Jó napot kívánok! A köszön(t)és az emberiség egyik legősibb szokása. Igen, a kurválkodás is az, de – gondolom – ott is szokás legalább annyit odabökni előtte hogy helló, egyfajta üdvözlés gyanánt.

Már második alkalommal kezdem kiemelt köszönéssel a bejegyzést. Ez ugyebár nem szokványos egy ilyen fórumon. De nyilván azért van így, mert valamire különösen szeretném felhívni a figyelmet.

Kellemes nosztalgiával gondolok vissza 2008. augusztus 16-ra, amikor az első blogom elindult Lépcsőház néven. Valami furcsa oknál fogva már akkor is azért, mert úgy gondoltam, hogy nem egészen „normális” az, ahogyan az emberek viselkednek egymással. Még ugyan köszöntek, de már akkor is ellopták a szomszédjuk biciklijét.

Azóta nagyot „ment” a világ, és már köszönni is elfelejtünk lassan. Talán nem véletlen, hogy a világjárvány első hullámának „lecsengése” után az egyik legnépszerűbb mém az volt, hogy: „Már megtanultuk a kézmosást, most a köszönést vesszük – újra.” Mi persze – akik hamvas lánykorunkban – egész másképp éltük meg a kézmosás dolgot is, már csak egy letűnt kor gyermekei vagyunk. (Akik egyébként is fogják be a szájukat!)

Sosem gondoltam volna, hogy ily módon is megemlékezem egyszer szeretett nagymamánkról. Mikor az unokatesókkal az eperfa alatt labdáztunk, a mama csak elrikkantotta magát: Gyertek, kész a fagyi! A fene rágódott olyankor a kézmosáson. A csirkesz@art rugdosott lábbal, meg a hasonlóan tiszta kézzel szaladtunk a parasztfagyiért. Igen, a paprikába tömött túróért! Na, emlékszik még erre valaki?

Azért a köszönés mégiscsak más. Ezzel az embertársnak adjuk meg a tiszteletet. Még akkor is, ha nem érdemli meg, mert ezzel legalább a részünkről „letudjuk” a „törődést”.

A minap egy kollégám, aki faluról jött, látogatóba ment egy vidéki nagyvárosba. A lépcsőházban felfelé baktatva összefutott egy „panelproli”-val.

- Jó napot! – köszöntötte.
A viszonzás után a helybéli megkérdezte emberünket:
- Hát maga honnan jött?
- Vidékről! – válaszolta büszkén a „buckalakó”. – De mért kérdezi?
- Hát, mert itt nem szokás köszönni…

Azt már soha nem fogjuk megtudni, hogyan jutottunk el eddig…. Mármint, hogy az emberek egyre inkább eltávolodtak egymástól. Az azonban biztos, hogy óriási szerepe van benne a rohanásnak, kapkodásnak. A mérhetetlen mennyiségű médiafelület – amely nem tévesztendő össze a sajtószabadsággal – arra mindenképpen jó, hogy az (ál)híreiket a saját ízlésünk szerint „értelmezzük”. A mennyiségből adódóan pedig egyre felületesebben „használjuk”. A propaganda és ennek ellentábora („mindegy” melyik oldalról nézve) leginkább az emberek egymás elleni uszítására jó. Ennek kiváltói pedig, a keletkező káoszt a maguk javára fordítják. Minél nagyobb hőzöngést kiváltva egyre inkább terelhető el a figyelem a valós problémákról.

Lassítsunk egy kicsit. Tegyünk legalább egy rövid sétát a környékünkön. A városlakók is lazítsanak. Menjenek ki az utcára, szippantsanak egyet a frissen mosott maszkjukon keresztül az öblítő illatú levegőből. Nem utolsó sorban, legalább az ismerősöknek köszönjenek! Már ha megismerik őket az FFP2-őn, és az elsötétülő szemüvegen keresztül. Viszontlátásra!

Kép: pixabay segítségével készült, sajátos montázs-technikával

üdv: Jumbóka a #Fejszelep, és a #BloggerKépző ajánlásával