Mindent mérünk. Kilóra, literre, méterre… illetve centire. De, hogy az időt is az utóbbi mértékegységgel hozzuk összefüggésbe, ennyire még soha nem gondoltunk bele.

150 nap, 150 centi, ennyi választ el bennünket… csak még azt nem tudjuk, hogy mitől. Mindenki találgat, elemez, (ironizál, heccel, gyűlölködik) reménykedik. Ja, és sürget.

Ki ne turkált volna anno a mama varródobozában, a ’70-es évek elején. Már természetesen azok közül, aki már akkor megtehette. „Kés, villa, olló…” – szólt ugye a mondás, de a centi az szabad préda volt. Aki megszerezte, azé volt akkor a világ! Ééééés akkora amekkorának ő mérte. „Elvan a gyerek, ha játszik!” – mondta a mama, és ment a dolgára. Mi meg… elképzelni se tudtuk, mi lesz akkor, ha majd eljön a mobiltelefonok, a facebook kora. Sőt ha megjelenik Magyar Péter.

„Messze” még az évvége, de már megindultak a pletykák az „évadzáró” jutalmakról, „pulykapénzről”, vagy nevezzék bárminek is…

Távolodjunk el végre egy kicsit a közvetlen politikától, vagy annak ránk „kényszerített” hatásaitól. Ha mással nem, legalább ezzel „örvendeztessük” meg magunkat. Épp elég baj, hogy mégis mindig oda kanyarodunk vissza.

Hozzám közelállók már tudják, hogy „óvatosan” kell velem beszélgetni, mert előbb vagy utóbb a képernyőre kerül az „interjú”. Most is egy ilyen történek következik. Bár közvetlenül egyikünk sem érintett, bárkivel előfordulhat, hogy közel kerül egy ilyen helyzethez.

Nem sok „különlegesség” volt a magyar küldöttség amerikai látogatásán, legfeljebb a nagyságrend. Repülős interjúk, munkaebéd-körítés, sajtótájékoztató, elégedettség.

Szélesre tárta a Fehér Ház ovális irodájának ajtaját az elnök. Muszáj is volt ekkora átjárási lehetőséget biztosítani, hiszen régen járt már ekkora társaság arrafelé egyszerre. Főleg, hogy ez az iroda korábban sokkal meghittebb megbeszélések színhelye volt. Persze csak a lelkes összeesküvés-elmélet hívők találnak hasonlóságot az egykori Mónika (show) és a minapi kormánydelegáció sajátos tárgyalási technikája között.

Péntek, november 7. Hej, de nagy ünnep volt egykoron. Nagyjaink elindultak a Vörös tér felé „felvonulni”. De most mintha megváltozott volna az irány!

Akár szimbolikus lehetett volna, ha a keleti „Nagy Medve” éppen október huszonharmadikán „viszonozta" volna a látogatást. De valószínűleg súgtak neki, hogy ez nem túl jó ötlet.

A „nagy találkozás” akkor elmaradt. Bár Orbán Viktor valószínűleg nem a Putyinnal való kézfogás hiányát sajnálta, hanem a „másikat”. A nagy csinnadrattával tuti biztosra mondott esemény meghiúsulása persze csak szaporította az utóbbi idők sikertelenségeit. Még akkor is, ha ez legkevésbé „rajtunk” múlott. Azt, hogy ezt is az oroszokra „fogták”, mi sem bizonyítja jobban, mint hogy az USA-ba „kellett” menni „panaszra”. Hiába no, ha a hegy nem megy Mohamedhez, akkor „Mohamednek” kell útnak indulni. A mi „prófétánk” zarándoklása persze nem az ő bűnbánatát vetíti elő, hanem inkább egy jutalomkirándulás az őt még mindig imádó „követőknek”.

Sokféle jelzőt aggattak már erre a papírhalmazra. Engedtessék meg, hogy én is legyek egy kicsit alkotószellemű!

