Választási kampányok plakátjainak mennyiségét meghaladó „mém” jelent már meg a nyúl és a rolleres találkozásáról. De mi lehet ennek az oka?

Az emberek úgy vannak vele, hogy ha már megreformáltak egy rendszert ebben a pici országban, miért nem hasznosíthatnák magukat más területeken is.

A tanulság nem Rémusz bácsi meséiben rejlik, hanem mindenkinek a saját fejében.

A „mém-gyártás” egyfajta irónia is, így mondhatni ennek a blognak a szellemisége akár testvérszemlélet is lehetne. Az elektromos rollerekkel kapcsolatban ugyanis számtalan szabályozási terv látott már napvilágot. A végleges megoldástól azonban még nagyon messze vagyunk. A kötelező biztosítás bevezetésével ugyanis az „állami bevétel” már megvan, de a valós közlekedési helyzetekre vonatkozóan az „elégedettség” még közel sem váltotta be a reményeket. A fizikai találkozások azokat már bizonyára elgondolkodásra késztették, akik részesei voltak ilyen eseménynek. Most az internek népe arra gyúr, hogy a humor oldaláról megközelítve próbál hatni azokra, akiket még a favicc is mágnesként vonz, vagy éppen taszít. Hátha ennek nagyobb hatása lesz. Főleg úgy, hogy ebbe a kampányba még a rendőrség is beszállt egy kicsit „lazábbra” engedve az intelmek előtérbe hozását.

Megint véget ért egy szezon, megint „gazdagabbak” lettünk élményekkel, valamint cifrábbnál cifrább kifejezésekkel, no meg persze indulatokkal.

A sors „iróniája”, hogy NER bukásával párhuzamosan botlott a Ferencváros is. Na, de ne temessük a Fradit, nem nagyon sérült meg a sas, legfeljebb egy kicsit szárnyaszegett lett.

Jó-jó, térjünk vissza a földre. Alig vártuk, hogy véget érjen a szezon. Pont elég volt már hallgatni, hogy melyik csapat áll közelebb egy magas rangú politikushoz, hol több a lóvé, kinek a stadionja kong üresebben, melyik szurkolótábor, mit engedhet meg magának. Ugye mennyivel másképp hangzik leírva is egy „más célra használt” jelző, mint az arénában ordítozva. Hiába hangoztatja milliókból, (és legalább annyiunk pénzéből) Szoboszlai, Rossi, hogy a gyűlölet nem pálya, az indulatok jóval távolabbra is kihatnak, mint a stadionok környéke. Éééééés ennek ellenére már azt figyeljük, mikor indul a következő szezon.

Mindenki csinál „hülyeséget”. Akarva, akaratlanul vannak hibáink, hiszen emberek vagyunk. Ezeket nem árt magunkban tisztázni, még ha nem is tesszük közkinccsé.

A legutóbbi írásomban már jeleztem, hogy nem vagyok kétségbe esve a választások kimenetele miatt. Lesz miről írni ezután is. De minden kritikának – még ha iróniába is öntöm – az elsődleges feltétele, hogy az ember saját magával is tisztában legyen. Így az első kinyilatkoztatás legyen a következő: megbírságoltak, ráadásul jogosan! Önmagában azért nem kell „hülyét” csinálni magából az embernek, hogy ezt ország-világ szerte szét is kürtölje. Báááár ha van egy javaslata... Az események egy rendszer működésén alapulnak, ami azért nem egészen „tökéletes”.

Történt ugyanis, hogy az M1-en (nem a TV-ben, hanem az autópályán) haladtam Győr felé. Elfelejtettem matricát venni, így jött is a büntetés. Eddig a tények. (Nem azok, amelyeket most „beszántottak”, sóval behintettek, hanem a rideg valóság.)

Nem biztos, hogy ez a „szerepkör” most a legnagyobb problémája a magyaroknak, de a pozícióban mégiscsak egyfajta „kirakatember” van.

