SZEMezgetés I. rész

 

(Látunk, amit látunk – vagy éppen nem…)

Csak az kezdjen bele az olvasásba, aki nagyon ráér. Ja… és jók a szemei!!!

Ki ne emlékezne gyermekkorunk egyik jól ismert játékára a szembekötősdire. Egyik nagy kedvencem dalban is megörökítette a múlt emlékeit. (Neoton: Szembekötősdi) Ezen kívül számtalan olyan játékot játszottunk, amikor – ha csak képletesen is – de elvesztettük a szemünk világát. Az már más kérdés, hogy továbbgondolva a történetet, mindig kiolvashatunk belőle valami napi aktualitást is. De mi, – akik abban a „szerencsés” helyzetben vagyunk, hogy „ideiglenes vakságunkat” bármikor visszaállíthatjuk, – továbbra is csak játszunk a gondolattal. Persze mai „modern” világunkban is sok olyan dolgot élünk át, amit talán jobb lenne nem is látni.

Ezzel az írássorozattal arra szeretném felhívni a figyelmet, mennyire fontos érzékszerv a szemünk. Aki számára ez teljesen természetes, az is hunyja le néhány percre, és gondolja végig életének hosszabb-rövidebb periódusait. Érdemes! Akiknek pedig a felhozott példák unalomig ismételt szövegnek, – mondhatni „sablondumának” – vagy időnként kicsit távoli hasonlatnak tűnnek, ne feledjék: csak mi látjuk így, csak mi tudunk különbséget tenni látható és láthatatlan között! Mi, akik mindezt el tudjuk olvasni.

Az első rész egy kicsit talán drámai lesz. De ígérem a későbbiekben felszabadultabb, sőt ha lehet vidámabb, játékosabb formában próbálom folytatni. De a téma – pontosabban a szemünk – fontossága miatt kell valami támpont, amivel megalapozzuk a helyzet komolyságát.

Az itt idézett írás sokak szerint kamu (mai „modern” szóhasználattal élve fake.) Annyiban igazu(n)k lehet, hogy sokan, sokféleképpen feldolgozták. Egyesek szerint a lány már eleve vak volt, mások szerint egy véletlen balesetben vesztette el a szeme világát, de e történet szempontjából (szinte) mindegy. Az ilyenekre mondják, hogy akár igaz is lehetett.

Volt egyszer egy lány, aki születésétől fogva vak volt. Ezért utálta az egész világot, és benne mindenkit, kivéve a barátját. Ő mindig ott volt vele, segített neki és biztatta. Míg egy nap végre találtak egy donort, aki felajánlotta a szemeit. A lány nagyon örült neki. Barátja megkérdezte tőle, ha látni fog, hozzá megy-e feleségül. A lány igent mondott. Az operáció sikerült, és mikor a lány először kinyitotta szemeit, a barátját látta, aki vak volt. A fiú megkérdezte, hogy most akkor hozzá megy-e? A lány elutasította. Pár nap núlva a lány kapott egy levelet, amiben a fiú megköszönte neki az összes gyönyörű átélt pillanatot. A levél végén pedig a következő mondat állt: Vigyázz kérlek a szemeimre!...

Mennyire fontos nekünk a szemünk? – főleg ezek után. Ha valaki úgy kezdi egy konkrét felvetés értékelését, hogy: „attól függ, milyen szemszögből nézzük”, talán nem gondol bele ilyen mélységekbe. Persze erre nincs is szükség. A „szemszögből való nézés” persze hogy egyfajta gondolattársítás. De miért kötjük össze a szemünkkel? Miért nem a fülünkkel, orrunkkal, szájunkkal? – hogy más, finomabb „műszereinkről” ne is beszéljek. Pedig ezek is legalább olyan fontosak. Vagy mégsem? Próbáljuk meg őket egyenként „kikapcsolni”, és állítsunk fel egyfajta fontossági sorrendet. Tudom, hülye egy játék, de gyerekkorában ki ne próbálta volna meg ezeket, legfeljebb nem gondolt bele eléggé, hogy mit is csinál valójában. Azt hiszem nem kétséges, hogy a külvilág kizárása leginkább a szemünk eltakarásával tűnik a legfélelmetesebbnek. Ezek után nem véletlen, hogy az alvás során ezt pihentetjük a leginkább. Ilyenkor az imént említett „többiek” őrködnek felettünk…

 

Ja, és nem mellékesen… Az írás nem titkolt célja, hogy felhívja a figyelmet egy olyan helyre, ahol szakavatott kezek vigyáznak a nézőkénkre. Mert mindenkinek kell valaki, aki felnyitja a szemét! Szemészet Magánorvosi Rendelő (Katt. Ide!)

folyt. köv...