Na, nem mintha olyan nagyon sokat kellett volna gondolkodni. Itt már mindenki mindenkinek beszól, bemutat. Azt persze nehéz eldönteni, hogy ki, és miben volt az első.

Vicces lenne azt mondani, hogy már beleőszülök a Nemzeti konzultációk világába. (Már a 20-as éveim végén megjelentek az első ezüstös hajszálaim.) Bár kétségtelen, hogy azon „szerencsések” közé tartozom, hogy átélhettem egy olyan korszakot, ahol ez a papírfolyam már szinte jelképpé vált. Talán az utolsók közül az egyik… Bár kétségünk ne legyen, tavasszal tuti betolnak még egyet. Már ha „időben” lesznek a választások, és az újabb „vészhelyzeti” hosszabbítás nem kavar bele ebbe is. Becsüljük meg ezt az „intézményt”, hiszen egy darabig várhatóan nem lesz. Hacsak a megalakuló új Parlament „hatására” nem folytatódna a levélfolyam.

Hajógyári sziget, Diáksziget, „Eurowoodstock”, Sziget, TISZA sziget, persze időnként megtoldva a támogatók nevével. Talán nem tűnik el a térképről.

Egy sziget az atlaszokban jól láthatóan is elkülönül a környezetétől. Általában egy olyan szárazföldet illetünk ezzel ez elnevezéssel, amelyet folyók, tengerek, óceánok ölelnek körbe. Mindezek, már csak a névből adódóan, elszigetelik az ott élőket, az ott történő dolgokat a „külvilágtól”.

Most úgy látszik, át kell értékelnünk ezt a „sziget-üzemmódot”. Az évtizedek óta ott bulizó fiatalok ugyan tényleg egy „másik világban” érezhették magukat néhány napig. De úgy, hogy mégis egy kapocsként kötötte össze azokat, akik különböző országokból érkeztek. Elkezdtek ugyan felcsendülni a megszűnés csengettyűinek hangjai, de nagy harangot végül az idén hallottuk megkondulni a legerőteljesebben. A „Sziget” költségvetését hallva természetesen mindig nagyobb számok bukkantak fel. Külső szemlélő számára talán egy kicsit érthetetlen is hogy a milliárdokat hallva miért haladunk a megszüntetés felé. Persze ha ezek az összegek olyan helyeken keletkeznek, ahol az irigyek „fejcsóválásainak” nagyobb hatása van, mint a befektetők pénzének, akkor ott tényleg baj lehet. Ahol ekkora összegek mozognak, ott nyilván azon megy a „szurkolás” az egyik oldalon, hogy „megbukjon” a történet, a másik oldalon meg az „életben maradás”.

Újabb ellentmondásos „ünnep” következik. Igaz, csak azoknak, kik mindenben a rosszat, az ellenségeskedést, a civakodást keresik.

Ezzel a macskás témával nem arra szeretnék rávilágítani, (töklámpával) hogy mekkora „állatság” ez az ünnep. Pusztán arra hívom fel a figyelmet, hogy mindegy mivel, csak kapcsolódjunk ki a hétköznapi robotból.

Jó-jó, értem én, hogy az állatvilágból nagyon sok helyzethez tudunk hasonlatot keresni, de azért nem ez lenne a „normális”. Annál is inkább, mert ez nagyon ingoványos terep, főleg a „mimózalelkűeknek”. Legutóbb 2 éve egyfajta pókinvázióval jelenítettem meg a „Halloween”-t, utalva arra, hogy engem is behálózott a „szellemvilág”. Pedig szó sincs kísértetekről, csak egyszerűen ebbe menekültem a való életből.

Itt az idő! – hogy felhívjam a figyelmet ismét. Ezen a felületen az irónia időnként egy kicsit előrébb jár a mélyebb gondolatoknál. Persze ez nem jelenti azt, hogy valami más is meghúzódjon a háttérben. Különösen a hosszú hétvégén, amikor az órának többször van lehetősége körbe-körbe járni úgy, hogy közben itthon vagyunk.

