Volt egyszer egy szólás-mondás: „Aki keres, az talál.” Azóta ez már annyiszor átértékelődött, hogy szerintem az se találja meg az eredeti értelmét, aki nagyon keresi.

Tudom, sokan szinte csodavárással tekintenek erre a korszakra. Ám anyukám még 80+osan is lelkesen hangsúlyozza, hogy mióta nyugdíjba ment, nem ér rá semmire. Pedig neki nem is jutott köztársasági elnöki szék. Az viszont igaz, hogy mióta a „hülye” fia blogbejegyzéseket ír, neki elég mozgalmasak a napjai, mert sűrűn kell tologatni a bugyiját.

Nyugdíjas témában megszólalni mindig egy érzékeny pont. Még emlékszem Dévényi Tibi „bácsira”, aki mindig könnyekig meghatódott, ha egy néni vagy bácsi jelentkezett a torpedójába. Gyorsan hagy tegyem hozzá, hogy kalapemelés jár mindenkinek, aki megélhette, hogy elmenjen nyugdíjba! Különösen a mostani „modern” világunkban, ahol ez nem is olyan egyszerű. Bár statisztikák majd valószínűleg „kimutatják”, (még ha számunkra kicsit másképp is látszódik) hogy az átlagéletkor növekszik. Így elvileg kis hazánkban is egyre többeknek adódik meg ez a lehetőség. (Persze azért egy európai rangsorra itt is kíváncsi lennék…)

Mondják, ha a „színpadon” feltűnik egy fegyver, az előbb-utóbb elsül. Persze a volt vezérkari főnök (Ruszin-Szendi Romolusz) pisztolya néma maradt, és ez így is van rendjén. De a visszhangja azért szól rendesen.

Van úgy, hogy fontos ügyekben is elkések egy-egy reakcióval. Talán már egyesek úgy gondolhatják: „engedjük el”. Persze ez nem így van, időnként nagyon nem. Ilyenkor illik egy kicsit más megvilágítást alkalmazni, hogy „érdekes legyen”. Na, akkor kapcsoljuk fel a lámpát! Az enyém kétfokozatú, most kaptam a „…emu”-ról!

Az első a klasszikus fogalom, a „fegyvernek látszó tárgy”. Tulajdonképpen le is lehetett volna tagadni. Hiszen nem látta konkrétan senki, lehetett volna csak a tokja. Persze kellene azt..., amit „elvileg” lehet. De a tábornok nem hazudott, mint azok egy része, akik az ehhez hasonló híreket általában terjesztik. Felvállalta, annak következményeivel együtt. Ami persze igen hamar többé válik, hiszen mindenki erről beszél. De ugye nem mindegy, milyen megközelítésben.

Mi tagadás, idén is nagy lett az arcom. Jó, mondjuk, van is mire. Ha másra nem, az ARC kiállításra biztosan. Főleg, hogy azt kérdezték: hova jutottunk?

Van, aki „csak” egyről a kettőre. Ez is egyfajta duplázás. De mekkora különbség, ha milliárdokkal történik mindez. Mit milliárdokkal, százmilliárdokkal. Ez ám az igazi repülőrajt. Sőt, ezt szinte az álmoskönyvek is szó szerint megírták. Nekünk már gondolkodni sem kellett. „RepüLÖLŐrajt”.

25 év, gyakorlatilag egy emberöltő. Jó, manapság már több idő, mert a „vérfrissítés” egy kicsit elhúzódni látszik. Már ha egyáltalán bekövetkezik. Vagy ha még fokozni akarnám, egyáltalán itthon, vagy otthon? Ennyi lenne? Háááát legalábbis „Ennyike”. Bár a feladatkiírás szerint nagyobb időtartamot is átfoghatott volna egy-egy kép mondanivalója. Gyakorlatilag az alkotók hűek maradtak a hagyományokhoz. A leginkább meghatározóak most is az elmúlt egy év eseményei voltak. Szinte a pályázat beadásának határidejéig égtek bele a napi események a fejekbe, amelyek aztán nyomot hagytak a plakátokon. Legélesebben talán a meleg színek voltak a meghatározók. Azok a történések, amelyek valóban hosszú évek óta jelen vannak, de az igazi áttörésüket az idei év hozta meg. Most már tudjuk, hogy egy szűkebb társadalmi réteg „hagyományaiból” kiindulva micsoda lendületet vett mindenki más (is). Itt a „példaértékű” jelző többféle ok miatt is áthallásos lenne. Azt azért illik megjegyezni, hogy óvatosan mindenféle bírálattal, előítélettel, megkülönböztetéssel, mert soha nem lehet tudni, mi indítja be az első szikrát, amiből a tűz terjedése akár más folyamatokat is gerjeszthet.