Szándékosan nem írtam „csúnyábbat” a címben, egy másik tábori, vagy ha úgy tetszik katonai kifejezéssel élve… Megteszik ezt mások, akik „bátrabbak”, vagy olyan háttértámogatásuk van, hogy, hogy azzal nagyobb küzdelmet is meg tudnak vívni. Ettől függetlenül nekem is piszkálja a szemem, az „alvó” elnökök száma. Ráadásul úgy, hogy van egy újabb jelölt erre a pozícióra. Mert, hogy Sulyok Tamásnak mennie kell, az egyre biztosabb.

Persze, lehet itt a „méltóságot” felemlegetni, ráadásul mindkét oldalról ellentétesen megvilágítani. De ha valaki saját magára vet árnyékot, az ne hivatkozzon a „másik oldal” hibás lámpáira.

A mesék mindig a valóságon alapulnak, legfeljebb az élet néha más színű ceruzát vesz elő, ha valamit ki kell „színezni”.

Minap kérdezte egy ismerősöm, hogy miről fogok most írni? Mármint, hogy az általam (is) sokat szapult „rendszer” most finoman fogalmazva is háttérbe szorult. Félreértés ne essék, őt nem bántom, mert egyéként is jóban vagyunk. Ráadásul szemtől szemben kérdezte, és nem rosszindulatúan. (Legalábbis remélem.) „Megnyugtattam”, hogy hogy az irónia nem vész el, csak átalakul. De abban továbbra is bízom, hogy most is azokat találja meg, akik megérdemlik. Álljanak bármelyik oldalon is. Az élet pedig engem igazolt.

Gondolom, mindenkinek megvan, hogy a címbéli fából faragott kisfiú folyamatosan hazudik. Minden egyes „füllentésnél” nő egy kicsit az orra. Igen ám, de mint minden mesének, ennek is létezik kifordított változata. Mely szerint ezt a méretváltozásbéli tulajdonságot ki tudja használni egy „huncut” királykisasszony. Ő ugyanis rájött, hogy ha a fiúcska orrát nem „rendeltetésszerűen” használja, akkor egyre nagyobb élvezetekben lehet része. Ha tehát valaki egy „csalafintaságot” a saját javára fordít, akkor az jó? Hááát nem, legalábbis nem egészen.

A kapusok egyébként is fura „szerzet”-ek. Odaállni egy „ezerrel” feléd közelítő labda elé, már önmagában sem „normális”. De azt még ezek után sem értem, hogy miért kell az első helyet „becserélni” a 211.-re.

Az egyébként is hosszú május elsejei „tudósításomból” kimaradt egy „nagyon fontos” fejezet. Hogyan nem lett országgyűlési képviselő Szécsi Zoltán háromszoros olimpiai bajnok vízilabdázó. Sőt, ha valakit még nem zavartam össze az előző bejegyzéssel, akkor most „jó helyen” jár.

Szinte minden sportoló életében eljön az a pillanat, amikor abba kell hagyni a pályafutását. A karrierje vége felé egyre gyakrabban beszélnek a kommentátorok is a „háttérmunkáról”, hogy milyen iskolába jár, mivel foglalkozik még az éppen aktuális (világ-) sztár. Ha egyszer szögre kell akasztani a cipőt, a bokszkesztyűt, a sílécet, vagy adott esetben a fürdőgatyát, valamilyen iránynak mégis csak látszódni kellene, hogyan is legyen tovább az életben.

Kis nosztalgia, nagy mai beütéssel.

Annyiféle leg-, leg-, leggel találkozunk életünk során, hogy már-már unalmasak is ezek a fokozatok. De a hasonló ívású „egyedek”, mint én szerintem több május elsejét tudnának felidézni, mint születésnapot. (’60-as évek vége…)

Távol álljon tőlem bármiféle naptárreform, hogy másodikán hozom szóba az elsejét, de az ilyen hosszú hétvégéken gyakorlatilag a családi programszervezésen múlik, hogy mikor menjünk ki a „ligetbe”. Persze nekünk a hagyományok szerint az elseje jutott, de a „tudósítás” mégis másnapra maradt. A nagybetűs „LIGET” viszont szó szerinti, hiszen idén „is” az újszegedi helyszín lett a „nyertes”. Legalábbis a mi látogatásunk szempontjából. De ez „is”, mennyire más volt mint a tavalyi! Na, nem a „vásári hangulat” szempontjából, de erről majd később.