Az „indiánok megközelítését" a témával kapcsolatban mindenki ismeri: eszerint csak a fehér ember olyan balga, hogy azt hiszi, ha a takarója egyik végéből levág egy darabot, hozzátoldja a másikhoz, akkor az majd a feje búbjáig ér. Persze a lába ugyanúgy fázik, viszont legalább nem látja. A mondat végével gyakorlatilag el is érkeztünk a mába. Amit nem látunk, az nincs is. Így van ez valahogy az ésszel is, különösen a máséval.

Ismét benépesítették az úttörőtábort a lelkes „pionírok”. Ja, nem, illetve részben…

A béke szigetéből a harcosok fellegvárává vált az egykor szebb napokat látott gyerekváros. Pontosabban, most ott szünet van. A szabadidő központoknak ugyebár az a „menetrendjük”, hogy „fordítva vannak bekötve”.

Na, itt még a „hülye” szófordulatok is ülnek. Ugyanis az évek óta háborús vészhelyzetben élő Magyarországon meghirdették a béke szigetét. Ehhez a legmagasabb rangú világ-„vezetők” jöttét harangozták be. Mellesleg, akarom mondani mellette, pedig az ország egy kis szegletében már a második „harcosok hétvégéjét” szervezték meg. Még a főni által is „edzőtáborként” meghirdetett eseményt még a „hivatalos” videó szerint is egy felszabadult esemény vezette fel az első nap éjszakáján.

Végre van papír! Pontosabban még nincs, de lesz. Már ha a két és fél hónap elég idő arra, hogy mindenre felkészüljenek.

Mit szólnának hozzá az „illetékesek”, ha elkapná őket a „papírszükséglet”? De tájékoztatnák őket: oké, megoldjuk! – de, csak két és fél hónap múlva. Addig meg ott kellene állni letolt gatyával…

Na, de ne legyünk telhetetlenek! Ha már 15 évig nem látták azt, ami tényleg nincs, akkor ez a pár hét már tényleg gyorsan el fog telni. Ha belegondolunk – persze nem mintha ez mentség lenne – de ez a „papírhiány” még az ezt megelőző rendszer hagyatéka is lehetne… Csak ugye már régen lejárt az az idő, hogy visszafelé „kelljen” mutogatni. Ilyenkor már lehet látni, hogy a szekrényből kiesett csontváz nem WC papírral volt múmiaként becsavarva, hanem gézzel. Tudom-tudom, nem szellemes...

Ha nem lenne elég puskaporos a levegő szerte e világban, joggal mondhatnánk, hogy „bombaként robbant a hír”… Trump, Putyin, és Orbán egy városban, sőt egy asztalnál.

Remélem, péntek reggelig nem bizonyosodik be, hogy megint csak valamiféle „álhír” áldozatai vagyunk, mely szerint egy bekapcsolt mikrofon miatt indított el valaki egy hírlapi kacsát, ami aztán mindenkit körbe hápogott.

Nyilván én is fél füllel hallgatom az írás közben a „szakértői” véleményeket a különféle műsorokból. (A fene ette volna meg, hogy az M1 megint nem fér be a sorba. Mentségemre legyen mondva, hogy az ottani kommunikáció fejből is menne.) Mi van a másik fülemmel? – kérdezhetnétek. A másik TV-n (igen nekünk kettő is van) az asszony az „Az Árulók”-at nézi a szomszéd szobában. Neeeee, keressen a címben senki semmiféle összeesküvést, még akkor sem, ha az „áthallással” csak újabb párhuzamot nyitnék. Még akkor sem, ha meg van az esélye, hogy a mértani elvekkel ellentétben ezek a vonalak a még a „végtelen” előtt találkoznának.