Végre valóban bekerült Magyarország vérkeringésébe ez a kis Dunántúli település is. Ami ennél is fontosabb, nem csak a „kiválasztottak” számára. Ugye nem kell mondani, kik voltak többen…

Egy biztos, Magyar Péter volt az, aki megfogadta a tanácsot: „Legyetek bátorak!” Mert egy ilyen kiélezett helyzetben egyáltalán nem mindegy, ki szólal meg elsőnek. Igen, amiatt, (is) hogy miképpen „ágyaz” meg a másiknak. Persze határozott és egyértelmű üzeneteket megfogalmazva igen csak magas labdát dobott fel a „másik versenyzőnek.”

A magyarok „példáitól” ments meg uram minket!

Szégyellem magam, mert megint a magyar focit „kutyázom”. De itt kérek elnézést minden négylábútól, hogy velük példálózom.

Ugye, ha valaki nem ír le valamit – vagy nem jelenteti meg – akkor utólag ne „sírjon-ríjjon”, hogy bezzeg én megmondtam. De hogy is szólhattam volna bármit, amikor valóban repülőrajttal indítottuk az ír-magyar VB selejtezőt. Még „a” Hajdú B. is megmondta! Feledve (vagy legalábbis háttérbe szorítva) ezzel Magyarország összes „problémáját” az elmúlt 15 évből. De az esélyegyenlőség kedvéért gondoljunk vissza a rendszerváltásig. Sőt azon se vitatkozzunk, hogy melyikig. Hiszen személyesen a miniszterelnök mutatta meg, hogy milyen a repülőrajt (szó szerint is.) „Mentségére szolgáljon”, hogy még éppen időben odaért, és nem maradt le az első két gólról. Ezúton is köszönet minden magyarnak, hogy biztosítottuk a lehetőséget a „főni” gyors utazásához.

Megint egy újabb megszemélyesítés, vagy ha úgy tetszik „állati” hasonlat.. Ez is egyfajta teszt lehet? Ki, és hogyan reagál az ilyesmire… De nem csak a lehetséges érintettek, ha nem a „szurkolótáboruk” is.

A „szó” hallatán nekem rögtön a török basa ugrott fel, mint ellenpólus. Vajon miért? Ennyire beivódnának a mesék a tudatunkba, hogy még az ilyen kiélezett közéleti helyzetekben is felbukkanhatnak? No de miért? Azért hogy növeljék, vagy éppen csökkentsék a feszültséget?

Régen volt mese itt a blogon, talán emiatt nem alszanak jól egyesek. Mások meg azért, mert ilyeneket „kell” olvasni. Azt mondják a mese gyermekeknek való. Pedig a történeteket általában felnőttek írják, és az sem ritka, hogy a saját tapasztalataik alapján. Akkor ugyebár az sem megy csodaszámba, hogy ezekkel a „kitalált” dolgokkal időnként a felnőtt társaikat is próbálják megvezetni.

Közösséget alkotni, annak tagjává válni mindig egy felemelő érzés. Hiszen a „valahova” tartozás erősíti a testet és a lelket. Főleg az utóbbit, ami nagy hatással van az előzőre.

DIHAPOT – „kényszer” alkotta mozaikszó. Valahogy össze kellett, hogy kapcsoljam az új „alakulatokat”, amelyek számomra egy közösséget jelentenek.

Látszólag idejétmúlt foglalkozni a témával, még akkor is, ha néhány naponta jelentenek be újabb csoportokat. Mondjuk nem egészen értem a miértet. Talán még mindig vannak olyanok, akik nem találták meg maguknak a „kedves vezetőt”? Esetleg nekik már az is sok, hogy a „legkedvesebb” mellett kell még egy másikat is választani? Mondjuk akár meg is érthetném a dilemmájukat. Miért kell a „valamibe vagy valakibe” vetett hitüket ennyire szétforgácsolni?

A kötődésnek számtalan formája létezik. A szó jelentéséből fakadóan szinte automatikus a „szál” használata. A hosszához képest az átmérője pedig valóban hasonlítható egy törékeny alakzathoz.