Tudom, ez a bejegyzés több sebből is vérzik, de ezt majd a fanyalgók kifejtik. Ezzel is kiemelve a mondanivalót. (Spoiler: erősen kifacsart hasonlatok!)

Kár lenne mérlegre tenni, hogy a mindenképpen történelmi, 2026-os választásnak (illetve az utána történteknek) mi lesz a legnagyobb durranása. Ez úgyis azon múlik, hogy kit melyik „történet” érintett meg leginkább.

Az biztos, hogy ha egy elsöprő győzelem után valamiért a célkeresztbe kerül még egy lehetséges képviselői hely, annak oka van. Ezért (is) érdekes a VAS 2-es választókerület „győztesének,” Ágh Péternek a szereplése. (Röviden csak annyit, hogy ebben a körzetben indult egy „másik” Magyar Péter is, aki kb. 900 szavazatot kapott. Ezek a papírok ugyan mentek a „levesbe”, de „megakadályozták” egy újabb TISZA képviselőjelölt bejutását az országgyűlésbe.)

A törvény szerint, ha nincs meg az 1%-os szavazati arányod, vissza kell fizetni a kampánypénzt.

A magyar nyelv egyik szépsége, hogy rengeteg közhely szól a kutyákról. Semmiképp nem szeretném mindet felsorolni, de az is óhatatlan, hogy ezekből néhány ne kerüljön elő.

Legutóbb a FIDESZ-ről volt szó, most a kétfarkúakat fogom „megsimogatni”. Mondhatnátok, hogy egyik kutya, másik eb, de azért mégsem ilyen egyszerű a történet. Éééééés akkor még a farkukat meg sem számoltuk. Az „éremtáblázaton” az egyikük a második helyen végzet. Az ötödik hely viszont csak az olimpián számít be a pontszerzők rangsorába. (Persze csak a statisztikusoknak, mert egyébként semmit nem ér.) Bejutottak ugyan a kutyák a döntőbe, de ott elvéreztek. Lesz is következménye… már ha lesz.

A komoly döntések következtében elindult az érzelmek „áradása” is.

Miközben a „nagyoknak” most fő a fejük – kinek ezért, kinek azért – a „kisemberek” leginkább a lelki (ki)törések hatásai alatt vannak. Ki ezért, ki azért.

A totális eufória és a mély döbbenet szállta meg az országot az urnabontás utáni órákban. Azonban a sokkhatások után lassan mindenkibe visszatér az „élet”. Természetesen a siker- vagy a kudarcélmények a „kalsszikus mémesítés” terén is kirajzolódik. Számtalan kép, videó, illetve szöveges szösszenet látott pillanatok alatt napvilágot. De mint minden ilyen „karikatúra” az egyik oldalon vidámságot a másik félnél még nagyobb ellenségeskedést szül. Hogyan is lehetne így békét teremteni…?

Persze aki „csak” jópofa akar lenni, ez is mélyen belegyalogolhat a másik fél lelki világába. Ha csak egy kicsit is próbálna az ember jó szándékú lenni, azt mondanám:

Ne bántsátok a FIDESZ szavazóit, van nekik most épp elég bajuk.

A győzelemhez, a nagyságrendhez nem kell különösebb magyarázat.

Érthető a határtalan öröm, a számok alapján valószínűleg később sem lesznek „kérdőjelek”. Ez a bejegyzés mégsem lesz túlzó, ömlengő, főleg nem öntömjénező.