A hét „slágere” volt, hogy a gyónási titkot oldják fel a gyerekbántalmazásokkal kapcsolatos ügyekben. Hogyan kérem? Csak ezt titkolták eddig? És még mi minden mást? – ha szabad kérdeznem.

Nem-nem, nem bolondultam meg, én is „tisztában” voltam vele, hogy ez így „működik”. Sőt, még annak tudatában is éltem, hogy ez nem csak nekem tűnt fel. Csak az a kérdésem, hogy ennek ellentmondásossága miért éppen most került napirendre. Tudom-tudom, vannak még olyan dolgok, amelyek évtizedek után csak most értek el olyan „ingerküszöböt”, hogy (majdnem) mindenki mer róla beszélni. (Pl. korábban a MeToo botrány, illetve kampány vagy mozgalom…) Most léptek valaki valakijének a lábára, vagy egyszerűen a társadalom most érett meg ennek leleplezésére? Hááááát nagyon el vagyunk maradva…

A vallással, az egyházzal való kapcsolatomról már sokat olvashattatok. Így most nem fogok minden részletre kitérni ez ügyben. Egy másik bejegyzésben viszont egész konkrét utalást tettem a hitvilág és a „hétköznapi” élet közötti kapcsolatra.

A Balaton mindig, minden évszakban szép, jó, változatos, élménydús. Halljuk mindig a programajánlókban, illetve az erre szakosodott oldalakon. Sajnos a valóság ennél egy kicsit „árnyaltabb”.

Augusztus 20. után vége a nyárnak, vége a Balatonnak, mondogatták az „érintettek”. A „Vizi tündérek” idén megerősítették a híreszteléseket, őszre a víz is „elfogyott”.

A fenti állításokat meg tudom erősíteni, személyes tapasztalatok alapján. Bármennyire is furának tűnik, lehet, hogy azért örülök, mert mindennek az előnyeit próbálom élvezni. A nyárnak pont az a lényege, hogy meleg van, lehet „pancsizni”. A tömeg, a nyüzsgés ezek után már csak „melléktermék”, nyilván hozzá tartozik. Az őszi, téli, tavaszi látogatások pedig a valódi kikapcsolódás, a pihenés, a meghittebb családiasabb kirándulások időszaka. De az idén ősszel egy valami nagyon hiányzott: a víz! Ebben az összefüggésben ugyanis nincs az a sörmennyiség, ami ezt pótolná.

A mai bejegyzésben különös látásmóddal közelítem meg az idegen szavakkal való kapcsolatom. Már ami a lemenő nap fényében még látható.

Meglepetés, vagy „kötelező” elem. Végül is, ha kellemes, akkor tök mindegy. Csak legyen mit elemezni, ünnepelni, megélni!

Emlékeztek a TV-ben nap, mint nap felbukkanó reklámra? Azért merem így megkérdezni, mert lövésem sincs, hogy mit mutat be. Jó-jó, mindig elfelejtem, mert számomra nem lehet fontos. Persze a „jó” reklámnak pont az a lényege, hogy megragadjon. Mondjuk, az már baj, ha nem tudod, hogy mit is kellene megjegyezned.

Én egy törvényt tisztelő, de nem biztos, hogy minden törvényt ismerő állampolgár vagyok, így bízzuk ezt a részt az illetékesekre. (Nem feltétlenül a „foteljogászokra”, bár ők nyilvánvalóan hamarabb „tudnak” reagálni a hasonló esetekre.)

A honvédelmi miniszter nyilván sokkal hitelesebb ez ügyben, tehát „valószínűleg” joggal foszthatja meg a Ruszin-Szendi Romuluszt minden korábbi katonai rangjáról, illetményétől, stb. Az én szemszögemből nézve, ez most abszolút öngól, hiszen ebben az esetben a volt főtiszt, hozzám hasonló „kívülállóként”-ként mondhatja el a véleményét „bármiről”.