A barátságok szinte mindig örök időkre köttetnek. Legalábbis az elején mindkét fél erre „esküszik”. Még akkor is, amikor az egyik, már a kezdetekkor egy kicsit többet vagy éppen kevesebbet lát bele. Sőt az is előfordul, hogy az egykori két szereplő közé „beférkőzik” egy harmadik. Amelyik aztán úgyszintén kialakít valamiféle „kétoldalú kapcsolatot”. Ekkor valaki levelet ír:

Szólásszabadság van nem? – mondják a szakértők. Ugye-ugye, már ennek értelmezésével is baj van, de ezt most engedjük el.

Azt a vonalat se bolygassuk, hogy „bezzeg Árpi bácsi”, mert nem szeretném, ha rám sütné valaki a demagógia bélyegét. A cím meg akár kérdőjellel is értelmezhető lenne, de állítólag ott nem szabad használni… Akkor fogjuk rá, hogy elvitte a cica, vagy az „o…sz”-ok.

Sajnos manapság a köztársasági elnökök nem örvendenek nagy népszerűségnek. Hiába no, ha már csak annyit látunk, hogy bizonyos körök saját maguk számára nevezik ki, mit várhatnánk a „többiektől”. Egy dolgot biztos. Rögtön a hibát keresik, hol lehet belekötni. Addig nincs is baj, amíg ez „vicces”. Bár az olyanok előtt, akik nem értik a „tréfát” tök mindegy, hogy valaki tótágast áll, vagy megpróbál előhúzni egy kabarétréfát. Pedig az egykori rendszernek is voltak „bohócai”, még akkor is, ha ma már mindenki csak Hofi-ra emlékszik. Persze, mai is vannak, akik csak az M1-en még megtűrt – és jól megfizetett – „előadóművészeket” viselik el. De ugye tudjuk, hogy már ez a műfaj is az „elismerésről”, a másik oldalról nézve pedig a „megbélyegzésről” szól.

Ha Floridában jársz, nem az a kérdés, hogy találkozol e aligátorral, hanem hogy mikor. A többi állat szinte csak „mellékes”.

Ahogy távolodunk a nyaralástól, egyre inkább beszippant bennünket a közélet. Annak is az egyre gyűlöletesebb megnyilvánulásai. Nem véletlenül jutnak ilyenkor a fejembe egyik ismerősöm „kedvenc” szavai: „állatok az embörök”. Még csoda, ha az ember inkább a rács, vagy az üvegkalitka másik oldalára kívánkozik…

Időutazás a képzelet, az irodalom és a valóság határán

A múlt hétvégén felemlegettem egy pillanatot a Szegedi Szabadtéri Játékok egyik sikerdarabja után történtekről. Úgy látszik az élet kevesellte, és adott hozzá még egyet.

15 év telt el a blog indulása – pontosabban első jelentős alakváltozása – óta. Nem teljesen kerek az évforduló, és nem is lenne különösebb jelentősége, ha nem tűnne fel egy olyan dolog, amire eddig még nem került sor. A „klasszikus” blog-műfaj filozófiáját követve, még soha nem volt a valódi arcommal ábrázolt kép. Várhatóan ez később is így lesz, de most egy különleges alkatlom felülírta ezt a „hagyományt”. Találkoztam ugyanis valakivel, és ezt a pillanatot csak így lehet hitelesen ábrázolni.

Ezúttal sincs mellébeszélés, valóban a klasszikus „Dumas” színdarab kerül szóba, de nem csak a duma lesz jelen.

De jön még más főszereplő, igen, a labda is. No meg egy váratlan fordulattal a helyzetkomikum. Utóbbi ugyebár a pillanat műve. Így aki ebből próbál blogbejegyzést írni, arról is tudható, hogy nem egészen 100-as. Ne, de tudjuk, hogy ezen a felületen az öniróniából sincs hiány. Tehát színház, foci, és a felszabadult jókedv.

Az azért ismert, hogy „Alexander Dumas” műve nem egy vígjáték. De bármennyire is klasszikus kosztümös, minden mai feldolgozású műbe beleszőnek legalább egy-egy félmondatot, ami kizökkent vagy felszabadít. Ha más nem amiatt, hogy a közönségnek se legyen akkora dráma.

Nyaralni baráti társasággal, sok „megegyezéssel” jár. Akkor is, ha nagyon jóban vagytok.

A pénteki kitérő után térjünk vissza a nyárba. Még akkor is, ha a „visszagondolás” egyre több szívfájdalmat okoz.Főleg, hogy hétfőn már munka, és óhatatlan, hogy fél szemmel ne látnánk ezt is.