Ha voltak utolsó erőbedobások, akkor most jöjjenek az első reakciók. Természetesen nem országos vagy helyi értékelések következnek. A sokat emlegetett médiazajból már úgyis mindenki kihallotta, amit szeretett volna. Ezzel a picit visszafogottabb hangvétellel azoknak (is) szeretnék üzenni, aki folyamatosan elfogultnak, „tiszasz@rosnak” neveztek, vagy még durvább jelzőkkel illettek. Nem, korábban sem álltam be az „ultrák” közé, és ezt a mostani sikert sem szeretném kisajátítani. De amit sugalltam, hogy az „Orbán”-rendszernek most már vége kell, hogy legyen, az törvényszerű volt. Ezt már az Ő ellenzékük se tudta elszúrni, akkora volt a baj.

Sokan keresik azt az ütőkártyát, amit az utolsó pillanatban helyeznek majd az asztalra. Ezzel próbálva meggyőzni azokat a „hitetleneket” akik még a másik oldalra esküsznek.

Nincs kampánycsend. Nem is lenne értelme ebben a nagy „médiazajban”. A „versenyzők” a végsőkig küzdenek. „Próbálnak” valami váratlant húzni azzal, mit nem vettünk észre az elmúlt 16 évben.

Had kezdjem egy kommenttel: „Akit az elmúlt 16 év nem győzött meg, hogy „elhagyja” a FIDESZ-t, az nem feltétlenül az utolsó pillanatban gondolja meg magát. De a bizonytalanok közül még van remény azok számára, akiknek a szavazólap látványa hozza el a megvilágosodást!”

De tényleg. Minek kellene ahhoz történni, hogy egy olyan témában, amiben 4 évente kell döntést hozni, valakiben gyökeres fordulat álljon be? Mivel a helyzet már gyakorlatilag 16 éve változatlan, mi lehet az a történelmi pillanat, ami feledtetné az elmúlt gyakorlatilag fél emberöltőt? Kukába dobnád a tapasztalataidat? Azok a dolgok, amelyek történetek, és mindennap átélted őket hirtelen 1 nap, 12 óra, esetleg 5 perc alatt semmivé foszlanak?

Te „vóóótá”? „Vóóót” aki nem, vagy legalábbis nem ezzel kezdte a napot.

Én tényleg jó akartam lenni. Utána néztem, mit jelent a „macsós” gallér. Gondoltam írok valami szép „elköszönést” a miniszterelnökről, összekapcsolva a húsvéttal. Lelövöm a „poént”, saját magamnál talán szabad… Nem sikerült.

Az ünnepek, különösen a vallási alapon nyugvók, az utóbbi időben erősen átértékelődtek. Különösen ott, ahol a „klasszikusan” hitbéli háttér sohasem volt előtérben.

Majdnem rácsaptam a kezemre, amikor leírtam ezt a címet, de aztán mégsem tettem. Már csak azért sem, hogy rögtön „feloldozzam” magam, ha már létezik a „bűnbocsánat”… legalább ilyenkor. Mondom ezt azért, mert igyekszem távol tartami magam a kattintás vadász címektől. Ha kiszámolom pontosan, hogy 2,459x384,82 (04.05.-i középárfolyam) akkor „csak” 946,35 Ft/liter. A másik, meg, hogy az autónkba gázolajat kell tankolni. De ugye tudjuk, hogy a gázolaj a dízelesek benzinje. Igen, Dortmundban, Németországban is, ha oda kell menni a „gyerekek” után. Azt nem járod meg az itthoni „olcsóval” oda-vissza, még ha Mosonmagyaróváron tele tankolsz, akkor sem.

Ilyen volt Orbán Viktor nyílt színen való megjelenése.

Láthatóan színpadot tévesztett a Miniszterelnök Bács-Kiskun megye székhelyén. A Katona József színház ugyanis a szomszédos téren áll. Ott pont el is fért volna a híveivel, még az „elkülönítéssel” sem kellet volna bajlódni. Ehhez a beszédhez ott is megfelelők lettek volna a körülmények. De, ha már kilépett a fényre, nézzük, hogyan láttuk, hallottuk.