Na, nem én, hanem Dobrev Klára.

„Mindenki nyugodjon le a p…ba!” – ahogy az ismert „mém” mondja. Dehogy én. Ugyan hogy rúghatnék még én is egyet ebbe a rothadó közbeszéd-állapotba. De azért a pénz egy kicsit mindenkit megbolondít. Valóban, pénzért mindent?

Végre egy „igazi” írás! – mondhatnák az ellenlábasaim. Mármint, hogy az ellenzéket is megszólítom végre. De milyen ellenzéket? – kérdem én. Szerintem Ő már csak a hattyú halálát jelképezi. Vagy mégis mire gondolt? Inkább a főnix madár szerepében fog tetszelegni? Jaj, majdnem elmaradt, hogy miért is kellene lenyugodni. Szóval Ő sem fog adni, hiszen nem lesz jelentkező.

Volt egyszer egy szólás-mondás: „Aki keres, az talál.” Azóta ez már annyiszor átértékelődött, hogy szerintem az se találja meg az eredeti értelmét, aki nagyon keresi.

Tudom, sokan szinte csodavárással tekintenek erre a korszakra. Ám anyukám még 80+osan is lelkesen hangsúlyozza, hogy mióta nyugdíjba ment, nem ér rá semmire. Pedig neki nem is jutott köztársasági elnöki szék. Az viszont igaz, hogy mióta a „hülye” fia blogbejegyzéseket ír, neki elég mozgalmasak a napjai, mert sűrűn kell tologatni a bugyiját.

Nyugdíjas témában megszólalni mindig egy érzékeny pont. Még emlékszem Dévényi Tibi „bácsira”, aki mindig könnyekig meghatódott, ha egy néni vagy bácsi jelentkezett a torpedójába. Gyorsan hagy tegyem hozzá, hogy kalapemelés jár mindenkinek, aki megélhette, hogy elmenjen nyugdíjba! Különösen a mostani „modern” világunkban, ahol ez nem is olyan egyszerű. Bár statisztikák majd valószínűleg „kimutatják”, (még ha számunkra kicsit másképp is látszódik) hogy az átlagéletkor növekszik. Így elvileg kis hazánkban is egyre többeknek adódik meg ez a lehetőség. (Persze azért egy európai rangsorra itt is kíváncsi lennék…)

Mondják, ha a „színpadon” feltűnik egy fegyver, az előbb-utóbb elsül. Persze a volt vezérkari főnök (Ruszin-Szendi Romolusz) pisztolya néma maradt, és ez így is van rendjén. De a visszhangja azért szól rendesen.

Van úgy, hogy fontos ügyekben is elkések egy-egy reakcióval. Talán már egyesek úgy gondolhatják: „engedjük el”. Persze ez nem így van, időnként nagyon nem. Ilyenkor illik egy kicsit más megvilágítást alkalmazni, hogy „érdekes legyen”. Na, akkor kapcsoljuk fel a lámpát! Az enyém kétfokozatú, most kaptam a „…emu”-ról!

Az első a klasszikus fogalom, a „fegyvernek látszó tárgy”. Tulajdonképpen le is lehetett volna tagadni. Hiszen nem látta konkrétan senki, lehetett volna csak a tokja. Persze kellene azt..., amit „elvileg” lehet. De a tábornok nem hazudott, mint azok egy része, akik az ehhez hasonló híreket általában terjesztik. Felvállalta, annak következményeivel együtt. Ami persze igen hamar többé válik, hiszen mindenki erről beszél. De ugye nem mindegy, milyen megközelítésben.

Mi tagadás, idén is nagy lett az arcom. Jó, mondjuk, van is mire. Ha másra nem, az ARC kiállításra biztosan. Főleg, hogy azt kérdezték: hova jutottunk?

