Mintha egy nyugdíjas találkozóra érkeztünk volna, jutott az eszembe/fejembe „számtalan szebbnél szebb gondolat” így első megközelítésben, amikor beléptünk kecskeméti múzeumkertbe. De aztán csak magamra kellett néznem, hogy ott még azért nem tartunk. Fúj, megint ez az önteltség, ahelyett, hogy inkább a lányokra figyeltem volna, akik elkísértek az örök Tini előadóestjére. Mindenkit megnyugtatok, az ő idejük is eljött a „koncert” után. Ráadásul nekik meg annyi közük volt a nyugdíjhoz, hogy az egyikük – HR-es lévén – már találkozhatott ezzel a fogalommal. Meg egyébként is… legutóbbi koncert-csapatunkból 2/3-os arányban vettünk részt a mostani eseményen, így tehát azt mondok/írok, amit ÉN akarok.

Amikor Bródy dalait először hallottam, még nem tudtam összerakni a politikai összefüggéseket. (Most meg már annyira nem is akarom, de azért jót lehet rajta mosolyogni… csak sajnos ez nem vicc!) Valahogy beleszerettem a dallamvilágba, ami sokak szerint nem is olyan dallamos. Bár szerintem is ez az elbeszélős előadásmód az, ami leginkább megragadott. Ugye, hogy nem is kell (teljesen) megőrülni egy előadónak ahhoz, hogy átadhassa a mondanivalóját. Na, ja, őrüljön meg aki hallgatja. Ilyen értelemben még a Mici Mackó is másképp hangzik ’zik ’zik. Különösen (ha bizonyos értelemben) az ország vezetősége a háttérből pofázik ’zik ’zik. A közönség ebben a melegben biztosan nem fázik ’zik ’zik, ellenben harsányan hahotázik ’zik ’zik. Még ha egy kicsit bátortalanul is jön meg a többségi ’zik ’zik.

Bródy mindig is idősebb volt nálam legalább húsz évvel, de ezt ennyi idő után időnként hajlamos elfelejteni az ember. De azért a valóságban jó hogy nem értem még utol. Akkor ugyanis egyikünknek meg kellet volna, hogy álljon az órája. És ez még akkor sem lett volna jó poén, ha az idő-kiegyenlítődéshez nem az én szerkezetemnek kellett volna feladnia a (közre)működést.

Furcsa volt megélni egy olyan „önálló” estet, ahol művészek sorának szellemét idézte meg az előadó. Koncz Zsuzsa, Presser vagy akár az Illés zenekar tagjai. Na meg persze Zorán, aki azt est újabb politikai áldozata lett, még ha pozitív értelemben is. Mármint azzal, hogy át tudott menteni egy olyan nótát a Magyar Rádión keresztül, ami a „nagy” lemezkiadó vágóhídján kétszer is áldozatul esett.

De Bródy nem lett volna az, aki. Mindig meg tudott újulni azzal, hogy „csak” magát adta. Úgy lépett be a nyugdíjas korba is, hogy senki nem vette észre. De rendes volt a „srác” mert szólt. Úgy csendesen, elbeszélősen, ahogy szokta: dalban. Egyszerűen úgy él, mint minden „normális” ember. Facebook-ozik (’zik ’zik), lájkol. Mondjuk azt azért nehezen tudnám elképzelni, hogy a (Nép)stadion Autóbusz állomáson odalép a buszvezetőhöz, és egy szál gitárral a kezében kér egy „nyuggert” hogy Kecskemétre megy koncertezni.

Hogy ezek után kinek jön le az, hogy egy jó hangulatú, szórakoztató, elgondolkodtató, felemelő este volt, azt nem tudom. Ezért ideírom: marha jó volt.