Lehet itt kormánypropaganda, lehet itt „ellenzéki” sajtó, lehet itt független forrásokra hivatkozni. Mai „modern” világunkban csak az a „biztos”, amit az ember saját szemmel lát.

Meg az ő saját fülével hall, mert ugye ez sem mellékes. Ééééés ugye mi volt az első, amit hallottam? Pontosabban nem hallottam… A hangosítás, ami katasztrófa volt. A szónokokat csak a „kockákra” irányított szektor környékén lehetett jól hallani. Nekik meg pont mindegy mit mondott a „főni”, azért voltak ott, hogy éltessék. Ha már kifizette őket…

2026. március 23.-án hétfőn Kecskemétre érkezik Orbán Viktor.

Javasoljuk a helyi polgármester-asszonynak, hogy a kecskeméti polgárokra, az utak állapotára, illetve a környezetvédelmi irányelvekre tekintettel hozzon döntést a mellékelt kép „segítségével”. Ezzel is segítve városunk fejlődését és biztosítva az itt élők nyugalmát.

Csak azok az emberek, és csak annyit utazzanak, amennyit feltétlenül szükséges. No persze a „szabad akarat” sem mellékes.

Kép: KRESZ

üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző és az #Mbbkujratöltve ajánlásával

A címbéli helyszín egyértelműen melegséget, családias hangulatot sugároz. De, ha tudod, hogy ez thriller, akkor mindenre gondolsz, ami ennek ellentéte. Vagy legalábbis majdnem mindenre…

A felvezetésből adódóan sokak fejében átfuthattak azok a negatív hullámok, amelyeket az utóbbi néhány év kiemelt közéleti eseményei a felszínre hoztak. Mindenkit „megnyugtatok”, ebben annyi a „spoiler”, hogy szerintem erre a filmbéli történetre kevesen gondoltak.

„Kazinczy-díjas” Miniszterelnökünk újabb kifejezéssel örvendeztetett meg bennünket.

Időnként már attól félek, hogy ez a választékos beszéd is ellentmondásossá válik. Már abban sem bízhatunk, hogy ez a sok nyelvújítás mit is jelenthet valójában. Illetve, amerre megy a világ, ahogy az utóbbi időben megszokhattuk…: mit akar eltakarni?

Egyik oldalról nézve: „bakker” már a márciusból is elmúlt több mint egy hét. Másfelől, – alig telt el két hónap, – még le sem csengett a „nemzeti petíció”, máris itt a legfrissebb nyelvújító kifejezés, a „védett ár”. De vajon kit, és mitől véd meg? Kinek van erre szüksége.

A csúnya „arcoskönyv” hát nem letiltotta a kormánypropaganda szócsöveit a felületéről!

Nézőponttól függetlenül sokaknak könnyes lett a szeme a hét vége felé. Az már persze a látásmód függvénye volt, hogy az örömkönnyek vagy a búbánat forrásának nedvessége jelent meg a sokakat megigéző gödröcskékben.

Ugye milyen rosszul esik valakinek, ha nem az történik, amit ő szeretne. Háááát igen, közel 16 évnyi „megszokott” médiauralom után a narancsvérűeknek szembe kell nézniük a valósággal. Itt is… amin persze nem lenne szabad meglepődniük, de a megszokás nagy úr. Az, hogy ők még mindig nem észlelik a változás szelét, az nem az időjósokon múlik. A február végi tavasz még inkább csalóka képet fest, de csak azoknak, akik szándékosan takarják el a felhőkkel a szemüket (is).

Madame Récamier „szépsége” sokadrangú, hiszen legtöbben csak az ágyra gondolunk, de nem feltétlenül arra, hogy „vele” is megosszuk. Hogy a cikkben említettek közül 300 év múlva kire és miért gondolnak majd vissza leszármazottaink, az legyen az ő „bajuk”.