Van, aki „csak” egyről a kettőre. Ez is egyfajta duplázás. De mekkora különbség, ha milliárdokkal történik mindez. Mit milliárdokkal, százmilliárdokkal. Ez ám az igazi repülőrajt. Sőt, ezt szinte az álmoskönyvek is szó szerint megírták. Nekünk már gondolkodni sem kellett. „RepüLÖLŐrajt”.

25 év, gyakorlatilag egy emberöltő. Jó, manapság már több idő, mert a „vérfrissítés” egy kicsit elhúzódni látszik. Már ha egyáltalán bekövetkezik. Vagy ha még fokozni akarnám, egyáltalán itthon, vagy otthon? Ennyi lenne? Háááát legalábbis „Ennyike”. Bár a feladatkiírás szerint nagyobb időtartamot is átfoghatott volna egy-egy kép mondanivalója. Gyakorlatilag az alkotók hűek maradtak a hagyományokhoz. A leginkább meghatározóak most is az elmúlt egy év eseményei voltak. Szinte a pályázat beadásának határidejéig égtek bele a napi események a fejekbe, amelyek aztán nyomot hagytak a plakátokon. Legélesebben talán a meleg színek voltak a meghatározók. Azok a történések, amelyek valóban hosszú évek óta jelen vannak, de az igazi áttörésüket az idei év hozta meg. Most már tudjuk, hogy egy szűkebb társadalmi réteg „hagyományaiból” kiindulva micsoda lendületet vett mindenki más (is). Itt a „példaértékű” jelző többféle ok miatt is áthallásos lenne. Azt azért illik megjegyezni, hogy óvatosan mindenféle bírálattal, előítélettel, megkülönböztetéssel, mert soha nem lehet tudni, mi indítja be az első szikrát, amiből a tűz terjedése akár más folyamatokat is gerjeszthet.

Végre valóban bekerült Magyarország vérkeringésébe ez a kis Dunántúli település is. Ami ennél is fontosabb, nem csak a „kiválasztottak” számára. Ugye nem kell mondani, kik voltak többen…

Egy biztos, Magyar Péter volt az, aki megfogadta a tanácsot: „Legyetek bátorak!” Mert egy ilyen kiélezett helyzetben egyáltalán nem mindegy, ki szólal meg elsőnek. Igen, amiatt, (is) hogy miképpen „ágyaz” meg a másiknak. Persze határozott és egyértelmű üzeneteket megfogalmazva igen csak magas labdát dobott fel a „másik versenyzőnek.”

A magyarok „példáitól” ments meg uram minket!

Szégyellem magam, mert megint a magyar focit „kutyázom”. De itt kérek elnézést minden négylábútól, hogy velük példálózom.

Ugye, ha valaki nem ír le valamit – vagy nem jelenteti meg – akkor utólag ne „sírjon-ríjjon”, hogy bezzeg én megmondtam. De hogy is szólhattam volna bármit, amikor valóban repülőrajttal indítottuk az ír-magyar VB selejtezőt. Még „a” Hajdú B. is megmondta! Feledve (vagy legalábbis háttérbe szorítva) ezzel Magyarország összes „problémáját” az elmúlt 15 évből. De az esélyegyenlőség kedvéért gondoljunk vissza a rendszerváltásig. Sőt azon se vitatkozzunk, hogy melyikig. Hiszen személyesen a miniszterelnök mutatta meg, hogy milyen a repülőrajt (szó szerint is.) „Mentségére szolgáljon”, hogy még éppen időben odaért, és nem maradt le az első két gólról. Ezúton is köszönet minden magyarnak, hogy biztosítottuk a lehetőséget a „főni” gyors utazásához.

Megint egy újabb megszemélyesítés, vagy ha úgy tetszik „állati” hasonlat.. Ez is egyfajta teszt lehet? Ki, és hogyan reagál az ilyesmire… De nem csak a lehetséges érintettek, ha nem a „szurkolótáboruk” is.

