Volt egyszer egy szólás-mondás: „Aki keres, az talál.” Azóta ez már annyiszor átértékelődött, hogy szerintem az se találja meg az eredeti értelmét, aki nagyon keresi.
Tudom, sokan szinte csodavárással tekintenek erre a korszakra. Ám anyukám még 80+osan is lelkesen hangsúlyozza, hogy mióta nyugdíjba ment, nem ér rá semmire. Pedig neki nem is jutott köztársasági elnöki szék. Az viszont igaz, hogy mióta a „hülye” fia blogbejegyzéseket ír, neki elég mozgalmasak a napjai, mert sűrűn kell tologatni a bugyiját.
Nyugdíjas témában megszólalni mindig egy érzékeny pont. Még emlékszem Dévényi Tibi „bácsira”, aki mindig könnyekig meghatódott, ha egy néni vagy bácsi jelentkezett a torpedójába. Gyorsan hagy tegyem hozzá, hogy kalapemelés jár mindenkinek, aki megélhette, hogy elmenjen nyugdíjba! Különösen a mostani „modern” világunkban, ahol ez nem is olyan egyszerű. Bár statisztikák majd valószínűleg „kimutatják”, (még ha számunkra kicsit másképp is látszódik) hogy az átlagéletkor növekszik. Így elvileg kis hazánkban is egyre többeknek adódik meg ez a lehetőség. (Persze azért egy európai rangsorra itt is kíváncsi lennék…)
Lassan-lassan én is közelítem ezt a kor(szako)t, bár egyelőre nagy szájjal hangoztatom, hogy nem leszek nyugdíjas. Mondjuk, ha a gyerekeket, unokákat nézem, az ő kilátásaikra gondolva , ők „biztosan” nem.
No, de mit is keresünk valójában? Háááát nem sokat, mondhatnák azok is, akik bérből és fizetésből élnek. Ráadásul, milyen „szép” nyelv a magyar. Hiszen, ha valakinek a fizetése után érdeklődünk, úgy tesszük fel kérdést, hogy mennyit keresel? Pedig a „kutatásra” sokkal többet szánunk, csak háááát ennyi jut.
No, de lássuk mennyit keresett az, (illetve az a „csoport”) aki ezt az újabb papíralapú „vackot” kitalálta, illetve megalkotta. (Nemrégen írtam a Föld lakosságának alakulásáról.) Háááát éppen annyit, mintha minden egyes elő ember a bolygón adott volna nekik egy forintot. Na, de „ezeknek”? Akiket már Európán kívül sem nagyon látnak szívesen, legfeljebb valami „látszat”-összejövetelen a tömeghatás kedvéért.
Magyarország egy kis helynek számít a kontinensünkön, mondhatni egyfajta „banánköztársaság”. „Bankóink” még zöld állapotban, szinte éretlenül tűnnek el, még a Nemzeti bankból is. Tényleg fel sem tűnik közel 500 milliárd „péééééz”. Ennek kistestvére egy „kisváros”-ban, Kecskeméten tényleg csak „apró”-nak számít. Mit nekünk az a 127,5 milliárd.
Ezen nagyságrendek után már tényleg csak arról beszélünk, hogy dobjunk oda a kutyáknak 8 milliárdot. (Nem a kétfarkúaknak, félreértés ne essék, mert azok még esetleg hasznos dologra fordítanák.) Szóval, kb. ennyibe került a nyugdíjas utalványok Kitalálása, elkészítése, forgalmazása. Ééééés akkor a „propagálásáról” nem is beszéltem. Miért fájó ez? Hónapokig ment ugye a „cicaharc”, hogy mi legyen a nyugdíjak inflációkövető értékállóságának megtartásáról. Háááát tessék. Először kitalálták ezt a papír alapú „böszmeséget”. Utána pár nappal már jött a hír, hogy de jó, jön majd ilyen-olyan – meghatározhatatlan logika által megfogalmazott – nyugdíjkompenzáció utalása visszamenőleg. Háááát bakker... Nem lehetett volna ezt a harminc ezret még „hozzácsapni”?
Értem én a számok „szerecsenmosdatását”. Meg az ilyen-olyan zsebeket, amiket a SZÉP kártyáknál már megtanultunk. De azt is, hogy a hithű alattvalókét is meg kell tölteni valamivel.
Kép: ChatGTP
üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző és az #Mbbkujratöltve ajánlásával