Aki engem ismer, tudja, hogy ami a szívemen, a számon. Jelen esetben a képernyőmön, amit akár tükrözéssel, akár kattintással meg is szoktam osztani az olvasókkal. Éppen ezért tűnik furcsának, hogy egy félig-meddig kész bejegyzést már lassan egy hete tologatok, – vagy hogy stílusos legyek, görgetek – magam előtt. Persze nálam is van olyan, amikor eljön, a pillanat, hogy nem megyek egy bizonyos szint alá.

Hamburger, amiből egy kicsit „kiharaptak”.

Valamelyik régebbi bejegyzésemben már szó volt arról, hogy mennyire nem vagyok bulvár fogyasztó. Szerintem az is minősít, hogy már nem is emlékszem rá, hogy mikor volt.  De ennek a „műfajnak” a leginkább szembetűnő tulajdonsága, hogy úgy kúszik beléd, hogy észre sem veszed.

Ha valaki az autója szélvédőjén kívül bármilyen üvegfelület mögé néz, 1-2 „celeb” tuti, hogy szembe jön. (Nincs az a szűrő, hogy ne…) Napjaink egyik leginkább ellentmondásos szereplője Stohl András. Hogy mekkora „nagy Ő”? Háááát amekkorát csinálnak belőle. Nem mellékesen, hogy mennyire hagyjuk. Pontosabban hagyjátok, Ti, akik még hisztek a „mesékben”.

Szerintem ezen a felületen még sosem használtam az „ördög ügyvédje” kifejezést, főleg nem magamra. Na, nem mintha „Bucinak” szüksége lenne ilyesmire, de hagy „védjem” meg egy kicsit. Ő egy színész. Szerintem sokszor bizonyította már, hogy mennyire kiváló. Jó, azt is hogy voltak „kisiklásai” a való életben. (Ugye érthető, hogy szándékosan nem azt írtam, hogy a való világban.) Tudjuk, hogy egy bulvár csatornán, egy bulvár műsorban, egy bulvár szerepben „tetszeleg” most éppen. Fizetésért – gondolom nem is kevésért – elvállalt egy szerepet, amelyet igen „hitelesen” alakít, hiszen egy fél ország „ette” meg. A „fél” persze most egy egész, hiszen aki nézi, az mindenki. Pont nekik szól a műsor, éppen azért, hogy a közélet, ahol valóban „szívatják” a népet, a háttérbe szoruljon. A másik „fele”, ami ugye tudhatóan nem 50%, nem is nézi. Ééééés most ők a kisebbség. Azt nem mondom, hogy ők a „normálisak”, mert ugye Geszti óta tudjuk: „ki a bolond és ki a normális, a különbség néha minimális”.

A természet tudja a dolgát, még ha néha furcsaságokra is képes.

Január, február, itt a nyár. Amikor a környezetünk „megbolondul”, néha érdemes lenne elgondolkodni, mert mi már szerintem ezt a tulajdonságát is jóval túlszárnyaltuk.

Van Szegeden egy nem túl csendes, de mégis békés utcasarok, ahol már januárban rendszeresen megjelennek a hóvirágok. (Szatymazi u./Kukovetc Nana) Volt már, hogy valóban az olvadó hó alól kandikáltak ki. Sőt, lehet, hogy most is így történt, csak autóból nem mindig lehet észrevenni. De ahogy néha sikerül, a hétvégére lelassulunk, és gyalogosan elsétálva mellettük, sok mindenen el lehet mélázni.

Régen volt már focis téma, így most éppen ideje. Váltok is rögtön a kettő az egyben módszerre. Ha netán több is kisülne belőle, nem kérek elnézést.

Egy új idénykezdete mindig új témákat is szül, még ha nyögve nyelősen is. Mit ad Isten, el is indult az „M”B1 tavaszi „ülésszaka”. Csak, hogy a „fotelszurkolók” együtt érezhessenek egymással. A válogatott meg háááát… Mindenki együtt érezne, de emellett mindenki „kritikusa” is a másiknak.