A „szó” hallatán nekem rögtön a török basa ugrott fel, mint ellenpólus. Vajon miért? Ennyire beivódnának a mesék a tudatunkba, hogy még az ilyen kiélezett közéleti helyzetekben is felbukkanhatnak? No de miért? Azért hogy növeljék, vagy éppen csökkentsék a feszültséget?

Régen volt mese itt a blogon, talán emiatt nem alszanak jól egyesek. Mások meg azért, mert ilyeneket „kell” olvasni. Azt mondják a mese gyermekeknek való. Pedig a történeteket általában felnőttek írják, és az sem ritka, hogy a saját tapasztalataik alapján. Akkor ugyebár az sem megy csodaszámba, hogy ezekkel a „kitalált” dolgokkal időnként a felnőtt társaikat is próbálják megvezetni.

Közösséget alkotni, annak tagjává válni mindig egy felemelő érzés. Hiszen a „valahova” tartozás erősíti a testet és a lelket. Főleg az utóbbit, ami nagy hatással van az előzőre.

DIHAPOT – „kényszer” alkotta mozaikszó. Valahogy össze kellett, hogy kapcsoljam az új „alakulatokat”, amelyek számomra egy közösséget jelentenek.

Látszólag idejétmúlt foglalkozni a témával, még akkor is, ha néhány naponta jelentenek be újabb csoportokat. Mondjuk nem egészen értem a miértet. Talán még mindig vannak olyanok, akik nem találták meg maguknak a „kedves vezetőt”? Esetleg nekik már az is sok, hogy a „legkedvesebb” mellett kell még egy másikat is választani? Mondjuk akár meg is érthetném a dilemmájukat. Miért kell a „valamibe vagy valakibe” vetett hitüket ennyire szétforgácsolni?

A kötődésnek számtalan formája létezik. A szó jelentéséből fakadóan szinte automatikus a „szál” használata. A hosszához képest az átmérője pedig valóban hasonlítható egy törékeny alakzathoz.

A barátságok szinte mindig örök időkre köttetnek. Legalábbis az elején mindkét fél erre „esküszik”. Még akkor is, amikor az egyik, már a kezdetekkor egy kicsit többet vagy éppen kevesebbet lát bele. Sőt az is előfordul, hogy az egykori két szereplő közé „beférkőzik” egy harmadik. Amelyik aztán úgyszintén kialakít valamiféle „kétoldalú kapcsolatot”. Ekkor valaki levelet ír:

Szólásszabadság van nem? – mondják a szakértők. Ugye-ugye, már ennek értelmezésével is baj van, de ezt most engedjük el.

Azt a vonalat se bolygassuk, hogy „bezzeg Árpi bácsi”, mert nem szeretném, ha rám sütné valaki a demagógia bélyegét. A cím meg akár kérdőjellel is értelmezhető lenne, de állítólag ott nem szabad használni… Akkor fogjuk rá, hogy elvitte a cica, vagy az „o…sz”-ok.

Sajnos manapság a köztársasági elnökök nem örvendenek nagy népszerűségnek. Hiába no, ha már csak annyit látunk, hogy bizonyos körök saját maguk számára nevezik ki, mit várhatnánk a „többiektől”. Egy dolgot biztos. Rögtön a hibát keresik, hol lehet belekötni. Addig nincs is baj, amíg ez „vicces”. Bár az olyanok előtt, akik nem értik a „tréfát” tök mindegy, hogy valaki tótágast áll, vagy megpróbál előhúzni egy kabarétréfát. Pedig az egykori rendszernek is voltak „bohócai”, még akkor is, ha ma már mindenki csak Hofi-ra emlékszik. Persze, mai is vannak, akik csak az M1-en még megtűrt – és jól megfizetett – „előadóművészeket” viselik el. De ugye tudjuk, hogy már ez a műfaj is az „elismerésről”, a másik oldalról nézve pedig a „megbélyegzésről” szól.