégám megjegyzését idézem, amit az élménybeszámolóm hallatán mondott: „Ami jó, az mindenhogy jó!” És ez tényleg jó volt – pedig ő ott sem volt…

Az est azzal kezdődött, hogy a technikus bedugta az Évának… ráadásul hátulról… Jaj, már megint ez a fülledt erotika (mint a „Párizsi lány”-ban.)! De a (koncert-) élvezethez nyilván az is kell, hogy a mikroport (is) rendben legyen. Ádámnak is szerencséje volt, mert a sok-sok gitárja közül csak egy nem akart működni. De hááááát ez is az élő koncert varázsa. Minthogy az is, ami egyszerre fogalmazódott meg kettőnkben: „Hogy ennek az Évának milyen jó hangja van még mindig!”. Még szerencse, hogy a középen ülő barátnőnknek is két füle van, így a két oldalról beáramló megjegyzéseinket szinkronba tudta hozni. Na persze ide kívánkozik egy másik beszólás is, miszerint Éva még mindig úgy néz ki, mint 30 évvel ezelőtt. Na ja, akkor öregítette magát, épp azért, hogy 30 év múlva egy ilyen megjegyzésnek (is) legyen aktualitása. Azt azért tegyük hozzá – már csak az irónia fokozása végett is – hogy Éva inkább többet énekeljen és kevesebbet beszéljen! Nem annyira a szöveg az, ami hagyott némi kívánnivalót maga után, hanem a prózai hanghordozás. De ez legyen a legkisebb bajunk.

A Neoton koncerteknek (a klasszikusoknak is) elmaradhatatlan hagyománya az 1983-as Yamaha fesztiválon aratott siker felemlegetése. De az vesse rájuk az első követ emiatt, aki ne lenne büszke, ha egy lapon emlegetik az ABBA együttessel akkor is, ha a közös nevező Japán. Ráadásul ennek most szomorú aktualitása is volt.

Amiért jöttünk, megkaptuk. Az akusztikus környezet (ami egyébként hagyományos értelemben teljesen kizárná az elektronikát) maga az igazi ZENE forrása. Ennek a „módszernek” automatikusan hozni kellett a megindító dallamok világát. Többségbe is kerültek a melankónikus, lassú zenék. (Ezek persze sokkal jobban és joggal párosulhattak az úgynevezett „beülős” nézőtéri környezethez.) Azért a „fan”-oknak is adni kellett valamit, Szinte kötelező volt elénekelni a „220 felett” című nótát, meg persze a „Sánta Máriá”-t!

Ahogy Éva is elmondta, ez az újfajta bemutatkozás (a felállás – kiegészítve az új hangzásvilággal) egy koncertsorozat első állomása volt. Reméljük, hogy ezzel is többfelé ágazhat a Neoton Família családfája. Az első előadás – mintegy főpróba – sikeres volt. Aminek fényes bizonyítéka, hogy mindannyian együtt élveztü(n)k!