A cím első feléhez nem kell különösebb magyarázat, hiszen valamennyi Fradi szurkoló tudja a „jelszót” az újpest felé: majd jövőre! Háááát a liláknál tényleg nem sok minden jöhet már szóba mentsvárként. Megvan a pénz, paripa, fegyver, sőt még stadion is lesz. (Ha bent maradnak az élvonalban. Meg ha nem, lehet, hogy akkor is.) Maradt tehát a „szellemidézés”, és ahogy jövendölték, meg is érkezett Dárdai Pali. Szerintem ő is „intézett” magának egy „védőpajzsot”, és nem vezetőedzőként ült le a kispadra, hanem egyfajta „háttéremberként”. Mint ahogy ez egy „jó szellem”-hez illik. De vajon hányat lehet majd tőle kívánni? Arról nem is beszélve, hogy tudja e teljesíteni. Az első hatás inkább „átok”-ra sikerült. Hiszen a Nyíregyháza elleni „X”, (főleg egy félidei emberelőnnyel) inkább a nyírségiek szemében számít „csodának”.

Nem kell itt nagy világmegváltó gondolatokat megfogalmazni. Elég ha szembesítjük a szerzőket a sajátjukkal. Engem is szoktak…

Lehetett volna „töményebb” címet is adni, a „blog” műfajába „belefér”. Az emberek gyomrába már nem sok minden. De nem a szenzációhajhász felütés volt a lényeg, mondhatni nem a „kattintásra kell gyúrni”. Ha tovább olvassák a cikket, így is benne lesz minden „sz@r”.

A mi konyhánk már sok mindent „megélt” számtalan szemléltető melléklet résztvevője volt. Igen, a gáztűzhely is. De háááát ilyen az élet. Néha olyan dolog is beköltözik, aminek vagy nincs ott a helye, vagy már kiment a divatból. (MI-MI, vagy KI-KI.)

Mondhatni a kormányunk a „frappáns visszavágások nagymestere”. (Nem idézem ide a viccet, nyugodtan rá lehet keresni.) Az ország lakossága ahogy minősíti őket, ugyanúgy vágnak vissza. Csak nem háromszor, mint a Lúdas Matyi, hanem 33-szor, 333-szor, vagy éppen ezek többszörösével.

Annyira jó, hogy vannak „méltó” utódai eleinknek. Aztán, hogy ők mennyire lennének büszkék az „örökösökre”, az már más kérdés.

Sokszor mondják, hogy a magyar nyelv az egyik legnehezebb a világon. Főleg persze a külföldiektől halljuk, hiszen a hazaiak azért elég jól beszélik. (Van persze néhány elrettentő kivétel, – még a honi médiában is – de ezt most hagyjuk.) Én itt is (ki)fordítva látom a világot, hiszen egyetlen külföldi nyelvet sem sikerült érdemi módon elsajátítanom. Maradnak hát a hazai „örömök”. Viszont teli tenyérrel tudok tapsolni azoknak, akik még ezt is magasabb fokon művelik. Azért ez nem tévesztendő össze az üres szólamokat hangoztatókkal, akiket nem túl magyarosan propagandistáknak hívunk.

Nem véletlen tehát, hogy azok is megtalálják a „nyelvészeket”, akiknek leginkább szükségük van rá: a politikusok. Jó, jó, ezt eddig is sejtettük, hogy kapnak valamiféle kiképzést. Csak azt ugye nem fogják soha elismerni, mert ők önmaguktól is akkora „zsenik” a szavak kiforgatásában. Oké, hogy a „legmagasabb” szintről jönnek az utasítások, de mégsem lehet minden szavuk kimondása előtt konzultálniuk a „főnivel”. (Ahogy nem lehet minden ember mellé egy rendőrt állítani, hiszen azok közül is többen inkább kifelé tekingetnek a „rendszerből”.) Mint ahogy hómunkás sem állhat minden kapubejáróban, ahogy a „panelprolik” szeretnék. Így tehát a „nyaktekerészeti mellfekvenc”-et hiába sikerült nyakkendőre (vagy egyesek szerint sálra) magyarosítani, a nyakatekert kifejezések megmaradtak a közéletben.