Köszöntök mindenkit szeretettel és tisztelettel, így virtuálisan! A világhálón nem is lehet másképpen, hiszen fizikai érintkezés hiányában ez a legkevesebb (és nem mellesleg a legtöbb) amit megtehetek. Tudom, ez így „kissé” furán hangzik, hiszen nem szoktak így kezdeni egy irományt. Ha ennek nem is, de a köszönéseknek, köszöntéseknek élőben zajló formátumai most az udvariasságon és a tiszteleten is túlmutatnak.

Végigfutott a világon a koronavírushoz köthető influenza híre, és ezt egyre nagyobb lendülettel követi maga a betegség is. Ha van hátránya ennek a mérhetetlen mennyiségű információ halmaznak, ami – az influenzán kívül – eláraszt bennünket, akkor most ez is felmerül. Kinek higgyünk, melyek a hivatalos hírforrások, összeköthetők e a propagandával? Nem utolsó sorban szabad e ezzel mémeskedni, vicceskedni? Most nem is erre keresem a választ, nekem van egy másfajta polémiám.

Néhány évvel ezelőtt egy társasági összejövetelen a „századik” puszi és kézfogás után különös íve lett a beszélgetésnek. Miért kell mindenkivel (ismerőssel, ismeretlennel – boldog’ boldogtalannal – ügyféllel, üzlettárssal fizikai kontaktot teremteni, ha találkozunk? Aztán az este végén ugyanúgy lefutottuk a fizikai kapcsolatok „kötelző” részét.

Számtalan érv elhangzott, csak néhány kiragadott példa. Udvariasság, tisztelet, hagyományok, az „itt a kezem nem disznóláb”-tól a fülhúzáson át a Brezsnyev időszak „kötelező” csókcsatájáig. Egyfajta ellenérv, (ha létezik ilyen ebben a témában) a keleti kultúrák „kézösszetevős, meghajlós”, vagy egyes udvartartásokban biccentő és pukedliző kultúrája. (Hivatalos látogatásokon ugyebár erre komoly protokollszakértők gyúrnak, hogy kinek mennyiben kell tiszteletben tartani a másik szokásait.) Talán az efféle hagyományok kialakulásának hajnalán nem elsősorban az egészségügyi érvek voltak a leginkább meghatározók. De ha közre is játszottak, minden bizonnyal elhalványodtak, hiszen egyes szokásoknak a gyökerei már túlnyúlnak „jó néhány” emberöltőn. Pedig már korábban is volt influenza, legfeljebb nem viselt koronát! Arról nem is beszélve, hogy világszerte végigsöpört már „néhány” kolera-, tífusz- vagy pestisjárvány, ami ugyancsak nem csökkentette (vagy legalábbis nem tartósan) a közvetlen érintkezésen alapuló üdvözlésformák megmaradását. De kérdezem én csak egyszerű, józan paraszti ésszel: Miért kell nekem bárkivel akár csak kezet is fogni, ha nem akarok? (Nem szimpatikus, irritál az érintése, beteg vagy annak látszik… stb.) Minderre egy tanult kollégám és barátom tette fel a pontot! Még ha a megfogalmazás egy kicsit kockának is tűnik – nem mellesleg lufi fejűnek hívják!

„Tetszett a felvetésed a kávézásnál, a kézfogás mellőzéséről. Azt gondolom, a XXI. században szintet kell lépni és a társadalmi konvenciók területén is, lépést kell tartani a haladással. Én támogatom a kézfogás mentes gondolatodat!”(sic!)

Ugye, hogy a megfogalmazás „kissé” túllép a hétköznapi ember „világlátásán”, de a tartalmi rész mindenképpen megsüvegelendő!

Igen-igen, ebben az – egyébként is – influenzaveszélyes időszakban, gyakrabban hívják fel a figyelmet a higiéniára. Most akkor én is kocka vagyok? Esetleg lufi, amikor azt kérdezem miért? Ki az, aki most hallja először, hogy étkezés előtt moss kezet? (A kisgyerekeknek szólni kell, mert akkor tanulják…) Igen, én is látom közösségi eseményeken, hogy WC használat után nem mosnak kezet! De ha az illetőnek most a közszolgálati médiában elmondják naponta húszszor, akkor fog? (Abba ne is menjünk bele, hogy melyik csatornát „kell, vagy nem kell” nézni.

Jó, tudom, egyre kevesebbeknek adatik meg gyermekkorunk immunerősítő terápiája a nyári szünetekben a nagymamánál. Azon versenyeztünk az eperfa alá kiengedett disznókkal, hogy el tudjuk e rugdosni a tyúksz@rt előlük, mielőtt feleszik. Aztán a négylábúak elmentek fürdeni a ház mögé kiöntött mosogatóvíz-fürdővíz kombóban. (Mi meg utánuk gázoltunk, amikor a nagymama nem látta.)

Na, de elég a nosztalgiából, mert az olvasóban úgyis csak a mértani alakzatok maradnak meg fejemről (meg a barátoméról). Menjen mindenki a dolgára, csak utána mosson kezet. Pacsi, puszi és csóközön, csak így billentyűzetre csapva! 

A kép egy sörös dobozról, amit a „másik” barátomtól kaptam egyenesen Berlinből a „csókok hazájából”. Ki ne ismerné a résztvevőket! (Леони́д Ильи́ч Бре́жнев, a Szovjetunió Kommunista Pártja Központi Bizottságának első titkára, majd főtitkára és Erich Honecker Németország Szocialista Egységpártja Központi Bizottságának 2. főtitkára)