Öreg Szem és az egészség(ügy)
Az idő múlása mindenkire hatással van. Kívül-belül, de valahogy ez így is „normális”.
Fejlődésünk alapja az „öregedés”, akkor is, ha ez így leírva egy bizonyos kor alatt elég furán hangzik. (A visszafejlődésé is ez, csak ezt nehezebben vesszük tudomásul.) Az egészségüggyel viszont folyamatosan kapcsolatban vagyunk. A kérdés csak az, hogy az összetett szó első vagy a második fele a meghatározó?
Akár egybe is írhattam volna a címet, de akkor nagyon magamra irányítanám a figyelmet. Na, nem mintha rajtam nem látszanának az idő előrehaladtának jelei, de igyekszem csak a kellő mértékben foglalkozni vele. Itt meg inkább csak a gyermekkori indiános élményekre hajazó névre utaltam. Bár, ha belegondolok, hogy az is milyen régen volt… (Igen, annak is megvoltak a szépségei, akárcsak a mostani időknek!)
Jókat mosolyogtunk az ilyesfajta – vagy a „hivatásos” írók, vagy a magunk által generált – neveken, mint pl. a címen. Ugyanis az amerikai őslakosoknak szerintem többször is kellett nevet váltani. (Akkor még nem volt „divat”, hogy nemet is.) A címbeli elnevezést valószínűleg mégsem adhatták egy újszülöttnek. Bizonyára sokan ismerik a klasszikus viccet, amikor az indián gyerekek faggatják a szüleiket, hogy ki, és miért kapta azt a nevet, amit visel.
- Apa, a nővéremet miért hívják „Felkelő Nap Sugarának”?
- Azért kisfiam, mert éppen abban a pillanatban tettem magamévá anyádat, amikor a fénysugár megjelent a horizonton.
- Apa, a bátyám miért viseli a „Lenyugvó Hold” nevet?
- Azért kisfiam, mert éppen akkor tettem magamévá anyádat…
- Aha, akkor már értem, hogy én miért lettem „Lyukas Gumióvszer”.
Na, de most már komolyság, mert „az évek meg rutin” mégiscsak egyre tapasztaltabbá teszik az embert. A „mindenki annyi idős, amennyinek érzi magát”, bármennyire is közhelyes, a leginkább kifejező. Olyan szempontból mindenképpen, hogy pusztán az évek számára semmiképpen nem érdemes „ráparázni”. Szerencsére a legtöbb ember számára bizonytalan a hátralévő időszak hossza. Ha csak egy kicsit is pozitívan szeretnénk gondolkodni (lehetőség szerint tegyünk így,) akkor mindenképpen keressük azokat a lehetőségeket, amiben jól érezzük magunkat. Nyilván a számunkra kedves emberekkel, a legjobb környezetben és olyan tevékenységet végezve, ami jólesik.
Persze, ha ez mindig így lenne, akkor nem kellene folyton érdeklődni az ember hogyléte felől. Mi meg ugye hajlamosak vagyunk mindig a rossz dolgokat elővenni. Ami alapból nem lenne baj, mert így legalább lenne íve a beszélgetésnek, hogy a jó felé közelítsünk. Csak, hogy jön a kontra meg a rekontra, és ezzel általában a rossz irányt erőltetjük.
Hú, pedig az ulti az egyik legjobb játék, és a „kártyakörre” a kevesebb mozgásigény is jó hatással van. Különösen akkor, ha ennek a „csendes”, – vagy ahogy felénk mondják: „csöndes” – változatának elharapózásánál a környezet már a TV-t sem hallja. A jelenség szomorú aktualitását csak az adja, ha a kártyapartnerek szép csendben eltávoznak…
A témában nagyúr a matematika. Amit úgy általában is divat „nemszeretni”. Én a közelmúltban egy nagyon jó hangulatú szülinapi partiban voltam, és a következőt találtam mondani. „Az éveit mindig csak az ünnepeltnek számolják, a többiek kortalanok.” Egy biztos. Ez mindenképpen ünnep kell, hogy legyen. Egyrészt, hogy az érintett elérte az adott évfordulót, másrészt, hogy ezen volt kikkel együtt örülni. Saját magamat ily módon nem szeretem ünnepeltetni. Sokkal jobb, ha többször, más okok miatt vagyok a középpontban, nem csak egyszer egy évben. (Jaj, én kis szerény…)
Akik eddig csak egy csendes matinéként élték meg az indián történetet, azokat most fel kell, hogy ébresszem. Ugyanis a kor előrehaladtával párhuzamban áll az egészség(ügy)i állapot. Ennek karbantartása viszont egy „kicsit” bonyolultabb, mint az autóknál. Több kell annál, minthogy néhány kattintással új alkatrészeket szerezzünk be egy web áruházból. No persze, az anyagiak itt is meghatározók, sőt az utóbbi időben egyre inkább.
Óriási tapsviharral „köszöntötte” mindenki a hálapénz intézményének bezárását. Jött is egy olyasfajta ellentmondás, amire nem sokan számítottak előre. Kivéve a kormányt! Ők ugyanis nagyon jól tudták, hogy ez egyre inkább a magánellátás felé tereli a szó szerint is „drága” betegeket. Mert, hogy sokba kerülünk az államnak, az biztos. Igyekszik is tőlünk „megszabadulni”. (Itt most nem elsősorban az országból való távozásra gondolok, mert arra számtalan egyéb oka is van annak, aki megteheti.) Tessenek szépen a „maszekhoz” menni. Azok majd adóznak, fizetnek az ingatlanokért, stb. stb. De, hogy az ebből befolyó bevétel majd hova kerül, az egyelőre bizonytalan, legalábbis számunkra. Jaaaa, hogy ez a kis(pénzű) embereknek nem jó… hááááát nem. Nekik marad a sorban állás, a várólista, így a betegség is.
Természetesen attól, hogy az ember nem veszi tudomásul, az idő még telik. De nem kell ezt túlgondolni. A másnap elég közel van ahhoz, hogy abban még tudjunk reménykedni. (Főleg ha megalapoztuk az előző estén.) Mindenkinek „boldogat”, minél többet!
Kép: Pixabay montázs!
Üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző és az #Mbbkujratöltve ajánlásával.