A nyári kikapcsolódás alapfeltétele, hogy olyanokkal legyél együtt, akiket hosszabb távon is el tudsz viselni. Vagy legalábbis azokat „kell” magunk köré gyűjteni, akiknek szó szerint is meg tudjuk mondani, ha valami nem teszik. (Esetleg tudunk úgy csinálni.) Főleg egy nagyon távoli országban nem nagyon tudjuk rácsapni a másikra az ajtót. Pláne, ha egy közös apartmanban két óra múlva is együtt álltok sorban a WC előtt. Nyilván ha jól ismered a többieket, akkor könnyű dolgod van. Főleg ha tudod a másik fél, a másik pár, a másik nem rigolyáit. Az sem elhanyagolható, ha ismersz néhány vigasztalási, sőt kiengesztelési „cselszövést”. Itt most csak két klasszikus példát hozok, de vitaindítónak szerintem megfelel.

A „sziget” nem csak a Tiszára korlátozódik, bármennyire is ez van most túlsúlyban. Az egyik legismertebb épp a Dunán van, a Sziget fesztivál keretében. Bár a TISZA szigetek szelleme ott lebeg, felsejlik a „drogfelhő” is.

Nem győzöm eleget hangsúlyozni, hogy bármiben is hiszünk vagy reménykedünk, mindig nézzünk egy kicsit magunkba is. Mindennek van egy másik olvasata, ezért óvatosan kell bánni az azonnali értékelésekkel.

Az még hagyján, hogy itthon is időnként ferde szemmel nézünk egyes „honfitársainkra”, így ne csodálkozzunk azon, hogy a földgolyó másik oldalán is vannak elgondolkodásra okot adó esetek. Most egy ilyennel vezetem fel a „szokásos” nyaralós írásfolyamot.

Még, hogy egy (amatőr) blogger nem megy nyaralni. Dehogynem, hiszen még útravalót is adtam az olvasóknak. Persze pihenni kell, de nálam az alkotói szabadság nem feltétlenül a klasszikus módon értelmezendő. Pontosabban ez sem. Barátaim szerint a hétköznapokon se vagyok egyszerű. De amikor utazás közben előveszek valami „élményrögzítő” berendezést (telefon, tablet) rögtön levonják a következtetést. Na „ez” megint nem azt látja, amit mi! Pedig, dehogynem, csak „kicsit” másképp”!

Ahogy bölcs nagyanyáink mondták, szalad az idő. Most múlt el a karácsony, és már megint nyaralni „kell” menni.

Nyilván a „kell”, azért barokkos túlzás, hiszen nem mindenki engedheti meg magának azt, amit a „szomszédtól” lát.

Szerencsére vannak még olyan jóérzésűek, akik emiatt még nem kívánják a tehenének a megdöglését. Annál is inkább, mert a „elvárosiasodás” miatt, a szomszédban a tehenek helyett a lovak, pontosabban a lóerők szaporodnak a motorháztető alá zárva. Sőt, ma már a „város” fogalma is megváltozott. Olyan települések kapnak ilyen rangot, amelyek csak elviekben különböznek a falvaktól. Még egy ritkán arra járó turista, is csak azt ez eltérést veszi észre helyenként, hogy a „faluház”, vagy a „községháza” feliratot lecserélték. Ha gonosz lennék, – ami „sose” szoktam – azt írnám, hogy a régi felirat kilátszik az új alól. Persze az írásban szereplő helységeknek semmi köze a (rossz) példához. Annál is inkább, mert egyes „települések” önmagukban nem is léteznek, mert pl. egy igencsak ismert nagyváros részét képezik. Gyakran úgy emlegetjük ezeket, mintha az űrben lennének, pedig egyik-másik itt van egy karnyújtásnyira. Könnyed kikapcsolódásként én ezzel búcsúznék az első félévtől, hogy aztán élményekkel feltöltődve térjek vissza a „valóságba”.

Ahogy „megmondták” nagyon durva kampány lesz. Ebben legalább nem hazudtak. De, hogy meddig lehet emelni a „tétet”… Nekik tök mindegy, úgyis mi fizetjük.

Nyilván a kurtizán-korszaktól a gésa-kultuszig sokféle átalakuláson ment végbe az emberek „szórakoztatásának” tárháza. Ebbe beleértve a testi, lelki kielégüléstől a művészi módon való kitárulkozáson át a felszabadulást is. Ugye nem véletlen, hogy a politika ebben is megtalálja a „rést”, és ezt a szót, most mindenki értse úgy, ahogy akarja.

Politikai prostituáltként prűden parolázni, pillanatnyi perverzió.

Nem is olyan régen írtam arról, hogy mekkora „divat” a hibát mindig másban keresni. Ennek csak egy újabb fokozata a „bezzeg” a másik. Sőt van még egy pici lépcső, a „másik is!” Mindezeket persze úgy a legjobb elhelyezni valamiféle közegben, hogy az erkölcsösséget, a kereszténységet (vagy bármi más vallást, illetve szimbólumot) lehessen előtérbe helyezni.

Manapság egyre többen és többet emlegetik a vasutat. Igaz, aligha a nosztalgia jegyében. Sokakban felelevenedik a retró-korszak, de mi most tényleg egy kicsit a múltba vonatoztunk.

Szándékosan nem akartam szó szerint felhasználni Moldova György ikonikus könyvének címét, de a nap végére egyre inkább csak az csengett a fülemben, hogy manapság hányféleképpen is idézik fel az emberek a „szocialista szellem” vasútját. Pedig hol vagyunk már az 1969-ben megjelent, „A tanú” című filmből ikonikussá fogalomtól. Hááááát helyenként csak 1-1 lépésre. Mint ahogy az sem mindegy, hogy füst vagy gőz. Főleg, ha mindkettő jelen van.

Nincs félrevezetés a címben – pl. kattintás vadászat miatt – hiszen a kép mindent elárul.

A nap margójára gyorsan le kell szögeznem, hogy a kezemben látható tárgy egy váza! Ennek természetesen története van, amelyet – más egyebek mellett – fontosnak tartok megosztani másokkal is.

Te is fenn vagy a TEMU-n? Ne szégyelld, én is, nem szoktam álszenteskedni. Ma már tudjuk, hogy másként kell tekinteni a kínaiakra. Igen, tudom, már unod, hogy emlegetem a korommal együtt járó összefüggéseket. Én még tanúja voltam a lengyel piacos korszaknak, így annak is, amikor „átértékelődött” kínaivá. Igen, már akkor is ferde szemmel néztünk rájuk, de ez az érzés legalább kölcsönös volt. Azóta, különösen hogy az üzleti modellek is átalakultak, egyre komolyabban kell venni őket! – minden szempontból.

Meleg lesz szombaton, mondták a TV-ben. Igen az M1-en is, meg az RTL-en is.

De kérdés kinek lesz melege. Mindenkinek, legalábbis ami az időjárási előrejelzésekből kitűnik. Addigra elvonul a hidegfront, de a napocskán kívül más is fel fogja melegíteni a szíveket és a lelkeket, hogy a testekről ne is beszéljünk.

Az elmúlt hetek eseményei, nyilatkozatai (politikai, jogi, közéleti értelemben egyaránt) éppen eléggé felpaprikázták azokat is, akiket egyébként hidegen hagyna a melegek felvonulása. Ha valahol, akkor itt most igazán nincs helye a szójátékoknak, de pont erről szóltak a szólamok, hogy ezt az eseményt most minek nevezzék. Bárhogy is csűrjük, csavarjuk, akkor is Pride lesz. Már pedig – igen valószínű, hogy – lesz.

Bárhogy is csűrjük csavarjuk, elfogadjuk vagy tiltakozunk, lassan így is, úgyis az életünk részévé válik.

Ha meghallod a lehetőséget, hogy találkozhatsz egy emberszabású robottal, két dolgot tehetsz. „Meneküljön, ki merre lát”, vagy „na ki, ha én nem”, gyerünk csak, fussunk össze! Én az utóbbit választottam. Főleg, hogy csak „Ő” futott.

Ma már elkerülhetetlen, szinte csak az nem fut vele össze, aki nem akar. Az igaz, hogy legtöbben még csak virtuális környezetben találkoznak vele. Ha máshol nem a képernyőn keresztül. (Itt a blogon is igénybe vettem már a segítségét, képkészítés formájában.) Nyilván a robot önmagában egy ember alkotta szerkezet. De mivel már felvértezték az „önfejlesztő” funkcióval, gyakorlatilag határtalan jövőképpel rendelkezik.

A „közhivatalokban” az (esetleges) vezetőségváltás után is dolgozni kell.

Jó-jó, nem csak a „hivatalokban” máshol sem biztos, hogy elhozza nekünk a Tisza a kolbászból épített kerítést. Akkor mégis hogyan tovább?

Ez a bejegyzés lehet, hogy még egy kicsit korai. De az előző írásomban megígértem, hogy foglalkozom egy kicsit azoknak a „lélektanával”, akik a különféle közszolgálati hivatalokban dolgoznak. Ők ugyanis a felettük (is) uralkodó rendszer ötleteit igyekeznek a mi nyelvünkre lefordítani. Tulajdonképpen köszönettel tartozunk nekik, hiszen pl. az én „problémáimat” is megoldották. Jó-jó, ez a dolguk, ezért kapják a fizetésüket – mondhatnánk. Igen, ez így van. De én mégis kalapot emelnék a türelmükért és a segítségüket. A legtöbben ugyanis hiányos ismeretekkel, és nem is feltétlenül a leghiggadtabb állapotban jutunk el a színük elé. Nekik pedig ebből tulajdonképpen semmit nem szabad észre venniük. Na, de mi lesz velük egy „esetleges” kormányváltás után?

Egy héten belül már a második ember bukik meg (előttem) az „influenzájával”! – ahogy egy tanult követőm mondaná.

Komolyan „kezdem” sajnálni az egyik legaktívabb, vagy legalábbis a „leginkább a kirakatban levő” harcost a médiaszereplései miatt. Azért csak „kezdem”, mert lehet, hogy ő ezt így élvezi.

„Szerencsétlen” Böde Danit már belezavarták egy szerepbe. Azért nem bántom, (nagyon) mert ez nem az Ő terepe. Inkább azok szégyelljék magukat, akik erre „rákényszerítették”, még ha esetleg meg is fizették. Szentkirályi Alexandra megítélése már egy kicsit más kalap alá esik. Hiszen olyan körökben mozog, ahol a kommunikáció alap… kellene, hogy legyen. Az persze, hogy a forgatókönyvet ki teszi alá, megint csak nem egyértelmű. (Illetve dehogynem.) Maradjunk csak a hölgynél, pontosabban általánosítanék, a hölgyeknél.

Újabb tragédia-„sorozatra” ébredt a világ. Egyezerre zúdulnak ránk a „természeti”, és a „mesterségesen” generált vészhelyzetek.

Még mindig nem vagyunk képesek felfogni, hogy a világ legtöbb „problémáját” nem a természet okozza. Pontosabban mégis. Az emberi természet.

Nem, én sem vagyok olyan helyzetben, hogy szójátékokkal rukkoljak elő. De az engedtessék már meg, hogy a „kisember” szemével lássam, ezáltal láttassam a világot. Azzal, hogy nézem a TV-t, olvasom a híreket – úgy, mint sokan mások – legalább megpróbálom követni az eseményeket. Arra még csak kísérletet sem teszek, hogy meg is értsem. Hiszen a legtöbben azt sem értjük, hogy a szomszéd utcában, városban, MEGYÉBEN, országban mi történik, nemhogy egy másik földrészen vagy távoli régióban. A leginkább bosszantó, hogy a káoszt okozóknak épp az a legfontosabb, hogy ne is értse senki más, rajtuk kívül. Bármennyire is furán hangzik, egy konkrét helyzetet – még ha nagyon távoli is – talán akkor érez át az ember, ha van valamilyen személyes kötődése, „élménye”. Igen, olyan igazi, emberi.

Digitális állampolgárságom első két „komoly” története következik.

Amikor elindult a „Digitális Állampolgárság Program”, kapott hideget, meleget. Meg persze azóta is. De úgy gondoltam, hogy ha egyszer én is „DÁP”-os leszek, személyes élményeim is adódnak. Most jöjjön az első ilyen „csokor”.

Ha már közélet, legyen közszolgálati a tartalom!

Tulajdonképpen gyorsan csatlakoztam a „kör”-höz, ugyanis elég lusta ember vagyok. Jó-jó, rögtön itt egy látszólagos ellentmondás, de a lustasághoz szinte automatikusan kapcsolódik a „kényelmesség” is. Ugye ott van a kezedben az alkalmazás, miért tennél akár csak egyetlen felesleges lépést is, ha nem muszáj. Aki ismeri ezt az általam szerkesztett „környezetet” azért számíthat arra, hogy nem itt fogok megágyazni a kormánypropagandának. Nem bizony, én nem ülök fel annak, amivel „szegény” Böde Danit behálózták. Bár lassan nekem is fodrászhoz kell mennem, majd igyekszem, hogy ő is csak a szakmai rész erejéig foglalkozzon a fejemmel. Ráadásul csak a külsejével, mert a belsejébe még én se nagyon látok bele időnként.